Pécs Bécsben
by Takáts Fábián 2026. Nov 18.

Pécs Bécsben

– Interjú Csatlós Asztrid festőművésszel és Bartha Renáta kulturális menedzserrel

Pécs és Bécs között több mint százéves művészeti kapcsolat húzódik: a Zsolnay-manufaktúra a XIX. század végén meghatározó szereplője volt az osztrák főváros építészeti megújulásának. Ezt a kevésbé ismert örökséget idézi fel a bécsi Collegium Hungaricum UngArt galériájának kiállítása: a ZSOLNAY – Építészeti kerámia az Osztrák–Magyar Monarchiában, Csatlós Asztrid kortárs reflexióival című tárlaton a történeti dokumentumok és építészeti emlékek Csatlós Asztrid kortárs műveivel egészülnek ki. Az alkotóval és Bartha Renátával, a kiállítás kortárs művészeti kurátorával beszélgettünk.

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végzett festőművész szakon, a Zsolnay Porcelán- és Kerámiagyár története pedig összefonódik Béccsel – a kiállítás alapja tehát egyértelmű. Asztrid, honnan indult a közös munka?

Csatlós Asztrid: A kiállítás ötlete Bartha Renáta kurátoré. Úgy gondolta, hogy a művészettörténeti kutatás mellett érdemes lenne egy kortárs művész reflexióján keresztül vizuálisan is életre kelteni az anyagot. Így kerültem a képbe: Renáta felkért, hogy a művészi eszközeimmel kapcsolódjak a történeti anyaghoz, és kortárs nézőponttal egészítsem ki a kiállítás koncepcióját.

A felkérésben számomra különösen izgalmas volt, hogy Renáta tudatosan bízott benne, hogy megtalálom azt a kapcsolódási pontot, amely nemcsak a Zsolnay-örökséget világítja meg új oldalról, hanem a munkásságomnak is új értelmezési lehetőségeket ad. Így a kiállítás számomra nem egyszerűen egy művészettörténeti téma illusztrálását jelentette, hanem olyan párbeszéd lehetőségét, amelyben a múlt és a jelen, a történeti örökség és a kortárs művészet kölcsönösen gazdagítják egymást.

Miként zajlott a munkafolyamat? Kik segítették még a tárlat létrejöttét?

Cs. A.: Renáta 2026 tavaszán keresett meg a felkéréssel. Miután körvonalazódott, hogy milyen irányt vesz a művészettörténeti kutatásra épülő kiállítás, megkaptam a kapcsolódó anyagot, amely feldolgozása során, Renátával folyamatosan konzultálva kezdtük el építeni a kiállítás koncepcióját. A közös gondolkodás egyik fontos kiindulópontja a 2025-ben készült The Center Is Everywhere című munkám volt, amelyhez a kiállítás gondolati és vizuális világát is kapcsolhattuk. A munkafolyamat során arra törekedtünk, hogy a történeti anyag és a kortárs művek ne pusztán egymás mellé kerüljenek, hanem valódi párbeszéd alakuljon ki közöttük. Renáta kurátori meglátásai és a kutatás történeti összefüggései segítettek abban, hogy megtaláljam azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül a Zsolnay-örökség a saját művészeti nyelvemen keresztül is megszólalhat. A kiállítás létrejötte tehát közös gondolkodási és alkotói folyamat eredménye, amelyben a kurátori koncepció, a művészettörténeti kutatás és a saját művészi reflexióim szervesen kapcsolódtak össze.

Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)

A Pécsi Tudományegyetem honlapjának ismertetője szerint „A kiállítás Dr. Kovács Orsolya művészettörténész kutatásaiból indul ki, és a Zsolnay-manufaktúra intenzív bécsi jelenlétét idézi fel az 1890-es évekből”. Renáta, meséljen arról, hogy milyen kultúrtörténeti ismeretek jelennek meg a tárlaton a kortárs alkotó szemüvegén keresztül!

Bartha Renáta: A kiállítás egyik fontos kiindulópontja a Zsolnay-gyár és Bécs kapcsolata. Az 1890-es években a manufaktúra fontos szerepet játszott az osztrák fővárosban, bekapcsolódott a kor pezsgő művészeti és építészeti életébe. A kutatás ezt a történeti kapcsolatot idézi fel, és egyúttal rámutat arra is, hogy a pécsi kulturális örökség mindig is nemzetközi összefüggésekben létezett. A kiállítás a Zsolnay-manufaktúra bécsi jelenlétét az építészeti kerámia emlékein keresztül is bemutatja. Olyan jelentős épületek kerülnek fókuszba, mint Johann Zacherl rovarirtószer-gyárának 1892–93-ban épült üzeme, a bécsi víztorony, az Általános Kórház ambulanciájának épülete, a Palais Equitable, valamint Max Fabiani Portois & Fix üzletháza és lakóépülete. Ezek az épületek a XIX. század végi Bécs építészeti megújulásának fontos példái, amelyeken a kerámia nem csupán díszítőelemként, hanem az építészeti arculat meghatározó részeként jelenik meg.

Csatlós Asztrid kortárs művészeti megközelítése ezt az örökséget nem pusztán történeti emlékként kezeli, hanem az anyag, az idő és az átalakulás felől értelmezi újra. Festményeiben a Zsolnay-kerámiához kapcsolódó eozin jellegzetes, irizáló színvilága és az anyag rétegzettsége új vizuális jelentésekkel gazdagodik. Így a történeti dokumentumok és a kortárs művek találkozásában a múlt nem lezárt fejezetként jelenik meg, hanem olyan élő kulturális örökségként, amely a jelen művészeti gondolkodásán keresztül is továbbírható. A kiállítás ezáltal Pécs és Bécs közös kultúrtörténeti kapcsolatait nemcsak felidézi, hanem a mai közönség számára is átélhetővé teszi.

Csatlós Asztrid: How We Learned to Read, 2026, akvarell és akril papíron, 200 × 150 cm (fotó: Scheider Márton)Csatlós Asztrid: How We Learned to Read, 2026, akvarell és akril papíron, 200 × 150 cm (fotó: Scheider Márton)

Asztrid, az új, akvarellel, tintával és akrillal papírra és vászonra készült kompozíciói mennyire térnek el – technikailag és hangulatukat illetően – a korábbi, absztrakt, kozmikus és organikus művektől?

Cs. A.: Nem mondanám, hogy ezek a munkák alapvetően eltérnek a korábbi műveimtől. Sokkal inkább egyfajta továbbgondolásnak, új szintre emelésnek érzem őket, amelyben a korábbi alkotói tapasztalataimra építkezem, miközben technikailag is igyekszem továbblépni.

Az elmúlt években magabiztossá váltam az akvarell használatában, különösen a rétegek egymásra építésében és a különböző felületek kialakításában. Amikor a nyár elején elkezdtem dolgozni az új kompozíciókon, úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy kilépjek a már jól ismert alkotói közegből, és technikailag is új lehetőségeket keressek. Az akrillal való munka ebben új szabadságot adott, miközben a korábbi munkáimra jellemző rétegzettség, absztrakció és organikus formavilág továbbra is megmaradt.

Hangulatukban sem feltétlenül jelentenek éles váltást, inkább finom elmozdulást látok bennük. Számomra ezek a művek egy folyamat következő állomását jelentik: annak a vizuális nyelvnek a továbbfejlesztését, amelyen az elmúlt években dolgoztam, de amelyben továbbra is fontos helye van a kísérletezésnek és az új lehetőségek keresésének.

Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)

A Zsolnay-manufaktúra építészeti kerámiái milyen fogalmak, gondolatok mentén kapcsolhatók össze kortárs művekkel?

Cs. A.: Számomra az egyik legfontosabb kapcsolódási pont az anyaghoz való viszony. A Zsolnay-manufaktúra örökségében különösen izgalmasnak tartom a folyamatot, ahogyan az anyag a megmunkálás, kísérletezés és technikai fejlesztés révén új minőséget nyer, és sajátos vizuális nyelv hordozójává válik. Ez a gondolkodás az én művészeti gyakorlatomhoz is közel áll. Engem is foglalkoztat az anyag természetének megismerése, a benne rejlő lehetőségek feltárása, valamint a folyamat, amely során az anyag alakítása révén új vizuális minőségek jönnek létre. Ebben az értelemben nem feltétlenül konkrét formai vagy motívumbeli megfeleléseket keresek a Zsolnay-kerámiák és a saját műveim között, sokkal inkább a közös gondolkodásmódot: az anyaggal való kísérletezés, annak átalakítása és új állapotokba rendezése iránti érdeklődést.

A kiállítás lehetőséget teremtett arra, hogy ezt a párhuzamot a saját művészeti szemléletem felől vizsgáljam meg, és az anyag, a forma, valamint az átalakulás fogalmait tágabb művészeti és filozófiai összefüggésrendszerben értelmezzem.

Csatlós Asztrid: After the Object, 2026, akvarell és akril papíron, 150 × 100 cm (fotó: Scheider Márton)Csatlós Asztrid: After the Object, 2026, akvarell és akril papíron, 150 × 100 cm (fotó: Scheider Márton)

Mi jelenik meg az autonóm, nem figurális festményeken az építészeti kerámiákból, alkalmazott iparművészeti díszítményekből?

Cs. A.: Fontos volt már a kiállítás koncepciójának kialakításakor is, hogy a munkáim ne a Zsolnay építészeti kerámiáinak motívumrendszeréből induljanak ki, és ne azok közvetlen, repetitív átvételére épüljenek. Nem az volt a célom, hogy újraalkossam vagy kortárs formában megismételjem a manufaktúra vizuális világát, hanem hogy a saját, autonóm művészeti nyelvemen keresztül kapcsolódjak a kiállítás tágabb gondolatiságához.

A munkáimban olyan egyetemes szimbólumrendszerekkel foglalkozom, amelyek különböző kultúrák művészeti és szellemi örökségében is fellelhetők. Ilyenek például az életfa, a csillagok vagy más, különböző jelentésrétegeket hordozó jelképek. Ezek a formák időről időre a Zsolnay-kerámiák vizuális világával is párhuzamba állíthatók, de nem közvetlen átvételként, hanem olyan egyetemes formai és szimbolikus kapcsolódásokként, amelyek egymástól eltérő kulturális összefüggésekben is megjelenhetnek. A kiállítás tehát nem a Zsolnay-manufaktúra motívumkincsének újrafogalmazására épül, hanem a történeti örökség és a kortárs művészet közötti szabadabb, asszociatív párbeszédre. Számomra éppen ez adta a projekt lényegét: úgy kapcsolódni egy gazdag művészeti hagyományhoz, hogy közben a saját alkotói világom autonómiája is megmaradjon.

Installációival kilép a térbe. Milyen kapcsolat fűzi azokat a festményekhez?

Cs. A.: Az installációkra sokszor úgy gondolok, mintha egy nagyobb térben elhelyezett festmények lennének. A festészetben sem feltétlenül önálló, lezárt képként tekintek a műveimre, inkább egy tágabb gondolati egységből kiragadott pillanatként, amely nagyobb egész részeként nyeri el a jelentését.

Az installáció számomra azért különösen izgalmas műfaj a kortárs képzőművészetben, mert lehetőséget ad arra, hogy adott témára vagy térre ne csupán a képfelület keretein belül reflektáljunk, hanem a teret is az alkotás részévé tegyük. A gondolat így kilép a festmény síkjából, és térbeli formát ölt, amelyben a néző saját jelenléte és mozgása is szerepet kap. Az installációkhoz való kötődésem egyik fontos oka, hogy a festészetben kialakított technikai eszköztáramat és vizuális gondolkodásomat egy másik dimenzióban is alkalmazhatom. Kifejezetten izgalmas alkotói feladat számomra, hogy miként lehet a tér adottságait, határait és lehetőségeit újragondolni, illetve hogyan lehet egy kiállítótér belső struktúráját úgy alakítani, hogy az még összetettebbé és élményszerűbbé tegye a művekkel való találkozást. Ebben az értelemben a festészet és az installáció nem két különálló gyakorlat, hanem ugyanannak a gondolkodásmódnak két, egymást kiegészítő megnyilvánulása.

Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)

A kiállítás fotókkal, dokumentumokkal egészül ki. Milyen koncepció mentén kerültek egymás mellé a kortárs művekkel?

B. R.: A fotók és dokumentumok nem pusztán illusztrációként egészítik ki a kortárs műveket, hanem történeti és vizuális kontextust teremtenek számukra. A múlt dokumentumai és a jelen művészeti reflexiói így párbeszédbe lépnek egymással. Csatlós Asztrid festményeinek színvilágában a Zsolnay-gyárban tökélyre fejlesztett eozintechnika jellegzetes, irizáló színvilága is visszaköszön. Ez a vizuális kapcsolódás tovább gazdagítja a művek esztétikai rétegzettségét, miközben a kerámiatradíció örökségét kortárs festészeti nyelven értelmezi újra. A történeti anyagok és a festmények egymás mellé helyezése így nem egyszerűen a múlt bemutatását szolgálja, hanem annak megmutatását is, hogyan él tovább a Zsolnay-örökség az anyag, a szín és a művészi gondolkodás kortárs összefüggéseiben.

Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)Részlet a kiállításból (fotó: Kovács Attila)

Milyen érzés egy nem itthoni kiállítótérben, közegben bemutatni a műveit?

Cs. A.: Igazán különleges és jóleső tapasztalat volt. Nagyon sokat jelentett, hogy Renáta felkért a projektre, és hogy egy olyan intézményi háttér támogatásával mutatkozhattam be először külföldön önálló kiállítással, amely nemcsak a tárlat létrejöttét, hanem a szakmai fejlődésemet is fontosnak tartotta.

Különösen hálás vagyok a bizalomért és alkotói szabadságért, amelyet kaptam. Nagy szabadságom volt abban, hogy milyen irányba gondolom tovább a kiállítást, és hogyan alakítom a saját művészeti elképzeléseim mentén. Azt éreztem, hogy az intézmény munkatársai valóban elkötelezettek a projekt iránt, és mindenki azon dolgozott, hogy a kiállítás a lehető legjobb formában valósuljon meg.

Művészként nagyon inspiráló olyan közegben dolgozni, ahol nemcsak lehetőséget adnak a bemutatkozásra, hanem valódi szakmai bizalommal és nyitottsággal fordulnak az alkotóhoz. Számomra ez a bécsi kiállítás ezért nemcsak fontos bemutatkozás, hanem olyan tapasztalat is, amely megerősített abban, hogy érdemes bátran továbbgondolni a saját művészeti gyakorlatomat, és új irányokat keresni benne.

Mit jelent egy fiatal magyar alkotó életében, hogy a Collegium Hungaricum Bécs intézményének galériájában, az UngArt-ban szerepelhet? Miért esett a választás Csatlós Asztridra?

B. R.: Fontos lehetőség a nemzetközi művészeti színtérre való kilépésre. A mintegy száznyolcvan négyzetméteres kiállítótér nem csupán a munkák bemutatására ad lehetőséget, hanem olyan párbeszédalapú tárlatoknak is helyet biztosít, amelyekben a történeti építészet, a művészettörténeti kutatás és a kortárs művészeti megközelítések találkoznak. Az intézeti keretrendszer különleges kontextust teremt az első bécsi bemutatkozáshoz, lehetőséget adva arra, hogy az alkotó munkái új közönséghez jussanak el, és egy tágabb kulturális összefüggésben váljanak értelmezhetővé.

Csatlós Asztrid munkásságát régóta követem, és különösen izgalmasnak tartom azt a következetes művészi gondolkodást, amellyel az anyag átalakulását, rétegződését és sajátos szimbólumrendszerek kialakulását vizsgálja. Művészete azért is illeszkedik különösen jól az UngArt szellemiségéhez, mert a múlt örökségét nem kész formaként vagy lezárt történetként kezeli, hanem olyan eleven anyagi és kulturális folyamatként, amely a kortárs művészet eszközeivel újraértelmezhető. Munkái színvilága és kompozíciói a szakralitás érzetét is hordozzák – az emberi léptéken túlmutató anyagi folytonosság és időbeliség tapasztalatát közvetítve.

Pécsi kötődése szintén fontos kapcsolódási pont: mesterdiplomáját 2020-ban szerezte a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, ahol Ernszt András mentorálása mellett tanult. Ez a szakmai és szellemi háttér is hozzájárul ahhoz, hogy munkássága a helyi művészeti hagyományokból kiindulva nemzetközi kontextusban is érvényes kérdéseket fogalmazzon meg.

Látogatók a kiállításon (fotó: Kovács Attila)Látogatók a kiállításon (fotó: Kovács Attila)

A kiállítás létrejöttét segítették magánszemélyek, intézmények, esetleg vállalatok?

B. R.: A kiállítás létrejötte több intézmény és szakember együttműködésének eredménye. A projekt megvalósításában a művész mellett Kelemák Tamás, a kiállítási konstrukció tervezője is részt vett. A kiállítás fő szervezői a Collegium Hungaricum Bécs és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft., partnerei pedig a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Nemzeti Kulturális Alap és Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata. Az együttműködés jól példázza, hogyan kapcsolódhat össze a kulturális diplomácia, a helyi kulturális örökség megőrzése és a kortárs művészet nemzetközi bemutatása. A partnerek hozzájárulásával a pécsi értékek a bécsi közönség számára is új megvilágításba kerülhetnek.

Milyen programokkal folytatódik a két ország közötti kulturális kapcsolat? Lesz-e benne szerepe Pécsnek?

B. R.: Most kezdjük a következő év programjainak tervezését, és kiemelten fontos számunkra, hogy kulturális diplomáciai tevékenységünk során ne csak Budapest, hanem más magyar városok kulturális értékeire is felhívjuk a figyelmet. Pécsnek is fontos szerepe lehet ebben, hiszen gazdag művészeti hagyományai és kortárs kulturális értékei izgalmas kapcsolódási pontokat kínálnak az osztrák közönség számára.

Célunk, hogy olyan releváns és sokszínű programokat hozzunk létre, amelyek a művészeti ágak széles spektrumát fedik le, és az Ausztriában élő magyar közösség kulturális igényeire is reflektálnak. A következő évben több kiállítással készülünk mind az UngArt galériában, mind a 2026. szeptember 30-án megnyílt Pilwax Art Space-ben. A Zsolnay-örökséghez kapcsolódó kiállításunk 2027. január 21-ig tekinthető meg az UngArt galériában, az EJTECH művészduó tárlata pedig 2027. március 30-ig látogatható a Pilwax Art Space-ben. Ezek a projektek is jól példázzák azt a törekvésünket, hogy a magyar kulturális értékeket különböző nézőpontokból mutassuk be a bécsi közönségnek.

Nyitókép: Bartha Renáta és Csatlós Asztrid (fotó: Kovács Attila)

Lásd még:

Két főváros a változások idején – A Globális városok: Bécs – Budapest című kiállítás az építészeti és társadalmi változásokon keresztül mutatja be a két főváros elmúlt öt évtizedének történetét.

Egy város, két jubileum: Pécs egy teljes éven át ünnepli a modern vizualitás mestereit – Különleges kulturális programokkal vár jövőre is a baranyai város

Vasarely újra Pécs középpontjában – Megújult múzeum, új kulturális évad – Interjú Getto Katalin muzeológussal és Iványi Emese marketing és közönségkapcsolati főosztályvezetővel

„Egy Zsolnay tárgyba ma is könnyű beleszeretni” – Beszélgetés Mireisz Viktóriával, BÁV ART Aukciósház és Galéria vezető műtárgybecsüsével

Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, legyen ön is mecénás és támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!

2025 decemberében jelent meg A mecenatúra magyarországi története 1900–2025 című kiadványunk, egy könyv azokról, akik fontosnak tartották, illetve tartják a művészet pártolását.

A kötet megvásárlásával a munkánkat támogatja.

Megvásárolom a könyvet!