„Pár perc alatt megváltottuk a világot…”

Élete egyik legfontosabb mozzanata az volt, amikor felfedezte magának a legjelentősebb magyar avantgárd művészcsoportok közé tartozó Nyolcakat. A másik meghatározó eseménynek a Moholy-Nagy László-monográfia megírását tartja. Prof. dr. Passuth Krisztina Széchenyi-díjas művészettörténészt a mai napig a kísérletező, az innovatív és a változást jelentő irányzatok töltik el izgalommal. Ezért vonzotta a XX. század eleji modern művészet – nagy hatású tanárként is. Váratlan fordulatokban és kalandokban gazdag pálya áll mögötte, amiről abban a házban mesélt, ahol a családja 1937 óta él.

Ha létezne időgép, hova vezetne az első útja?

Az 1910-es évekbe. Akkor Magyarországon is izgalmas lehetett élni. Olyan művészeti irányzatok születtek, mint az expresszionizmus, és olyan mozgalmak, mint a kubizmus. Már működött a Nyolcak avantgárd művészcsoport. Noha a századelőn a művészeti élet központja Párizs volt, én most inkább Olaszországba vágyom. Talán azért, mert 1965-ben fél évet tölthettem Rómában, ami meghatározó élményt jelentett. Akkoriban a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa voltam, a vezetőség nem örült, amikor engedélyt kértem az utazásra, de beleegyeztek. Rómában a Galleria Nazionale d’Arte Moderna (Modern Művészeti Nemzeti Galéria) fogadott. Felfedeztem az 1900-as évek elejének és a század közepének egyes modern olasz képzőművészeit és alkotásaikat. Jó lenne személyesen is találkozni velük. Persze volt, akivel 1965-ben sikerült megismerkednem. Giuseppe Capogrossi festő Róma centrumában lakott. Egy vasárnap délelőttre invitált magához. Emlékszem, alig léptem be a lakásba, már azt kérdezte, mit iszom… Mondtam neki, hogy Campari Sodát. Azóta sem ittam ilyen italt. Letelefonált a ház aljában lévő étterembe, és pár perc múlva már hozták is a frissítőket. Közben beszélgettünk. Éppen egy képet festett. Egyszer csak rám nézett, és megkérdezte, milyen színt használjon, pirosat, zöldet vagy lilát. Megrémültem a döntéssel járó felelősségtől, így inkább rábíztam.

A Galleria Nazionale d’Arte Moderna 1968-as kiállításának enteriőrje. A kiállítás kurátora: Giorgio De Marchis (fotó: a Galleria Nazionale d’Arte Moderna jóvoltából)

Furcsa véletlen, hogy a hatvanas években kapott orvosi Nobel-díjat a nagybátyám, Békésy György magyar–amerikai biofizikus a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos felfedezéseiért. 1935-ben a Magyar Rádió nagyzenekari előadásokra kiépített 6-os stúdiójának akusztikai kialakítását is ő tervezte Dohnányi Ernő főzeneigazgató közreműködésével. 2024-ben – a rádió történelmi épületeivel együtt – az is megsemmisült, amikor lebontották. Sok újságcikk jelent meg róla világszerte. Némi anyagi támogatást is kaptam tőle a római útra. Apám már korábban megismerkedett egy olasz íróval, Domenico Javaronéval, és elintézte nekem, hogy a családjával befogadjanak arra az időre.

Passuth Krisztina szülei: Passuth László (karjaiban Perszi cica) és Békésy Lola (forrás: Passuth Krisztina)

Úgy tudom, édesapja, Passuth László író-műfordító abban is szerepet játszott, hogy a művészet már gyerekként foglalkoztatta: vasárnaponként együtt jártak a Szépművészeti Múzeumba.

Apám regényeket tudott mesélni a képekről, akkoriban az olasz reneszánsz festőnek, Giorgionének – teljes nevén Giorgio Barbarelli da Castelfranco  –  tulajdonított portré volt az egyik kedvence. Később, 1958-ban megjelent egy könyve Lagúnák címmel, amelyben Giorgione szerelmi életébe is elkalauzolja az olvasókat. Én is nagyon szerettem az alkotásait. A legkeményebb sztálinista időket éltük, az is csoda volt, hogy ezek a mesterművek egyáltalán megmaradtak a II. világháború után. Abban, hogy így történt, dr. Garas Klára művészettörténésznek is szerepe volt. A Régi Képtár beosztottjaként dolgozott, amikor még a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeinek legértékesebb darabjai, festmények, a megőrzésre átadott magánkollekciók műkincsei és a zsidóktól elvett vagyontárgyak is külföldön voltak. Egy részük pedig például a szentgotthárdi ciszterci apátság pincéjében. Ezek 1945 nyarán kerültek vissza Budapestre. 1946 decemberében érkezett meg a többi műtárgy. Úgy tudom, a műtárgyak listája hiányos volt, de ez egy másik történet. Garas Klára később a Szépművészeti Múzeum igazgatója s így a főnököm lett, onnantól kezdve, hogy én is ott dolgoztam.

Milyen emlékei vannak a II. világháborúról?

A családom 1937 óta abban a II. kerületi házban élt, ahol most is lakom. Haláláig járt hozzánk az apai nagymamám, Éber Emanuella (Passuth Ferencné), akiről azért fontos beszélnem, mert mind szellemileg, mind erkölcsileg a példaképemnek tartom. A híres rákospalotai villasoron élt az apámmal, miután saját akaratából elhagyta Kolozsvárt, apám születése előtt pedig még a férjét is. Tanárnő lett, mégpedig olyan, hogy még jóval a halála után is volt, aki a nevemet hallva rákérdezett: „csak nem Emmi néni rokona?”... Rajongtak érte a tanítványai. Magyar–német szakos volt, de 1945-ben megtanult oroszul is. Egy környékbeli kisfiú egy udvaron talált egy gránátot, és megsérült, ezért nem tudta elvégezni az osztályt. Amikor viszont már képes volt bejárni az iskolába, oroszt is kellett tanulnia. A nagymamám úgy döntött, segítenie kell a kisfiúnak: elsajátította a nyelvet. Testvére, Éber László elismert művészettörténész volt az 1900-as évek első évtizedeiben. Még az egyetemen is tanították nekem, anélkül, hogy az oktatók tudták volna, a sorok között ül egy családtagja is.

Az apai nagymama, Éber Emanuella (forrás: Passuth Krisztina)

Anyai nagyapám, dr. Békésy Sándor az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utolsó nagykövete volt, először Törökországban, azután Svájcban. A törököknél akkoriban szokás volt a fiatal fiúgyerekek elrablása, majd prostitúcióra kényszerítése, ezért anyám két fiútestvére sosem hagyhatta el a nagykövetséget kíséret nélkül. Az egyre szaporodó kutyáktól pedig úgy szabadultak meg az isztambuliak, hogy azokat, amelyeket be tudták fogni, ráterelték egy összeeszkábált tutajra, majd útnak eresztették őket a tenger felé, ahol vélhetően felfalták egymást. Anyám sok mindent mesélt… Voltak pozitív kicsengésű történetei is, például rendszeresen látogatta a háremet, ami nagyon egzotikus élményt jelentett számára.

A háborúról leginkább a légiriadók jutnak eszembe. A háznak eredetileg volt egy tornya, ahova kisgyermekként sosem volt szabad felmennem. Apám azt mesélte, hogy a házban korábban a skót mérnök, a Lánchíd és a Váralagút tervezője, Adam Clark lakott. Ő építtette a tornyot is, onnan szemlélte a Lánchíd építését. A világháború során a torony jó célpont volt a bombázórepülőknek, ezért le kellett bontani.

Passuth Krisztina, 1939. február (forrás: Passuth Krisztina)

A szomszéd házban élt szüleivel Zádor Anna művészettörténész. 1944 novemberében – sok más pesti zsidóval együtt – gyalogmenetben indították útnak kényszermunkára. Egy fiatalember, Szabó Miklós, aki, úgy tudom, a tanítványa volt, katonaruhát öltött, és megkereste. A menetet Hegyeshalomnál érte utol, ahol kiszúrta Annát. A zsidókat kísérő katonatiszteknek elmondta, hogy Anna rendkívül fontos ember, magával kell vinnie. A katonák elhitték. Anna az autóban átöltözött, és elindultak Budapest felé. Azután pincékben bujkált, szülei a pesti gettóban vészelték át Budapest ostromát, de az egyik öccse és a férje a holokauszt áldozata lett. 1957 után Zádor Anna a professzorom volt az egyetemen.

Anna élete a háború után sem lett könnyebb. Sógornőjét, Zádor Ágit egy konstruált perben elítélték. Azt hiszem, ez része volt a Rajk László külügyminiszter elleni hadjáratnak. Ágit arra kényszerítették, hogy bűnöket találjon ki magának, majd azokat bevallja. A tárgyalást a rádió is közvetítette. Hét évet ült börtönben, ahol megkínozták. Évtizedekkel később egy barátunk, dr. Dornbach Alajos ügyvéd, a rendszerváltás utáni Országgyűlés egyik alelnöke átnézte a per anyagát. Borzalmasnak találta a vallomások leiratait.

Anyám jól ismerte a Richter Üveggyár zsidó tulajdonosát, aki 1944-ben rábízta a kisfiát. A németek abban az évben, március 19-én szállták meg Budapestet, mi pedig egy nappal később egy nevelőnővel, a kisfiúval, Palkóval és anyámmal együtt indultunk el autóval a Börzsönybe. Úttalan utakon haladtunk, hogy elkerüljük az igazoltatásokat. Persze a katonák megállítottak. Anyám mesélte, hogy tudtomon kívül én mentettem meg a helyzetet, amikor hisztizni kezdtem, hogy menjünk tovább. Azután megérkeztünk a Kisirtás nevű helyre. Mindössze két ház volt a környéken. Ott tartózkodásunk ideje alatt a legemlékezetesebb az volt, amikor egy nap egy amerikai katona lezuhant az erdőbe. Az igazolványát apró darabokra tépte. Miután a magyar katonaság megtalálta, igen rosszul bántak vele. Anyámnak pedig megparancsolták, hogy rakja össze az amerikai igazolvány darabjait, majd fordítsa le. Anyám tudta, hogy muszáj megtennie, ráadásul egy zsidó kisfiút bújtatott. Végül valahogy megoldotta a helyzetet, a katonáktól pedig kapott ajándékba egy hófehér ejtőernyőselymet. Amikor az amerikai katonát szekérre tették, anyám azt mondta nekem, hogy integetés közben mondogassam azt, hogy „goodbye”. Ez volt az első angol szó, amelyet megtanultam. Ezen hónapok alatt apám otthon dolgozott. Nehezen tudtunk vele kapcsolatba lépni. Anyámmal telefonon is csak idegen nyelven mertek beszélni, ami nem esett nehezükre, apám számos nyelvből fordított is.

Békésy Lola és Passuth Krisztina Ágnes babával Kisirtáson 1944-ben (forrás: Passuth Krisztina)

A háború után Richterék Amerikába emigráltak, persze magukkal vitték Palkót is. Előtte még segítettek a szüleimnek, ugyanis 1944-ben, Budapest ostroma alatt a házunkba csapódott egy szovjet bomba, szinte minden ablak betört, Richterék adtak újakat. Azt hiszem, a mai napig van olyan üveg, amely tőlük származik. Később sok csomagot is küldtek nekünk. Hálásak voltak. Néhány éve találkoztam Palkóval, akivel olyan jókat veszekedtem gyerekként, de már nem beszélt magyarul.

1945-ben apámat a Magyar PEN Club főtitkárává választották. Az írókat tömörítő nemzetközi szervezet összejöveteleket is tartott. Az egyik korai eseményük meghívójában előírták azt is, mit viseljenek a vendégek, köztük a szüleim. Anyámnak nem volt estélyi ruhája, de volt ejtőernyőselyme. Egy varrónő ebből és némi innen-onnan előkerült csipkéből alkotta meg anyám esti viseletét. Mondhatom, nagy sikere volt. Az 1950-60-as években a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. külső munkatársa lett, kéziratokat gépelt. Az írógépe ma is megvan. Anyámmal nagyon szerettük egymást.

Békésy Lola és Passuth Krisztina (forrás: Passuth Krisztina)

Mikor és hogyan döntötte el, hogy művészettörténész lesz?

Gimnazistakoromban az otthoni könyvespolcról levettem Bortnyik Sándor, Hevesy Iván és Rabinovszky Máriusz Kétezer év festészete című könyvét, és önszorgalomból elkezdtem megtanulni a művészeti korokat és az alkotókat. Érettségi után egy modern magyar festő kezdett érdekelni: Egry József. A kritikusok sokáig „a Balaton festőjeként” emlegették, pedig a művészete ennél sokkal árnyaltabb és színesebb volt. A mai napig az egyik kedvencem. Egry 1911-ben Belgiumba utazott, ahol nagy hatással volt rá a szobrász és festő, Constantin Meunier, és az ő kikötőmunkásokat megörökítő képei. Egry ezt követően néhány évig maga is a külvárosi munkásembereket tette főszereplővé a többnyire barnás, majd aranyos színvilágú képein. Apámtól két kis méretű Egry-képet is kaptam, egy festményt és egy rajzot. Akkor ezeket egyhavi fizetésből meg lehetett vásárolni.

A régi telefonkönyveket talán már mindenki elfelejtette, de nekem még megvan egy 1943-as budapesti kiadás. Abban a nevek és a telefonszámok mellett szerepelnek a címek is. Ennek segítségével jutottam el híres magánygyűjtőkhöz, például az orvos és politikus Cseh-Szombathy Lászlóhoz, aki a két világháború közötti időszak magyar festőművészeinek alkotásait gyűjtötte, Bernáth Aurél, Kmetty János és Rudnay Gyula műveit, de a gyűjteménye túlnyomó részét Egry-képek alkották. Később Keresztury Dezső Széchenyi-díjas magyar író is segített, aki nagyon jól ismerte Egry művészetét.

Egry József rajza, amelyet Passuth Krisztina édesapjától, Passuth Lászlótól kapott (forrás: Passuth Krisztina)

Ehhez tudni kell, hogy 1955-ben felvételiztem az ELTE-re, de nem vettek fel. Nem voltam elég felkészült, és apám neve sem csengett jól, több évig szilencium alatt állt, 1948-ban kizárták a Magyar Írók Szövetségéből is. Ne kérdezze, miért, nem tudom! Apám sem tudta. 1956-ig nem publikálhatott, egyes könyveit bezúzták, ahogy másokéit, így Márai Sándoréit is. Ilyen időket éltünk. Azután megjelent a Sasnak körme között című könyve a Rákóczi-felkelés előzményeiről, Zrínyi Ilonáról.

Miután Hasznosné Szöllös Ilona konzervátortól, aki a családunk barátja volt, már tanultam arról, hogyan kell könyveket restaurálni, pontosabban laminálni, az Országos Széchényi Könyvtár könyvrestaurátor műhelyébe kerültem könyvkötőtanoncnak, itt valamelyest önállóan is kutathattam Egry József életművét. Ebben az időben mentem el Badacsonytomajba, hogy találkozzam Egry özvegyével. Gyönyörű képek között tölthettem egy napot. Már csak az özvegy, Pauler Juliska és a kissé együgyű fia éltek. Utóbbiról az is kiderült, hogy olykor belefestett Egry képeibe. Ők maguk mesélték…

A következő évben már felvettek a Művészettörténeti Tanszékre, ahol a szakdolgozatom témája Egry József lett volna, de dr. Vayer Lajos tanszékvezető közölte, hogy az nem lehet. Láncz Sándor, aki később, végzett művészettörténészként is nagyon sokat foglalkozott Egryvel, már kiválasztotta témának. Meglehetősen dühös voltam. Végül az egyik legjelentősebb magyar avantgárd művészcsoportról, a Nyolcakról írtam. Ez volt életem egyik legfontosabb mozzanata. Emlékszem, nehézkes volt az anyaggyűjtés, például a Széchényi Könyvtárban egy Kernstok Károlyról szóló cikket valaki gondosan kivágott az egyik újságból. A festményeket is alig nézhettem meg a Nemzeti Galéria raktáraiban.

Passuth Krisztinát 1966. március 5-én az Eötvös Lóránd Tudományegyetem központi aulájában avatták doktorrá (forrás: Passuth Krisztina)

1961-ben diplomáztam művészettörténet–történelem szakon. 1962-ben kerültem a Nemzeti Galériába, segédmuzeológusként dolgoztam a nyilvántartási osztályon, amely a hazai magángyűjteményeket tartotta számon. Csak kihúztam az egyik fiókot, megnéztem egy kartont, és abban az esetben, ha egy kép érdekelt, és szerettem volna személyesen is megtekinteni, csak felhívtam a gyűjtőt, és jó esetben már mehettem is hozzá. A hivatalos munkámon kívül is szerettem volna megismerni a XX. századi hazai kollekciókat. A gyűjtők többsége örült, hogy fogadhat. Például a jeles orvos és műgyűjtő Völgyessy Ferencnél még tárlatvezetéseket is tartottam.

Szerette a munkáját?

Ha már így megkérdezte, nem. A napjaim nagy részét a Nemzeti Galériában az tette ki, hogy egy ember behozott bírálatra egy festményt, amelyet egy hivatalos fotós lefényképezett, a képet pedig megkaptam kis méretben, fordítva és fekete-fehérben. Egy nagyítót vittem otthonról, hogy egyáltalán lássam, minek kellene megállapítanom az eredetét. Szerencsére egy, a Szépművészeti Múzeumban dolgozó kollégám váltani szeretett volna, így egy kávé mellett megbeszéltük, hogy állást cserélünk.

Passuth Krisztina a Szépművészeti Múzeumban az 1970-es évek közepén (fotó: Halas István)

Nagyon könnyen sikerült: a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályára kerültem. A Bécsben végzett, hihetetlenül művelt Fenyő Iván művészettörténész, Fenyő Miksa, a Nyugat írójának és szerkesztőjének fia volt a főnököm. Később a modern osztályt vezettem 1977-ig. A döntésemben az is segített, hogy nem kedveltük egymást a Nemzeti Galéria akkori főigazgatójával, Pogány Ö. Gáborral. Művelt, jó szemű és tehetséges ember volt. Viszont beilleszkedett a sztálinista rendszerbe, aminek következtében az előbb említett pozitív tulajdonságai szinte eltűntek. Például a Nyolcak tagjait először méltatta, majd – politikai nyomásra – megtagadta őket. Emlékszem, 1965-ben Székesfehérváron rendeztük meg a Kovács Péter–Kovalovszky Márta művészettörténész házaspárral A Nyolcak és aktivisták köre című kiállítást. Néhány illetékes gyanakvással figyelte az eseményeket, de szerencsére semmi botrányos dolog nem történt. 1967-ben még könyvet is írtam a művészcsoportról, ez volt A Nyolcak festészete.

A székesfehérvári Nyolcak és aktivisták köre című kiállítás enteriőrje 1965-ben (fotó: a Szent István Király Múzeum – Adattár jóvoltából)

Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy Pogány Ö. Gábor – latba vetve a politikai kapcsolatait is – segített, amikor Tihanyi Lajos hagyatékát haza szerettem volna hozni Párizsból. Tihanyi képei és személyes tárgyai az 1938-ban bekövetkezett halála után a műterméből három barátjához – a fotós Brassaïhoz, a festő Jacques de la Frégonnière-hez és a szintén fotóművész Preiss Marton Ervinhez – kerültek. Ők őrizték a képeket mintegy három évtizedig. Mindhárman azt szerették volna, hogy az örökség egy magyar közgyűjteménybe kerüljön, elsősorban a Magyar Nemzeti Galériába. Ezért is vették fel a kapcsolatot a Párizsi Magyar Intézet munkatársaival az 1960-as években. A Tihanyi-hagyaték – hosszas tárgyalássorozatot után – végül 1970-ben került Budapestre. Érdekes a történet, mert úgy kezdődött, hogy Párizsba kellett utaznom, hogy megszervezzem a Műcsarnokba tervezett, a XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás anyagának hazaszállítását.

Tihanyi Lajos: Önarckép, 1912, olaj, vászon, 55,5 × 45 cm (a fotó forrása: a Tihanyi. Peintures 1908–1922 (Párizs, 1936) című sorszámozott kiadvány, amelyből Passuth Krisztinánál a 8. számú példány található. Az alkotás jelenleg a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria 19–21. századi Gyűjteményében található)

Azután az illetékesek kitalálták, hogy intézkedjem Tihanyi száztíz festményének hazaszállításával kapcsolatban is. A képek akkor már a Párizsi Magyar Intézetben voltak. A feladatra szerződtettek egy kamionsofőrt. Emlékszem, felfedeztem egy különálló ládát, amelyben megtaláltam Tihanyi összegyűjtött személyes tárgyait, köztük a noteszét, a feljegyzéseit, a levelezéseit és a fotóit. Mint kiderült, erről a ládáról minden hivatalos szerv elfeledkezett, így azzal számolnom sem volt szabad. Tudtam, hogy a magyar sofőr egy kötőgépet szeretett volna venni Párizsban, hogy itthon jó áron eladja. Szerencsére nem sikerült a vásárlás, így a kötőgép tervezett helyére – fuvarlevél és vámpapírok nélkül – be tudtam csempészni az elfeledett ládát. A sofőr elindult a kamionnal, én pedig más módon jöttem haza. Igen ám, de a két anyagnak két különböző múzeumi intézménybe kellett kerülnie: a XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás anyagát a Szépművészeti Múzeum, a Tihanyi-hagyatékot pedig a Nemzeti Galéria fogadta. Hova kerüljön a titkos láda? – merengtem. Hazaérkezése után felhívott a sofőr, hogy hova vigye, mondtam neki, hogy hozza be a Szépművészetibe, ahol volt egy elég csúnya, de jó belmagasságú szobám. Kértem, tegye fel a szekrény tetejére, ott senkit nem fog zavarni. Felhívtam D. Fehér Zsuzsa művészettörténészt, akiről tudtam, hogy ő rendezi majd a Tihanyi-kiállítást a Nemzeti Galériában, és elmondtam neki, hogy nálam van a láda. Közölte, hogy nem érdekli, majd fegyelmit kért ellenem. Ejtették az ügyet, az 1973-ban megnyílt kiállításból (Tihanyi Lajos emlékkiállítása) is kihagytak. Szerencsére idővel a titkos láda anyaga is bekerült a hivatalos jegyzékbe, így azóta a Tihanyi-hagyaték a gyűjtemény fontos és jól kutatható része.

A XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás enteriőrjének részlete. (Műcsarnok, 1970. augusztus 29. – szeptember 20.) A kiállítást rendezte: Passuth Krisztina (fotó: Magyar Hírek 1970 (19. szám), a Műcsarnok Archívum és Könyvtár gyűjteményéből)

1977 nyarán érkezett Franciaországba. Az a hír járja, hogy személyes okok miatt költözött oda.

Igen, szerelmes voltam a későbbi férjembe, Kemény Istvánba, aki abban az évben emigrált Párizsba. Szociológusként először a Maison des Sciences de l'Homme (Humán Tudományok Háza), majd az L'École des Hautes Études en Sciences Sociales (Társadalomtudományi Felsőfokú Tanulmányok Iskolája) munkatársa volt. Én hivatalos engedélyekkel hagytam el Magyarországot, úgy, hogy nem tudtam pontosan, mihez fogok kezdeni Franciaországban. Szerencsém volt, mert 1977 januárjában megnyílt a Pompidou Központ. Nem ismertem ott senkit, de elhatároztam, hogy leadom az önéletrajzomat, azután reménykedtem, hogy ők majd jelentkeznek. Így is történt. A vezetők korukat meghatározó kiállításokat terveztek. Ezeket később meg is valósították Párizs–Berlin és Párizs–Moszkva címmel. Ezek szervezésében magam is részt vettem. A Párizs–Berlin kiállításon egy nagyon helyes lánnyal, Maja Oerivel dolgoztam együtt. Egy alkalommal elveszítette az útlevelét, én kísértem el a rendőrségre, ahol kiderült, hogy az egyik leggazdagabb svájci családból, a Fritz Hoffmann-La Roche-ból származik. Fantasztikus képzőművészeti gyűjteményük volt. Később a múzeum vezetői szerették volna gyarapítani a Pompidou gyűjteményét és a könyvtár állományát. Így kerültem a könyvtárba, ahol a század eleji jelentősebb orosz nyelvű művészeti könyveket kutattam fel és vásároltam meg a Pompidou számára.

Kemény István és Passuth Krisztina (forrás: Passuth Krisztina)

Feltételezem, abban az időben ragadta magával Alekszandr Mihajlovics Rodcsenko szovjet-orosz képzőművész munkássága.

Nem, korábban. 1975-ben már olvastam German Karginov Rodcsenkoról írt monográfiáját. Karginov oszét származású volt, művészettörténészként a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, főleg az orosz avantgárddal foglalkozott, de ő maga is alkotott, művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében is. A munkatársaim többsége aggódott, hogy Karginov biztosan kém, aki minden beszélgetésünket kihallgatja majd. Pedig a kezdetekkor még nem is tudott magyarul. Érdekesen alakult az élete, mert – emlékeim szerint – később elment a múzeumból, képekkel kereskedett, majd teremőr lett a Műcsarnokban. Amit Rodcsenkóról tudnom kellett, tőle tanultam. Azután ösztöndíjasként pár hétre elutaztam Moszkvába. Az útitársam Keserü Ilona volt, aki hozzám hasonlóan rajongott a művészetéért. Karginov közbenjárására lehetőségünk volt találkozni Rodcsenko családjával is. Nagy szegénységben éltek. A szovjet párttól kaptak egy lakást, amelynek hatalmas erkélyén tartotta a művész a képeit. Ehhez tudni kell, hogy Rodcsenko szerint a festészet mint képzőművészeti ág 1921-ben véget ért. Amikor az özvegye kitekerte a vásznak egy részét, kiderült, hogy a természeti elemeknek való kitettség ellenére semmi bajuk nem volt a festményeknek. Az özvegy meghívott minket vacsorára is. Emlékszem, egy jó és kényelmes székük volt, amit Rodcsenko faragott. Erős teát és vodkát szolgált fel, egy kis kenyeret vajjal és kaviárral. A lelkét kitette értünk, és Rodcsenkóról mesélt nekünk.

Alekszandr Rodcsenko: Vonalkompozíció, 1919, ceruza, papír, 173 × 117 mm (a fotó forrása Passuth Krisztina Tranzit. Tanulmányok a kelet-közép-európai avantgarde művészet témaköréből című könyve, az alkotás jelenleg a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében található)

Nagy témája volt Vajda Lajos művészete is. Vajda Júliát, Vajda özvegyét is ismerte, jóban volt az édesanyjával.

1956-ban, amikor felvettek az egyetemre, alig lehetett tanulmányozni az avantgárd műveket. Az én figyelmemet sem annyira egy kiállítás vagy egy mű fordította az 1910-es, 1920-as évek képzőművészete felé, hanem inkább Kassák Lajos. A nyitottsága, a gondolatai, a tudása és az elkötelezettsége felnyitotta a szemem. Azután ott volt Bálint Endre is. Ő 1962-ben tért haza párizsi emigrációjából. Édesapám vásárolt is tőle egy festményt, hogy valamelyest támogassuk. A kép ma is megvan, az egyik kedvenc alkotásom. Tudja, ez egy kör volt, amelybe beletartozott Vajda Júlia festőművész és persze mások is. Ország Lilivel nagyon jóban voltam. Az Állami Bábszínházban dolgozott, ahogy Jakovits József is, aki Vajda Lajos halála után Vajda Júliát vette feleségül. Gimnazistaként sokszor megfordultam ott, mert édesanyám bábokat varrt. Egy ideig segédkeztem is, a bábok fejét béleltem ki újságpapírral némi fizetségért cserébe. Azt hiszem, kétszáz forintot kerestem.

Békésy Lola bábkészítés közben az 1960-as években (forrás: Passuth Krisztina)

Később, több mint tíz éven keresztül tanítottam művészettörténetet a Bábszínház stúdiósainak, amire az akkori igazgató, a neves bábművész, Szilágyi Dezső kért fel, de írtam egy könyvet is Koós Iván báb- és díszlettervezőről. Bródy Verával szintén ott találkoztam, ő tervezte például Misi Mókus bábját, de ott dolgozott Anna Mark (születési nevén Márkus Anna) is, akivel a közelmúltban bekövetkezett haláláig barátok voltunk. Emlékszem, egy fontos darab bemutatójára készült a munkatársaival, amikor egy nap félbehagyta a munkát, kiment átöltözni, majd – immár egy csinos kosztümben – közölte a többiekkel, hogy el kell mennie. A kollégák nem akarták elengedni, de Anna határozott volt, azt mondta nekik, hogy fél óra múlva férjhez megy. A szerencsés választott Pilinszky János volt. A frigyük nem volt hosszú életű, de a kapcsolatuk a válásuk után sem romlott meg. Az sem okozott törést, hogy Anna a későbbi férjével, Czitrom Gábor mérnökkel elhagyta Magyarországot, és a hatvanas évektől Párizsban éltek. Itt indult be igazán Anna pályája. Miután meghalt a férje, az orvosként dolgozó fia gondoskodott róla: Anna haláláig minden nap meglátogatta az intézményben, ahol ápolták.

Visszatérve a Bábszínházhoz, akkoriban beültünk az egyik koszos szobába, ittunk egy bögre kávét, és pár perc alatt megváltottuk a világot… A Bábszínház különleges hely volt. Az akkori ellenzék emblematikus találkozási pontja.

A csodálatos mandarin Koós Iván tervezte bábjai (az 1969. január 27-én bemutatott darab szerzői: Bartók Béla, Lengyel Menyhért és Szilágyi Dezső, forrás: Passuth Krisztina)

1987-ben nagydoktori fokozatot szereztem a párizsi Sorbonne-on. Három évig írtam a disszertációmat, a magyar avantgárd helyzetét kutattam a kelet-európai avantgárdon belül. Közben már a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris (Párizs Város Modern Művészeti Múzeuma) könyvtárában dolgoztam. 1989-ben még részt vettem František Kupka cseh festő nagyszabású, monografikus tárlatának rendezésében. Azon izgultam, hogy a prágai forradalmi hangulatban vajon el tudnak-e egyáltalán indulni a képeket szállító kamionok, és ha igen, megérkeznek-e épségben a francia fővárosba. Szerencsére minden rendben zajlott. Kaptunk képeket a Washingtonba emigrált cseh házaspár, Jan és Meda Mladek gyűjteményéből és a Centre Pompidou raktárából is. Ez utóbbi azért is volt érdekes, mert az állam és a város képviselői folyamatosan vitáztak egymással, Claude Pompidou-nak, Georges Pompidou elnök feleségének, a modern művészetek mecénásának kellett meggyőznie a legfelsőbb illetékeseket, hogy az állam gyűjteményét – ingyenesen és ideiglenesen – a francia főváros rendelkezésére bocsássák.

Passuth Krisztina az Alliance Française egyik oktatási intézményében, Párizs, 1977 (forrás: Passuth Krisztina, aki a fotó bal szélén látható)

Remek tárlat volt. Viszont ekkor már egyre inkább úgy éreztem, haza szeretnék jönni Magyarországra. Ráadásul a férjemet a rendszerváltozás után felkérték, hogy legyen Demszky Gábor főpolgármester főtanácsadója, amit el is vállalt. Ezt követően 1990 és 1992 között az MTA Szociológiai Intézetének tudományos tanácsadója volt, egy éven át igazgatta is az intézetet. Én ismételten nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Egy kiállításon összefutottam Marosi Ernő művészettörténésszel, aki elmondta, hogy meghalt Németh Lajos, az ELTE Művészettörténet Tanszékének vezetője, majd felvetette, hogy pályázzam meg Németh helyét. 1993-ban kineveztek a tanszék élére.

Hogyan értelmezhető a pedagógiai hozzáállása ma? Egyáltalán, merre tart a művészeti oktatás?

Az említett bábszínházas kitérőt leszámítva, nem volt tanári tapasztalatom. Az első vetített képes órán még az is problémát jelentett, hogy a diákat a megfelelő pozícióba helyezzem. Marosi Ernő segített ki. Folyamatosan kérdéseket tettem fel magamnak a módszereimmel kapcsolatban. A tanszéken nem volt divatos a XX. századi modern művészetekkel foglalkozni. Ebből a szempontból Németh Lajos kivételt jelentett, de – érzésem szerint – ő sem szentelt elsődleges figyelmet az időszaknak. Párizsban számtalan művet és kiállítást láthattam, publikációt olvashattam, francia műveltséggel és ismeretanyaggal bírtam, amelyet igyekeztem továbbadni a diákjaimnak. Sajnos mára eljutottunk oda, hogy talán már nincs is olyan nagy kereslet a művészettörténészekre. Kevesebb is a hallgató. 2024-től a művészettörténet mint önálló tantárgy kikerült az alaptantervből is, érettségizni sem lehet belőle. Borzasztó érzés. Remélem, ez most változni fog, és a művészettörténet-oktatás meg fogja kapni azt a jelentőséget, amellyel régebben bírt.

Passuth Krisztina az ELTE Művészettörténet Tanszékén 2007-ben (fotó: Halas István)

Havas Lujza művészettörténész szerkesztette A művészet kiskönyvtára sorozatot, amelyet rendkívül nagy példányszámban és nagyon kedvező áron lehetett megvásárolni a hatvanas évektől kezdve. A könyvek vékonyak, viszont alaposak voltak. Ha valaki éppen randevúra sietett, de lekéste a buszt, beszaladt egy könyvesboltba, és a következő busz megérkezéséig képbe kerülhetett egy középkori vagy egy modern művésszel. A művészet, a kultúra sokkal inkább része volt az emberek mindennapjainak, ma főleg egy szűk elit privilégiuma.

Ha már a módszereinek megkérdőjelezését említi, Molnos Péter mesélte, hogy húsz évvel ezelőtt a „fauve maffiával”, önnel és a 2006-os Vadak kiállításra készülő csapat többi tagjával – például Barki Gergellyel és Rockenbauer Zoltánnal – együtt szisztematikusan bejárták a vidéki múzeumok raktárait, hogy rejtőzködő műveket keressenek.

Azt nem mondta, hogy folyton vitatkozott velem? Izgalmas időszak volt. Rockenbauer Zoltánt azután ismertem meg, hogy szeretett volna tudományos fokozatot szerezni művészettörténetből. Bejött és felvételizett. Az egyik legjobb tanítványom lett. Barki nálam írta a Berény Róberttel foglalkozó szakdolgozatát. Berény hosszú ideig a saját témám volt, de úgy gondoltam, Barki modernebb megközelítéssel nyúlhat hozzá. Rockenbauer Márffy Ödönnel, Pápai Emese pedig Bornemisza Gézával foglalkozott. Mondtam nekik, hogy alkossanak kutatócsoportot, és csináljunk együtt kiállítást arról, hogy milyen hatása volt a fauvizmusnak Magyarországon. Úgy emlékszem, Barki vetette fel, hogy be kellene vonni Molnos Pétert is, így ő is csatlakozott. Túlzás nélkül állíthatom, hogy végül a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914 című 2006-os kiállítás nagy jelentőségű lett. Nemcsak itthon volt rendkívül hatásos, de később Franciaország több városában is nagy sikert aratott. Talán még a pécsi Nyolcak-kiállítás volt ilyen. Említettem, hogy életem egyik legfontosabb mozzanata a Nyolcak festőcsoportjának felfedezése volt. A másik fontos eseménynek a Moholy-Nagy László-monográfia megírását tartom, amely később több nyelven is megjelent. A francia kiadás volt az első, a Flammarion kiadó jelentette meg. Tudomásom szerint az 1980-as években tankönyv volt egyes amerikai egyetemeken.

Barki Gergely, Passuth Krisztina, Molnos Péter és Rockenbauer Zoltán a pécsi Nyolcak-kiállítás rendezése közben 2010-ben, a háttérben Pór Bertalan Vágyódás tiszta szerelemre című festménye (forrás: Barki Gergely)

Az 1970-es XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás szervezésekor felhívott Moholy-Nagy unokaöccse, Nagy Levente, hogy látogassam meg. Egész életében szisztematikusan gyűjtött szinte mindent, ami Moholy-Nagy munkásságával foglalkozott. Előrebocsátotta viszont, hogy fontos kép nincs a birtokában. Amikor beléptem a Belgrád rakparton lévő polgári lakásba, régi angol metszetek fogadtak, majd átkísért a nappaliba, ahol leültettek egy tájképpel szemben, ami ismerősnek tűnt, de sehogy sem jöttem rá, ki az alkotója. Egyre idegesebb lettem, majd rászántam magam, és rákérdeztem. Kiderült, hogy a család tagjai fogadást kötöttek, hogy vajon rájövök-e, hogy a Budai hegyek című tájkép Moholy-Nagy Lászlótól származik. 1918-ban festette. Később, a kép vizsgálatakor kiderült, hogy a hátulján volt egy másik alkotás is. A kiállítás sikeres volt, én pedig elutaztam Svájcba, hogy beszélgessek Moholy-Nagy lányával, Hattulával. Akkor már tudtam, hogy megírom a monográfiát. Volt olyan is, hogy eljött hozzám látogatóba vagy éppen én laktam nála. Sok levelet őrzök tőle, talán egyszer publikálom őket. Halála nagyon megérintett.

Moholy-Nagy László: Budai hegyek, 1918–1919; olaj, vászon, 63 x 94 cm; Antal–Lusztig-gyűjtemény, Debrecen (fotó: a Déri Múzeum jóvoltából)

Volt még egy érdekes találkozásom. Ma is kevesen tudják, hogy Moholy-Nagyot Lucia Schultz, a későbbi felesége ismertette meg a fotográfia világával. Ő dokumentálta a fotóival a Bauhaus művészeti intézményének életét. Azt hiszem, Moholy-Nagy rendkívül sokat tanult tőle. Sajnos azt kell mondanom, hogy Lucia nem volt kellemes jelenség. Több alkalommal is meglátogattam svájci otthonában. Első alkalommal vittem magammal egy kis fényképezőgépet, hogy megörökítsem a lakásban található Moholy-Nagytól származó műveket. Ahogy hozzáértem a géphez, rögtön rám szólt, hogy ne fotózzak! Valahogy az volt az érzésem, mintha mindannyian, Hattula és Lucia is rejtegettek volna valamit.

Passuth Krisztina és Hattula Moholy-Nagy a Virág Judit Galéria 2016-os Berlin – Budapest 1919-1933 című kiállításán Moholy-Nagy László Asztaltársaság című alkotása előtt (forrás: Passuth Krisztina)

Min múlott, hogy egyetlen reprezentatív Moholy-Nagy Lászlótól származó alkotás sincs magyar közgyűjteményben?

A család nem kívánt egyetlen képet sem eladni. Ez így volt Hattula idejében, de később is, amikor már a fia, Daniel Hug, a kölni Art Cologne művészeti vásár igazgatója kezelte az örökséget. A múzeumokat sem igazán érdekelte. Elég abszurd.

Egyébként bizonyos értelemben én fedeztem fel az európai avantgárd kiemelkedő alakját, a szobrászként, festőként és építészként is tevékenykedő Péri Lászlót. Amikor a hatvanas években Londonban jártam, megkerestem a családját is. Elképesztő – tisztán geometrikus, absztrakt – alkotásokat láttam a lányánál. Felvetettem neki, hogy vásárolnék tőle a Szépművészeti Múzeum számára. Végül több mű, az 1922-es Térkonstrukciók és egy linómetszet is bekerült a gyűjteménybe. Karginovtól is vásároltam, például rajzokat a Grafikai Osztálynak.

Péri László: Térkonstrukció 18., 1922, beton relief, 53 × 88 × 2 cm (a fotó forrása Passuth Krisztins Magyar művészek az európai avantgarde-ban. A kubizmustól a konstruktivizmusig. 1919-1925 (Corvina, 1975) című könyve, az alkotás jelenleg a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményében található)

Mi foglalkoztatja napjainkban?

Leginkább az afrikai művészet, pontosabban annak hatása. Ehhez kapcsolódik egy sajátos életút. A múlt század elején élt egy magyar szobrász, Brummer József. A hazai igencsak konzervatív szemlélet elől Párizsba ment, ahol például Rodin művészete iránt lelkesedett. Összebarátkozott a francia festőkkel, így Henri Rousseau-val is, aki egy egész alakos portrét festett róla. Brummer szűkösen élt, azután felülkerekedett a sorsán, és 1906-ban egzotikus tárgyakat, afrikai alkotásokat is árusító műkereskedést nyitott  Párizsban. Olyan jó üzletembernek bizonyult, hogy néhány év alatt jelentős vagyonra tett szert. A gyűjteményéből 1911 tavaszán Budapesten is szerveztek kiállítást (Keleti kiállítás). Talán ez volt az első alkalmak egyike, amikor a magyar közönség afrikai faragványokat láthatott. Az esemény rangját növelte, hogy a katalógus bevezetőjét Rippl-Rónai József írta, és a tárlat plakátját is ő tervezte. Brummer az I. világháború kitörésekor a Galerie Brummer-t New Yorkba költöztette, ahol olyan művészeknek is szervezett kiállítást, mint Henri Matisse és Czóbel Béla. Halála után a gyűjteménye jelentős része a Metropolitan Museum of Art tulajdonába került. Brummer az elsők között fogalmazta meg, hogy az európain túl létezik egy másfajta művészet is, amelynek afrikai gyökerei vannak.

Mindig az érdekelt, ami újat keresett, kísérletezett és változást jelentett a korábbiakhoz képest. Ezért kezdtem el vonzódni a XX. század eleji modern művészethez, és bizonyos értelemben ezt vallottam tanárként is.

Nyitókép: Passuth Krisztina (fotó: Halas István)