Osztrák–magyar színházi monarchia

Lassan tíz éve működik már a bécsi belváros egy félreeső, hangulatos színházi terében a SVUNG – Bécsi Magyar Színház. Az alapító, társulatvezető, író, rendező, mindenes Pohl Balázzsal a kezdet szépségei és nehézségei mellett arról is beszélgettünk, miért riasztja és vonzza egyszerre az intézményesülés. 

Meglepő, de valahol mégis evidens, hogy kell Bécsben működnie egy magyar színháznak. Mi vezetett ahhoz, hogy színházat alapítson itt? 

Gyerekkori álmom a saját társulat. Nagynéném rengeteget vitt színházba, a takarásból néztem az előadásokat: ez a világ teljesen beszippantott, majd jött a Waldorf-pedagógia és a drámapedagógia. 2015 körül úgy hozta az élet, hogy Bécsbe költöztem. Nem voltak nagy terveim, csak azt tudtam, hogy társulatot akarok alapítani. Keresgéltem a neten, kapcsolatba akartam lépni bécsi magyar nyelvű csapatokkal. Találtam egy kis amatőr társulatot, amelyik már két éve nem működött, mert a vezető elment, a tagok viszont játszani akartak. Az ő hiányérzetük és az én szándékaim találkoztak: ez lett a SVUNG alapja.

Sokan gondolják, hogy a magyarországi színházi élet egyik legfőbb értéke a társulati lét. Önnek mit jelent, miért fontos ez a forma?

Nagyon lényeges, nem csak művészi értelemben, az összeszokottság. Önálló személyiségek ugyanazt akarják: létrehoznak valamit együtt, majd, ha elkészül a produkció, akkor egy következőn dolgoznak. A közösség erejétől meg a hasonló kifejezésektől kicsit fázom, inkább az érdekel, hogy független egyéniségek közösen alkotnak valamit. Nem nevezném magamat tipikus vezetőnek, de ha van egy elképzelésem, akkor képes vagyok másokat is lelkesíteni. Az egyenlőség nekem alapvető ebben a munkában is. Az Óbudai Waldorf Iskolában nyolc évig osztálytanító voltam, és ott is partneri viszony kialakítására törekedtem a diákokkal. 

A magyar színházban fontos beszédtéma a hierarchia kérdése. Több független csapat kísérletezik a nem hagyományos alá-fölé rendeltségi viszonyokon alapuló működéssel. A drámás-waldorfos „előélete” szinte predesztinálja a hasonló gondolkodásra.

Ha tízen dolgozunk egy új darabon, az elején kiosztjuk a feladatokat. Mondok példát: ketten felelnek a díszletért, jelmezért, egy páros a próbarendet tervezi, mások a szövegkönyvet gondozzák, és így tovább. Mindenki önállóan dolgozik a részfeladatokon, de az infók hozzám futnak be, és a végső döntés az enyém. 

Térjünk vissza a kezdetekhez: miért éppen Bécs?

A várost eleve szerettem, ráadásul németül beszélek, angolul nem, Berlin messze volt. Mielőtt ideköltöztem, három évig egy burgenlandi kétnyelvű Waldorf-iskolában tanítottam. Ismertem az osztrák munkakörülményeket, és amikor eljött a váltás ideje, egyértelmű volt, hogy kicsit nyugatabbra megyek. A Bécsben élő magyarok számát ötven- és hetvenezer közé teszik. Egerben is ennyien élnek, van is önálló színháza – nekünk miért ne lehetne?

Jogos, de ha Magyarországon egy független csapat hasonló fába vágná a fejszéjét, a jogi és adminisztratív útvesztőkkel szembesülve rövid úton feladnák az álmaikat.

Amikor idejöttem, lehetetlen küldetésnek tűnt, de aggódás helyett elkezdtem dolgozni az ügyön. Itt könnyű egyesületet alapítani, nem akkora papírmunka, mint Magyarországon. Bejegyeztek, azóta is így működünk. Korán megtaláltuk a Pygmalion Theatert, ami egy hangulatos belvárosi klub. Stúdiószínház, amibe pótszékestül hatvanan férnek. 

Bekopogtatott, hogy szeretne itt játszani a társulatával, ők pedig bólintottak?

Nem egészen: amikor kijöttem, sok bécsi színházat megkerestem, hogy bármilyen munkát szívesen vállalok. Volt, aki visszaírt, volt, aki nem, de a Pygmalion volt az egyetlen, amelyik azt válaszolta, hogy épp egy negyvenes férfiszínészt keresnek. Megismerkedtünk, elkezdtem náluk játszani, közben a saját csapatommal dolgoztam az első produkciónkon. Természetes volt, hogy itt lesz a bemutató, és ez azóta is így van.

Hogy a SVUNG-nak mi a jó az együttműködésben, az világos. De mi haszna van ebből a színháznak?

Fix, méltányos bérleti díjat fizetünk, amiért szabott számú nap a miénk havonta. Nagyon rugalmasak: a megjelölt napokon annyi előadást csinálunk, ahányat akarunk. Gyerekelőadást délelőtt és délután, felnőttprodukciót este játszunk: összesen úgy havi tizenhárom-tizenöt előadást. Ha mindig telt ház lenne, két előadásból kifizetnénk a bérleti díjat, de ez ennél bonyolultabb.

Amikor idejött, tudta, hogy lesz közönségük?

Csak reméltem, és aztán tényleg jöttek. Kialakult egy törzsnézői gárda, és bár a Covid megakasztotta a folyamatot, mára újra megszületett egy elkötelezett kör. Van Facebook-oldalunk, hírlevelünk. Kérdőívben faggattuk a nézőket arról, hogy mi működik, mi kevésbé. És miközben ezeket a folyamatokat kialakítottuk, rádöbbentünk, hogy kezdünk intézményesülni. Ez kicsit ijesztő. 

Miben nyilvánul meg a változás?

Megnőtt az előadásszám, a nézőszám, vele párhuzamosan a bevétel. Amatőrök mellett hivatásos színészek is jönnek hozzánk. Kezdenek pénzügyeink lenni, egy-egy produkcióra kapunk támogatást. Januárban már június végéig fix volt minden előadásunk, beleértve a május 5-ei bemutatót is, amit muszáj megtartanunk. Eddig én vezettem a SVUNG-ot, de ma már mintha a SVUNG irányítana engem... Vannak megingásaim, mivel én a drámapedagógián és a színházon kívül máshoz nem értek, és hirtelen szükség lett menedzseri képességekre is. Jó, hogy vannak segítőim. 

Kik a nézőik? Széles életkori és műfaji skálán működnek, gyerektől felnőttig, prózától zenésig terjed a repertoár.

A gyerek- és felnőttelőadások közönsége élesen elválik. Öröm, amikor a gyerekeket kísérő szülők a bábelőadások vagy az élőszereplős mesejátékok után feltűnnek az esti előadásokon is. Másrészt, és ne értse félre, amit mondok: az a réteg jár hozzánk Bécsben, amelyik Pesten a művészszínházakat életben tartja. Ugyanakkor mivel mi vagyunk Ausztriában az egyetlen rendszeresen magyarul játszó társulat, olyanok vagyunk, mint egy vidéki város színháza – ez a műfaji kiruccanásainkban is tetten érhető.

Forrás: A SVUNG Facebook-oldala

Kikből áll a húszfős társulat? Keres tagokat, vagy már maguktól jelentkeznek?

Eleinte toboroztunk. A működésünk alatt kétszer kifejezetten egy darabhoz kerestünk szereplőket. Ne klasszikus castingot képzeljen el, ez egy négyhetes drámakurzus volt: együtt játszottunk, majd válogattunk. Legtöbbször a társulati tagok találnak ránk, mert mi mindenkire nyitottak vagyunk. 

És mindenkinek van egy civil foglalkozása, vagyis a SVUNG a résztvevők számára hobbi.

Az, hogy amatőrök vagyunk, nem a gagyi és az esetlenség szinonimája, hanem arra utal, hogy nem ebből élünk. Ausztriában sok amatőr kórus és zenekar magasabb színvonalon működik, mint egy profi együttes, és mi is erre törekszünk. Számos tagunk munka vagy tanulás mellett dolgozik nálunk, és csak akkor kapunk gázsit, ha azt megengedhetjük magunknak. A vendégszereplések azért jók, mert ott a honoráriumot biztosan szétosztjuk magunk között. Vannak köztünk egyetemi és középiskolai tanárok, de programszervező, marketinges, informatikus, sőt egy kávéház üzletvezetője is játszik nálunk. Sokan egyetemre járnak, színházelmélettől látványtervezésig széles a skála. A civil foglalkozások jótékonyan hatnak az itteni működésre: mindenki beleteszi a közösbe, amit tud. Amellett, hogy játszunk, mi vagyunk a műszak, az ügyelők, a díszletesek, a takarítók és a pénztárosok.

Vezeti a csapatot, ír, rendez, játszik is. Miért kezdett el saját szövegeket színre vinni? 

Részint kényszerből, részint pedig azért, mert ez nagy örömöt szerez. Azt szokták mondani, hogy egy társulat akkor teljes, ha a Rómeó és Júliát ki lehet osztani. A mi esetünkben lenne négy Dajka, öt Júlia, de Rómeó egy se... A kortárs daraboknál a jogdíj az akadály. Egy új munkafolyamat elején áttekintjük, ki hadra fogható a következő hónapokban, és ha megvan a csapat, akkor rájuk találunk ki darabot. Tudom, ki mire képes, és azzal számolok írás közben. Az alapötletre felfűzzük a sztorit, írok rá egy jelenetvázat, amire improvizálnak a színészek. Ezeket felvesszük videóra, és közben rengeteg használható szituáció születik, és jó mondatok jönnek elő. Megszületik a szövegkönyv, ami sokat változhat még. Drámapedagógusként tapasztaltam, hogy ha így készül a szöveg, a játszók azt sokkal inkább magukénak érzik. 

A magyar sajtóban akkor tűnt fel először a SVUNG neve, amikor a Meseország mindenkié című könyv alapján előadást készítettek. 

Bizony, bábokkal és élő szereplőkkel, és igen, akkor mindenki felfigyelt ránk, de ez csak egy téma a sok közül. Számos dolog inspirálhat egy jó címtől egy hatásos színpadképig. Nem fogok olyanokat mondani, hogy mi azt keressük, mit jelent ma, mondjuk, Ibsen. Inkább abban utazunk, hogy a hétköznapok részleteiből merítve rávilágítsunk alapvető emberi és szellemi igazságokra. A darabjaink reagálnak a körülöttünk lévő társadalmi jelenségekre. Azt akarom, hogy a lefelé görbülő szájú maszk alatt ott ragyogjon egy boldog mosoly.

Meddig él a SVUNG-nál egy előadás?

Ez sok mindentől függ. Ha csökken az érdeklődés, levesszük műsorról, de mivel amatőr társulat vagyunk, a tagok magánélete is közbeszólhat. Egy előadást úgy tizennégy-tizenöt alkalommal tudunk játszani, a Bennetek van című előadás a húszhoz közelít.

Pályáznak és olykor produkciós támogatást is kapnak. Egy kérdés mégis felmerül: az osztrákok miért adnának pénzt magyar nyelvű bemutatókra, illetve a magyar pénzosztók miért támogatnának Bécsben látható előadásokat?

Ez a felállás valóban nem könnyíti meg a helyzetünket. Magyar forrásokért nem pályázunk, a Bundeskanzleramtnak viszont vannak ausztriai népcsoportokat támogató pályázatai. Elvárják, hogy a bemutatott darabnak legyen köze Ausztriához, így született a burgenlandi magyar népmeséket feldolgozó Kismiska. A bábszekciónk létrehozását és minden kapcsolódó jogcímet is támogattak. Most a terembérlésre, illetve a saját fizetésemre is pályázunk – mindkettő elengedhetetlen lenne a továbblépéshez. A pályázati pénzeken kívül kizárólag a tíz és húsz euró közötti jegyárakból képződött jegybevételből élünk. 

Ugorjunk előre az időben: hol látja a SVUNG-ot és magát, mondjuk, tíz év múlva?

Azt nem tudom, de hogy én innen akarok nyugdíjba menni, az egészen biztos. Amíg élek, és a velem szorosan dolgozó két, három, négy jobbkezem itt van, a SVUNG működni fog, mert működnie kell. Ha kiöregszem, lesznek, akik továbbcsinálják, és ez a tudat végtelenül megnyugtat. A távlatos terv, a nagy álom persze egy saját játszóhely, büfével, közösségi térrel. Egy valóságos, jól működő intézmény. 

A SVUNG-ról bővebben ITT olvashatnak.

∗ A 2024. április közepén megjelenő nyomtatott Art is Business magazin Ausztria kulturális életével, a kultúrafinanaszírozás módozataival és az osztrák–magyar művészeti és üzleti  kapcsolatokkal foglalkozik. Kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött lapbemutatónkat április 25-én 18 órai kezdettel tartjuk a Várfok Galériában. 

Nyitókép: Pohl Balázs (fotó: Horváth Nóra)

Lásd még:  

Nagy Gabi: „Ha akarod, csináld!” – a Drory Izraeli–Magyar Könyvtárról

Magyar Szalon Amszterdamban