„Szerintem minden jó színház szórakoztató”

A Budapest, tizenharmadik kerületi RaM-ot egy évtizeden keresztül működtette az ExperiDance, majd egy rövid ideig a Freelusion, és most márciustól ismét új vezetéssel, új energiákkal indult újra RaM-ArT Színház néven. Szalay Tamással, az intézmény művészeti vezetőjével beszélgettünk az indulás örömeiről és nehézségeiről, valamint rövid és hosszú távú célkitűzésekről.

Márciustól vette át a Menüett Produkció Kft. a RaM vezetését. Mennyire kellett nulláról kezdeniük?

Mindent a nulláról kellett kezdeni, ugyanis volt egy több hónapos szünet a működésben, ami alatt a nézők elmentek más színházakba, azok a társulatok pedig, amelyek a RaM-ban terveztek játszani, kénytelenek voltak másik befogadó helyet keresni a produkcióiknak. Amikor odamentünk, még székek sem voltak, új munkatársakat is fel kellett vennünk – olyan volt, mint amikor az ember kap egy üres házat, és azt be kell rendeznie. De nemcsak elölről kellett kezdenünk mindent, hanem gyorsnak is kellett lennünk, mert az önkormányzat nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mielőbb működtetni kezdjük az intézmény színházi szárnyát. Ez természetesen érdekünk volt nekünk is, hiszen, ha egy magánszínház elnyeri az üzemeltetés lehetőségét, akkor saját magának kell ehhez megteremtenie az anyagi hátteret. Az én álmom eredetileg az volt, hogy egy jól előkészített évaddal indulhassunk el szeptemberben, de ezt sajnos nem lehetett megvalósítani, így egy csonka évadban kezdjük meg a munkát: március 30-án volt egy premierünk (Liliom Produkció: Dámák a pakliban) telt házzal és nagy sikerrel. Az első saját produkciónk bemutatóját április 14-ére, a RaM születésnapjára szerveztük. Ez Jávori Ferenc Fegya új musicalje volt, a Lévi Story! – A Farmerkirály Kerényi Miklós Gábor rendezésében, és hatalmas sikerrel futott. Ezt követően májusban kezdtünk el rendesen játszani, mert úgy lehetett felépíteni a programot, meghirdetni az előadásokat.

Pesti Broadway Alapítvány, Levy Story! A Farmerkirály (fotó: Ványi Ákos)

Stresszes, de közben érdekes is lehet valamit a semmiből felépíteni.

Ez így van: egészen más átvenni egy működő struktúrát, és azt igazítani, finomra hangolni menet közben, mint egy teljesen üres intézmény programját felépíteni – ez utóbbi ugyanis pontosan olyan lehet, amilyet az ember elképzel. Ez természetesen sokkal hosszabb folyamat, aminek rengeteg apró lépése van – én azt gondolom, hogy igazából csak az őszi évadtól fogunk tudni olyan rendszerszerűen működni, ahogy egy színház szokott.

A programot végignézve az látszik, hogy bár kicsit más típusú, mint korábban volt, azért van a szemléletében némi folytatólagosság: alapvetően szórakoztató színházi repertoár kialakítása most is a cél. Ha adott egy hatszázhúsz fős nézőtér, ott nem jöhet szóba más, mint a szórakoztató színház?

Három szóban fogalmaztam meg a színházunk alapkoncepcióját: sokszínűség, nyitottság és minőség. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi a helyzet ma a színházi szakmában és hogy milyen szociális és gazdasági helyzetben van az ország. Egyrészt nagyon sok jó színház van körülöttünk, és nem szeretnénk ugyanolyan profilt kialakítani, mint az övék, tehát nem tűzzük a műsorunkra a Három nővért és a Hamletet. Másrészt egy hatszázhúsz fős nézőteret megtölteni ma rettentően nehéz, de mégsem szeretnénk, ha rásütné valaki az intézményünkre a bulvárszínház bélyeget. Ami nálunk megjelenik – legyen az egy Neil Simon-darab, a Szép nyári nap című Neoton-musical vagy a már említett Lévi Story! –, az mindenképp jó minőségű produkció. Szerintem minden jó színház szórakoztató, elgondolkodtató, élményt adó – műfajtól függetlenül. Sok mindenki felé nyitottunk: Pintér Béla őszi premierje például nálunk lesz, tárgyalunk vidéki színházakkal és az Átriummal is az együttműködés lehetőségeiről. A műsor összeállítása egy ilyen intézménynél olyan, mint amikor az ember egy finom levest főz: idővel egyre bátrabban bánik a különböző hozzávalók adagolásával.

Sárközi Gyula Társulat: Bogármese (forrás: RaM-ArT Színház)

Talán nem minden olvasó tudja, de ön nagyon sokféle munkakörben dolgozott és dolgozik a hazai táncszakmában: táncművészként, táncpedagógusként, koreográfusként, a Magyar Táncművészek Szövetségének ügyvezető titkáraként és a Táncpedagógusok Országos Szövetségének alelnökeként. Ha van a RaM-nak saját közönsége, akkor az, feltételezésem szerint, az ExperiDance időszakában alakult ki, és szereti a látványos táncprodukciókat. Mennyire képviseli az ön ízlése a folytonosságot e téren?

Negyvenegy éve vagyok a táncszakmában, és tényleg mindenféle pozícióban dolgoztam és dolgozom ezen belül. Amikor Nádasdi Csaba, a Menüett Produkció Kft. igazgatója megkeresett, hogy vállaljam el a RaM művészeti vezetését, nagyon örültem, és csak egyetlen kikötésem volt: szeretnék táncprodukciókat is odavinni. Mostanra a táncszakma nagyon nehéz helyzetbe került: beszűkült a játszóhelyek száma, és hatalmas szükség van arra, hogy legyen egy új hely, ami ráadásul kiváló minőségű szcenikai felszereltséggel és nagy nézőtérrel rendelkezik. Nálunk olyan táncprodukciókat is színpadra lehet állítani, amilyeneket eddig csak a Műpában lehetett látni. Van forgószínpad, süllyedő, kiváló világítástechnika – mindez nagyon inspirálóan tud hatni a rendezők, koreográfusok fantáziájára. Ez a kezdeti időszak a kísérletezésé nálunk: többféle műfajjal megkínáljuk az embereket, és megnézzük, hogy azok közül mi ízlik nekik.

Forrás: a RaM-ArT Színház Facebook-oldala

A RaM a kulturális programok mellett már alapításától fogva rendezvényeknek is otthont adott.

Igen, mivel nem kapunk sem állami, sem önkormányzati támogatást, nagyon fontos számunkra, hogy több lábon álljunk, és ne csak a jegyértékesítésből próbáljuk megtermelni a bevételt, hiszen az előadások mellett ki kell fizetni a színház bérleti díját, a béreket, a marketinget, mindent. Fontos az is, hogy egy magánszínház csak úgy tud működni, ha vannak mögötte befektetők.

Amikor a RaM épült, az önkormányzat kikötötte, hogy ott kétharmad–egyharmad arányban kell lenniük a kulturális produkcióknak és a céges rendezvényeknek. Közben a tao megszűnt, a rezsiárak pedig az egekbe szöktek, tehát ma sokkal nehezebb egy intézményt működtetni, mint korábban volt. Ennek mentén változott a megállapodás az önkormányzattal?

Nálunk az üzemeltetésről szólt a megállapodás, nincs kikötve, hogy mennyi rendezvényt tarthatunk. Ennek ellenére alapvetően színházként kezeljük az intézményt, ennek van prioritása. A céges összejövetelek mellett egyébként vannak önkormányzati rendezvények is – egy évben harminc napra igényt tart az önkormányzat, hogy megszervezze, illetve az alá tartozó intézmények megszervezhessék saját programjaikat.

Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Betyárvilág (fotó: Gorácz József)

Említette a befektetőket. Nekem úgy tűnik, egyre inkább fogy azon befektetők száma, akik a kultúrába szeretnének invesztálni. Hogyan lehet őket meggyőzni, hogy tegyék ezt mégis?

Nagy tisztelettel adózom azoknak, akik úgy gondolták, hogy támogatják a színház létrehozását. A gazdasági környezet ugyanis egyáltalán nem könnyíti ezt meg. Amíg a sportba érdemes ömleszteni a pénzt, mert azt az adóból teljes egészében le lehet írni, addig a kulturális támogatást nem lehet. Ezért nem éri meg senkinek a kultúrát támogatni. Egy magánszínház nehezen lesz rentábilis – ezt nem érdemes titkolni, ez tény. Ha piaci áron próbálnánk értékesíteni a jegyeket, akkor az emberek nem tudnák megengedni maguknak, hogy megnézzék az előadásokat. Ahhoz például, hogy a megkarcsúsodott állami támogatásokra esélyünk legyen egyáltalán pályázni, előbb előadó-művészeti szervezetté kell válnunk – ez a következő nagyobb projektünk.

De ha ennyire vészes a helyzet, akkor miért döntöttek úgy a befektetők, hogy egy színház létrejöttét szeretnék támogatni?

Talán mert szeretik a színházat, és egy újnak a létrehozása nemcsak küszködést, hanem dicsőséget is jelent. Szeretnének a pénzükkel értéket teremteni, valami olyat, amiből mindannyian meríthetünk. Ők egyébként próbálnak másokat is kapacitálni, hogy vegyenek részt ebben, de Magyarországon sajnos ennek még nincs nagy kultúrája – itthon még nem tudják az emberek, hogy a társadalmi felelősségvállalás, az egymásért való tenni akarás teszi jobbá a világot, és nem utolsósorban azt is, aki képes erre a felelősségvállalásra.

Milyennek képzeli optimális esetben tíz év múlva a RaM-ArT Színházat?

Olyan intézményként, amit a minősége miatt tartanak számon. Szeretnénk, ha megmaradna a sokszínűsége, ha széles közönségréteget vonzana. Az lenne a legjobb, ha az emberek nemcsak egy-egy előadásra jönnének hozzánk, hanem úgy gondolnának a RaM-ra, ahol általában jó előadások vannak. Ha nemcsak a nálunk fellépő művészeknek és társulatoknak lenne közönsége, hanem a RaM-nak is általában.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Szalay Tamás (fotó: Bornyi Márton)