by Szentgyörgyi Rita 2024. Oct 09.

„Teljes művészi szabadságot élvezek”

– Interjú Alexis Michalik színházi alkotóval

Éric-Emmanuel Schmitt, Yasmina Reza, Florian Zeller után itt az ideje, hogy megtanuljuk annak a lengyel és brit felmenőktől származó, francia színpadi szerzőnek, rendezőnek, nem mellesleg színésznek és filmesnek a nevét, aki évek óta tölti meg nem csak Párizs, de Európa számos nagyvárosának színházait. Alexis Michalik filmszerűen pergő képsoraival szabadelvű, dinamikus, játékos és nem utolsósorban elgondolkodtató előadásokat hoz létre.

Michalik színházi csodagyerek: Peter Brook és Ariane Mnouchkine nemzetközi társulatait figyelve, Jérôme Savary színházán nőtt fel. Első színpadi lépéseit Irina Brook rendezésében, Rómeóként tette meg tizenkilenc évesen. Három évvel később már Egy őrült nap címen adaptálta Beaumarchais Figaro házasságát, amelyet gimnáziumi barátaival vitt színpadra. Az amatőr produkció komoly feltűnést keltett az Avignoni Off Fesztivál programjában. Felvették a párizsi Drámaművészeti Konzervatóriumba, ám tanulmányait megszakította, hogy inkább mesélésre, játékra, írásra összpontosítson.

Napjaink egyik legismertebb francia színházi alkotója 2013-ban robbant be a párizsi kulturális életbe Történetőrző című alkotásával. Munkásságát hat Molière-díjjal ismerték el, és abban a kiváltságban részesül, hogy párhuzamosan több előadását is játsszák a francia fővárosban. Sikerdarabjai többek között az Illuzionisták köre, az Edmond [a darab Edmond Rostandról, a Cyrano de Bergerac szerzőjéről szól – Sz. R.], az Egy szerelmi történet, az Intramuros.

Minden bizonnyal ebbe a körbe kerül a 2024 januárjában bemutatott előadása, az Útlevél is, amelyet a párizsi Théatre de la Renaissance-ban álló tapsviharral jutalmazott a közönség. Egymást tapsoltuk: nézők és színészek könnyes szemmel, átérezve a mindenüket elvesztett menekültek helyzetét. Az ő nézőpontjukat láttatja ugyanis az előadás, ötvözve az emberi drámát és az aktuális valóságot.

Az író-rendezővel Párizsban, az előadás után beszélgettünk.

Egy kis híján agyonvert, színes bőrű fiatalember emlékezetét vesztve bolyong előbb a calais-i menekülttáborban, majd a menekültügy, az idegenrendészet, az adminisztráció útvesztőiben. Múltjához egyetlen kapocs, az útlevele fűzi. Útközben szerencsétlen társak, hasonló „idegenek” kísérik, akik mindannyian a saját történetüket és színüket hozzák a történetbe. Mi motiválta a menekülttéma ennyire árnyalt, emberközpontú feldolgozására?

Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)

Az utóbbi években sokat olvastam mind a franciaországi, mind a globális migrációról. Beható kutatásokat végeztem a témakörben menekültek vallomásaival. Nem militáns vagy dokumentarista, hanem humanista megközelítésre törekedtem. Lényeges, hogy a bevándorlók szempontjából láttatom a helyzeteket, a karaktereket, a történéseket. Fontos megjegyeznem, hogy soha nem egy adott témáról akarok írni, hanem konkrét helyzetek, ötletek nyomán alakul ki egy-egy előadás felépítése. Az Útlevél körvonalait több mint egy évig érleltem magamban. Kezdettől logikus volt, hogy a calais-i dzsungelben [a menekülttábort 2016-ban lebontották – Sz. R.] kezdődik a cselekmény, két történet, kétféle idegenség mentén. Az emlékezetét vesztett eritreai férfi, Issa az országunkba érkező idegen, akinek szüksége lenne papírokra, munkára, tartózkodási engedélyre. Minél előrébb haladtam a történetben, amellyel bemutatom a találkozását a francia bürokráciával, annál szimbolikusabb jelentőséggel bírt az amnéziája, hiszen mindent elölről kell kezdenie. Szerettem volna szélesebb értelmezést adni az identitáshoz, az integrációhoz és a bevándorláshoz való viszonyunknak.

Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)

A másik szereplő egy calais-i fehér, francia házaspár örökbefogadott afrikai fia, aki már itt szocializálódott, mégis ott van benne, francia állampolgársága ellenére is az idegenség érzete. Európaiként is fel kell tennünk a kérdést: ki vagyok én azokhoz képest, akik menedéket kérnek tőlem, akik elhagyják háborúban álló hazájukat, kockáztatva, hogy nem élik túl a partraszállást? És még csak ezután következik a problémás adminisztratív gépezettel való találkozás. Szeretném, ha a nézők a menekültek helyébe képzelnék magukat, belelátnának a mindennapjaikba. Érintett fiatalok is látták már az előadást, öröm, amikor azt a visszajelzést kapom, hogy valósághűen ábrázolják a színészek azokat a groteszk, megalázó, nyelvi félreértéseken alapuló helyzeteket, amelyeken ők is átestek.

Érdekes egybeesés, hogy nagyjából egy időben mutatták be a darabot Párizsban a migrációs törvény szigorításával, amelyről sokan úgy vélik, Macron elnök ezzel tett engedményeket a szélsőjobbnak. Mi erről az álláspontja?

Sejthető, hogy az álláspontom nem szélsőséges és inkább baloldali, de leginkább humanista. Íróként a darabjaimon keresztül mondhatom el, hogy mit is gondolok a francia társadalomról. Jó lenne, ha megértenék az európai döntéshozók, hogy a bevándorlás által gazdagabbá, színesebbé, életképesebbé válik az ország lakossága. A történelem, illetve a történelemből vett példák bizonyítják, hogy a bevándorlás hosszú távon gyarapítja a nemzetet, ráadásul a fejlődés szempontjából szükségszerű, hiszen külső behatások nélkül egy társadalom elsorvad. Tudomásul kell venni a tényt, hogy Európában a következő évtizedekben is folytatódik a migráció, a klímamenekültek itt keresnek menedéket. A francia nép öregszik, a munkaerőpiacon is szükség van az érkezőkre. A kirekesztés, kitaszítás narratívája helyett a szövetség, az együttműködés kultúráját kellene erősíteni.

Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)

Önmeghatározása szerint „kiugrott” színész, aki a saját színdarabjait rendezi, időnként játszik is bennük, vagy egyértelműen színpadi szerző, aki nagyobb sikereket ér el íróként, mint színészként?

Nem válnak külön bennem a különböző színházi tevékenységeim. Az írás, a rendezés, a színészet mellett filmezek, producerként is dolgozom. Ha a kérdés arra vonatkozik, minek ismer leginkább a közönség, a válasz az, hogy egyértelműen színpadi szerzőnek. A színházba még diákkoromban, Avignonban szerettem bele. Az ottani Off előadásokon nőttem fel. Irina Brook [Peter Brook rendező lánya – Sz. R.] Rómeó és Júlia-rendezésében debütáltam. Húszévesen már magam is rendeztem, harmincévesen pedig egy szerencsés véletlen segítségével kezdtem színdarabokat írni.

Népszínházas szerzőnek vallja magát. Azért, mert nem irodalomi körből érkezett és elutasítja az elitizmust a művészetben?

Egyszerű a magyarázat: olyan történeteket szeretnék elmesélni, amelyek elérik a nézőt. Végtelen forrásból merítek, úgymint sorozatok, mozifilmek, képregények, regények. Amióta az eszemet tudom, írok. Egy időben a Monty Python stílusában forgattam ki klasszikusokat, de már akkor mocorgott bennem, hogy mások műveinek újragondolása helyett talán van annyi tehetségem, hogy a saját fantáziámra hagyatkozzak. Felkértek, hogy írjak valamit egy kortárs drámaíró fesztiválra. Ez volt a Történetőrző, amelynek átiratából az első darabom született. Elég, ha csak annyit mondok, hogy több mint tíz éve szerepel a színházak műsorán, túl vagyunk a kétezer-ötszázadik előadáson. Az emberek szeretik a váratlan kimenetelű, fordulatos, ritmikus sztorikat, amelyek az emberi kapcsolatok sokszínűségére épülnek – reményeim szerint sikerült rákapcsolódnom erre a közönségigényre. Brook színházában lestem el a funkcionalitást, az egyszerűséget mind a díszletre, a jelmezre, a világításra vonatkozólag.

Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)Jelenet az előadásból (fotó: Alejandro Guerrero)

Szívbéli vagy szakmai választás, hogy Párizsban csinált színházi karriert? London, a West End nem csábította? Hiszen édesanyja családja brit.

Párizsban nőttem fel, franciául írok, arról nem is beszélve, hogy az ország kulturális élete nagyszerű és sokszínű, többféle úton lehet boldogulni, a főváros színházi kínálata pedig rendkívül gazdag. Természetesen hat rám az angolszász kultúra. Ugyanakkor érdekesebbnek tartom ezt a hatást az itteni színpadokra vinni, minthogy a miénknél jóval rivalizálóbb brit színházi működéssel konfrontálódjak. Az angolok kevéssé nyitottak az európai színházra, elképzelhetetlen, hogy ott repertoárra kerüljenek akár francia, német vagy kelet-európai szerzők. Kissé protekcionista szemlélet uralkodik a szigetországban, és főleg a tengerentúlról importált sikerdarabokra tartanak igényt a West Enden.

A francia színházi szisztéma három pillérre épül: magánszínházak, államilag finanszírozott és önkormányzati színházak. Sikerszerzőként megrendelésre dolgozik?

Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy teljes művészi szabadságot élvezek. Azt rendezek, amit akarok, arról írok, amiről akarok. Az alapötleteimet természetesen megosztom az adott színház, társulat vezetőségével. A magánszínházakban az elmúlt években, évtizedekben elharapódzott a gyakorlat, miszerint a plakátokon csak húzónevek, nagy sztárok jöhettek számításba. Valamelyest úttörő szerepem volt abban, hogy ezen a téren szemléletváltás történt. A Történetőrző – ismeretlen színészekkel is – bombasztikus sikere bebizonyította, hogy a népszínházi történetmesélésnek, a fiatal, tehetséges színházcsinálóknak nagyon is van helye a palettán. Soha nem dolgozom sztárokkal, annál többet az avignoni Off előadásokat megjárt, szabadúszó színészekkel, formációkkal. Nálunk az előadás a sztár, nem a színészek. Nincsenek főszereplők, mellékszereplők. Gazdaságilag is kifizetődőek a darabjaim, kulissza, díszletelemek nélkül játszunk, a jelenetváltások, a jelmezcserék a nyílt színen zajlanak. A demokrácia abban is megnyilvánul, hogy egyenlő juttatásban, fellépti díjban részesülnek a színészek.

Alexis Michlaik (fotó: Alejandro Guerrero)Alexis Michlaik (fotó: Alejandro Guerrero)

A független alkotók, fiatalok számára is ösztönző a francia kulturális és színházi közeg?

Valóban bátorítólag hat a fiatal színházcsinálókra, filmesekre is az úgynevezett kulturális kivétel gyakorlata, amely adómentességgel segíti, támogatja a nemzeti produkciók létrehozásának hagyományát. Franciaországban erős lábakon áll a közpénzből támogatott színházi struktúra, mellette virágzik a magánszínházi szféra, valamint az önkormányzati rendszerben működő, a fővárosi előadások turnéit befogadó teátrumok is. Ráadásul a francia rendszer azért is irigyelt Európában, mert az erős szakszervezetnek köszönhetően a színészek két bemutató között megélhetési támogatást kapnak.

——————

A szerző úját az Atout France támogatta.

Nyitókép: Alexis Michlaik (fotó: Alejandro Guerrero)

Lásd még:

„Minden történet az élet törékenységéről mesél” – A Hollywoodot is meghódító francia író-filmrendező, Florian Zeller portréja

Párizs – a művészet szerelmeseinek

 

Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!

Támogassa a kezdeményezésünket, legyen Ön is mecénás!