„Nem tudnék most romantikus mesebaletteket készíteni”

Hogy fér össze a progresszivitás a nézőbarát szemlélettel? Kevesen tudnak erre olyan érvényes válasszal szolgálni, mint Duda Éva, aki társulatával tíz éve meghatározó szereplője a hazai táncéletnek. Hosszú ideje a Budapesti Operettszínház vendégkoreográfusa is.  Manapság kompromisszumokat nem ismerve keresi azt a nyelvet, amivel a tánc a közéleti kérdések hiteles szócsöve is lehet. 

Szinte a kezdetektől fogva az underground és a populárisabb mainstream között helyezkednek el a hazai táncpalettán, ami minden bizonnyal a biztos közönségbázisuk egyik kulcsa is. Mennyire volt tudatos ez az irány- választás?

Tíz évvel ezelőtt hatalmas lendülettel vágtam bele a társulatalapításba, szinte minden pillanatban újabb műveken dolgoztam, de az alkotás hevében még nem sok figyelmet fordítottam brandépítésre. Csak később kezdtük átgondoltabban csinálni, felismerni, hogy milyen fogalmak társulnak az együtteshez, mitől lehet vonzó a nézők számára. Rövidesen konkrét szándék lett, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amik viszonylag könnyen befogadhatóak, de mégis gondolatokat generálnak. Közben missziónkká vált, hogy hidakat építsünk a progresszív, kortárs műfajok és a kommerszebb irányzatok között, aminek eklatáns példája a VIRTUS és a FRIDA című előadásunk. Felismertük, hogy egy saját erőből induló, független csapatnak magának kell megtalálnia a közönségét, amin dolgozni kell, főleg, ha nincs nagy büdzsé és külön szakember mindenre. A tíz év alatt közel ötvenezer emberhez jutottunk el a programjainkkal, és az előadásokon túl arra is energiát fordítottunk, hogy egy hasonló értékek mentén gondolkodó közösség alakuljon ki a társulat körül.

Milyen platformokat használnak a közösségépítésre?

Egyrészt viszonylag régóta élünk a social média adta lehetőségekkel, másrészt a kezdetektől fogva szervezünk kísérőprogramokat, diákrendezvényeket, vagy épp a Flying Bodies fesztivált, amelyen bárki részt vehet. A mindenkire nyitott kurzusok után előadások vannak, az- után pedig „szakmai mulató”, vagyis buli, ahol kötetlenül lehet eszmét cserélni, beszélgetni a művészekkel. Legutóbbi, WONDERLAND című darabom klímatudatosságra is inti az embereket, ezért a február 13-ai előadás előtt a Trafóban lesz egy beszélgetés a Fridays For Future és a Greenpeace képviselőivel, amit Bombera Krisztina fog moderálni. Igyekszünk olyan közösségi programokat szervezni, amelyekkel kimozdítjuk az embereket a normál nézői passzivitásból, és társadalmi kérdések mentén aktivizálhatjuk őket.

Nem minden művész ért egyet abban, hogy a művészetnek társadalmi, politikai szerepet kell vállalnia, de önök ebbe nagyon határozottan beleálltak. Miért?

Szerintem igenis foglalkoznunk kell közügyekkel. Foglalkoznunk kell a társadalommal, a világgal, amiben élünk – nem tudnék most romantikus mesebaletteket készíteni. Olyan korban élünk, amelyben naponta merülnek fel mérvadó kérdések, amiket ha most nem vitatunk meg, talán már soha nem is lesz rá alkalom. Ezek egészen odáig terjednek, hogy hogyan fog kinézni a Föld húsz év múlva. Engem most nagyon erősen foglalkoztat, hogy egyáltalán jó rendszerben élünk-e, megdőlhet-e ez a piacgazdasági szemlélet, ami azt generálja, hogy mindenből nagyobbat, szebbet és minél többet akarjunk. Kimutatták, hogy a pénz egy ideig valóban boldoggá tesz, de egy ponton túl kifejezetten az ellenkező irányba hat, az oda vezető út pedig oltári nagy streszszel jár. Egy mértéktartóbb rendszerben viszont a kevesebb fogyasztás mellett több értékes időt, azaz több „életet” nyersz. Szerintem valahol itt a lényeg.

Már előző, Utópia című előadásában is érintette a klímaválság problémáját. A tavaly bemutatott, február 13-án újra látható Wonderland hogyan folytatja az Utópia kérdésfelvetéseit?

A WONDERLAND alapgondolata az, hogy milyen fantasztikus ez a világ, mennyi minden megtörténhet: jó is, rossz is. Igazából semmivel sincs baj addig, amíg nem válik szélsőségessé. Mégis baromi könnyen eltorzulnak dolgok. Fontos a tradíció, egy-egy nemzet identitása, de káros, ha erre alapozva kirekesztő, rasszista megnyilvánulásokat használva akarnánk bármit is építeni. A hit nevében lehet odaadó cselekedetekre ösztökélni a hívőket, de fanatizálni is, akár végzetes merényletekig, ami szintén elfogadhatatlan. Ez a fajta fanatizmus, ez a torzulás a társadalom oly sok szegmensében megfigyelhető. A WONDERLAND erről mesél több fejezeten át humorral, cinizmussal, színesen, artisztikusan. Öt részben taglaljuk ezt a mozgás nyelvén, vizuális eszközökkel.

Frusztráló lehet a pénzorientáltság, de a független előadó-művészeti szféra, ahol ilyen kritikus szemléletű előadások születhetnek, mostanában inkább pénzhiánnyal küzd. A taomegvonásnak mik a már belátható következményei?

Bizonytalanságba sodródtak társulatok és remek fesztiválok. Korábban az egész kulturális élet felpezsdült a tao által, minden szereplőnek jó volt, új lehetőségeket szült. Akik ezzel számoltak, kénytelenek voltak leállni, a mostani központi elosztás pedig elsősorban nem szakmai alapokra épül. Véleményem szerint elegendő lett volna szigorúbb, korrektebb feltételekhez kötni a taót, hogy jól működjön. De most már más a döntő, főként ideológiai és politikai érdekek az irányadó elvek, többnyire az egész művészi szféra központi függés és ellenőrzés alá került.

A magánmecenatúra viszont itthon még gyerekcipőben jár. Előfordult már, hogy kapcsolatba kerültek az üzleszférával, és esetleg annak egy szereplője támogatta a működésüket?

Szerintem itt nagyot lehet előre lépni. Nekünk is volt már két komolyabb támogatónk, és esetükben nagyon fontos volt a személyes viszony. Egy cégvezető a lányán keresztül került kapcsolatba az elő- adásainkkal, rajongóvá vált, és úgy érezte, szeretné támogatni a társulatot. Később volt egy másik magáncég is, amely hasonló módon talált ránk. Az egy százalékon keresztül is be tudtunk hozni bizonyos támogatókat. Adománygyűjtést még nem csináltunk, mert eddig voltak olyan pályázatok, ahonnan be tudtunk vonni forrást, de itt az idő, hogy más megoldásokat is találjunk, és komolyabban foglalkozzunk szponzorációval. Szerencsére megjelentek olyan kultúrafinanszírozási magán- alapok is, mint a Summa Artium, amely tavaly közel négyszázmilliót osztott szét a független szférában magáncégek adományaiból. Ez hatalmas lehetőség volt, mert egyértelműen látszik, hogy első- sorban a függetlenek szorulnak ki az állami finanszírozásból. Sok művész ezt komoly krízisként éli meg, de én azt látom, hogy megcsillannak újabb lehetőségek, és mindig nyílnak új kapuk. Ennek az interjúnak is például kifejezetten ezért örülök!

Új bemutatóval is készülnek. Miről fog szólni a Mirror?

Hosszú idő után újra együtt dolgozunk a Nemzeti Táncszínházzal, Ertl Péter igazgató felkérésére a Budapest Tánc- fesztiválra készítünk egy új produkciót a társulat tízéves évfordulója kapcsán. A cím arra utal, hogy most tükörbe nézve megvizsgáljuk, mit is csináltunk az elmúlt tíz évben. Korábbi előadásaink mentén készül az új, retrospektív mű, új szereplőkkel. Átdolgozzuk a korábbi darabok anyagát formailag és tartalmilag is, mintha új festéket kevernénk ki a régi színekből. Így azokat is megszólíthatjuk, akik előzőleg lemaradtak, és a „bejáratott” nézőinknek is érdekes lehet.

Tehát a „zero waste”-mozgalom jegyében, szimbolikusan újrahasznosítják a régi előadásokat?

Nem csak szimbolikusan! Így például sokkal kevesebb jelmezt és díszletet kell legyártanunk. Hoztam néhány lényeges döntést, hogy minél kevesebb tárgyat vásároljunk új anyagokból, ne plakátozzunk és szórólapozzunk, minél inkább szokjunk le a papírról. Ugyanígy irtom a műanyagot is, ivásra például csak kulacsot használunk. Ahol tudjuk, minimalizáljuk a fogyasztásunkat. Ez a szemléletváltás az új műveknél is megmutatkozik!

Fotó: Dömölky Dániel

Megjelent: 2020. február