Minden szó mérlegen

Tóth Krisztina Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, műfordító, író. Számtalan műfajban alkot: verseket, novellákat, regényeket, tárcákat, gyermekkönyveket ír. Legismertebb regényei: a Pixel, az Akvárium, A Majom Szeme, versei a Nyugat hagyományait és a 70-80-as évek hatásait ötvözik, elbeszélései, tárcái sajáttá tett történetek, gyerekkönyvein generációk nőttek fel. 

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan jelen volt a magyar irodalmi térben, és több műfajban is sikeres. Tudatosan épített vagy organikusan alakult írói karrier az öné?

A bölcsészkarra járva az írókörben bizony senki nem gondolta, hogy egyszer majd az irodalomból él meg. Egyszerűen erre éreztünk elhivatottságot, és mindenki úgy tervezte, hogy lesz majd egy „polgári” foglalkozása, ami a megélhetését biztosítja, az irodalom pedig marad szenvedély és hobbi. Ráadásul én akkoriban csak verseket írtam, és azokból nem lehet annyit „termelni”, hogy fedezzék a megélhetést. Egy ideig a Budapesti Francia Intézetben dolgoztam, aztán volt egy üvegműhelyem, tizenöt éven át e munkák mellett írtam a könyveimet. 2016 óta viszont már maga az írás jelenti számomra a megélhetést. A fiam, aki végül hivatásos zenész lett, mindig azon aggodalmaskodott, hogy miből fog megélni, és hogy vajon racionális döntés-e a szenvedélye után menni. Mindig azt mondtam neki: ha nagyon szeret valamit csinálni, lehet, hogy évek munkáját kell belefektetnie, de jó lesz benne, ha pedig valamiben jó, akkor megél majd belőle. A szenvedély és a szorgalom előbb-utóbb megtérül.

Ez valóban ennyire egyszerű lenne?

Hosszú távon igen. A nehézség az, hogy az ember a húszas-harmincas éveiben, a családalapítás és a fészekrakás időszakában is meg akar élni a szakmájából. Ma egy pályakezdő művésznek lakást venni szinte lehetetlen, hacsak nem sztár valaki, de egy író esetében még a sztárság sem elég. Egy tárcanovelláért húsz- és negyvenezer forint közötti honoráriumot kapok. Ilyen összegekkel számolva nem lehet eleget összeírni. A könyvekből már meg lehet élni, nekem például sokat segítenek a külföldi kiadások: több mint harminc könyvem huszonnégy nyelven olvasható, azok jogdíja sokat számít.  

Mennyire látja üzleti vállalkozásnak az írást? Meg lehet-e ma Magyarországon élni kizárólag az írásból?

Én már kizárólag abból élek, de nem látom üzleti vállalkozásnak. Talán az a szerencsém, hogy soha nem voltak nagy anyagi ambícióim, mindig csak arra törekedtem, hogy éppen annyi pénzt keressek, amelyből fedezni tudom a hobbimat – ami egyben a szakmám is. Örülök, hogy ez sikerült, mert egy író számára ez maga a luxus.

A Párducpompa című kötet horvát fordításának bemutatóján 2024-ben, Zágrábban (fotó: Nicolas Richter)

Mit gondol, mitől lesz egy író piacképes? Elengedhetetlen az önmenedzsment, a közösségi médiás jelenlét? Egyszer azt mondta: „Az írás magányos műfaj, de ha el akarod juttatni az emberekhez, akkor mégiscsak közösségi vállalkozássá válik".

Az a generáció, amelyikhez én tartozom, egészen másfajta irodalmi életben szocializálódott. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kifejezetten kínosnak számított az önmenedzselés, a nyomulás, azt gondoltuk, hogy aki ezt teszi, az inkább dilettáns. Zártabb volt az irodalmi tér is: egyfelől államilag támogatták, így a könyvkiadóknak nem csak a piacból kellett megélniük, másfelől volt egy stabil olvasóréteg.Ha megjelent egy-egy fontos külföldi mű, arról mindenki tudott, sokkal átláthatóbb volt a könyvpiac. Ma rettenetes a hangzavar ezen a területen is, és sokan nehezen tájékozódnak. Nagy a kínálat, meg kell küzdeni a közönségért – ebben különféle stratégiákat választanak az írók. Alkat dolga, hogy ki mire tud ráhangolódni. 

Ön mire tud vagy akar ráhangolódni?

Számomra idegen a közösségi médiás jelenlét, amikor az író önmagát előtérbe tolva mutatja meg a magánéletét, a főztjét, a hétköznapjait. Értem az olvasói kíváncsiságot, de nem értek vele egyet. Ezért valamiféle átmenetet próbálok megvalósítani: nem vagyok túlzottan jelen a közösségi médiában, de nem is vagyok láthatatlan. Túl azon, hogy tőlem idegen ez a viselkedés, azt is gondolom, hogy hosszú távon veszélyezteti az írást. Mert ha az író állandóan szerepel, akkor nem tud a fenekén ülni, végezni a munkáját. Az irodalom arról szól, hogy minden egyes szót mérlegre teszünk, és évtizedeket fektetünk a szakmánkba. És arról is szól, hogy valami titkot próbálunk meg szavakkal körbejárni. 

Ön szerint mennyire alakítja a művészeti koncepciót a kiadói elvárás? Azt mondta egy korábbi interjúban: „Nem írok meg olyan könyvet, amit nem gondolok végig vagy ami nem érdekel igazán, csak azért, mert piaci szempontból jól működhetne” . Sohasem kellett kompromisszumot kötnie? 

Nem, soha. Nagyon nagy szerencsém van a Magvetővel: a kiadó 2000 óta otthont és biztonságot jelent számomra. Soha nem sürgettek, nincs nyomás a szerzői jelenlétre, ami a kortárs irodalmi piac rákfenéje, jelesül: az írók írjanak még többet. Azt gondolom – függetlenül az írói tempótól –, nem lehet évente egy nagyregényt megírni, akármilyen szorgalmas is az alkotó. 

Milyen kiadói modellek lehetnek ma fenntarthatók? 

Egyre gyakoribb az előfizetéses modell, amikor a kiadók gyűjtenek egy-egy szerző könyvének megjelentetésére, mert másképp nem tudják finanszírozni azt. A nagyobb kiadók a sikeresebb kiadványokból finanszírozzák a kisebb példányszámban eladottak megjelentetését. Például a brazil kiadóm a szépirodalom mellett nagy példányszámban dob piacra szakácskönyvet, annak bevételéből termeli ki a szépirodalmat. Most jelenik meg A Majom Szeme című regényem angolul a Seven Stories-nál, az egyik legismertebb amerikai szépirodalmi könyvkiadónál, ami például azzal teremtette meg a hírnevét, hogy évente csak hét könyvet ad ki. Most már sajnos bőven nem ott tartunk, hogy a könyv nevel és olvasói igényeket teremt, sokkal inkább kiszolgálja azokat, és a lehető legjobban alámegy azoknak – minőségben is. Pedig sohasem szabad az átlagolvasót lenézni. A kulcs a tisztelet. 

Dedikálás Pozsonyban, a Pixel című kötet szlovák fordításának megjelenésekor, 2023-ban (fotó: Nicolas Richter)

Egyre több, nem kifejezetten irodalmi lapban jelennek meg tárcák, novellák. Eljött vajon rövidpróza új aranykora?

Ez nagyon jó tendencia, mert eloszlatja a különös és talán megalapozatlan, a kortárs irodalmat máig övező félelmeket. Ahogyan sokan nem néznek kortárs kiállításokat, és nem hallgatnak kortárs zenét, úgy sokan félve olvasnak kortárs irodalmat.

Nincsenek kapaszkodóik?

Nincsenek, és teljesen kimarad az oktatásból ez a szegmens, nem találkoznak a szerzők neveivel a diákok. Ismerek lelkes tanárokat, akik pluszenergiákat mozgósítva viszik be az óráikra a kortárs irodalmat, de ez nem része a tananyagnak és a munkájuknak. Jót tesz az irodalomnak és az olvasónak is, hogy a sajtóban olvashatók novellák. Neveket „ültet el” a fejekben, így a könyvesboltban később könnyebben keresgélnek. Ráadásul – véleményem szerint – a magyar irodalom klasszikusan novellairodalom, sőt, a hétköznapi élet ritmusába is remekül beleilleszthető a novella: bárhol könnyedén befogadható egy-egy ilyen mű, miközben sűrített irodalmi műként mégis napokra befészkelheti magát az olvasó fejébe. 

A sajtóban való megjelenés inkább megélhetés vagy presztízskérdés? 

Az írók többnyire akkor kapnak nagyobb honoráriumot, amikor megjelenik egy-egy könyvük, a „csendes” időszakokban a sajtómegjelenések és a szereplések jelenthetnek megélhetést, ezért tehát mindenképpen fontosak, még akkor is, ha ezek az összegek nagyon alacsonyak. Irritál a szemlélet, amely azt feltételezi, hogy az írónak öröm és dicsőség a megjelenés, és örüljön neki, ha egyáltalán leközlik vagy meghívják valahova. Tessék elismerni, hogy ez munka! Befektetett idő, tudás. Ehhez viszont világossá kell tenni, hogy a miénk ugyanolyan foglalkozás, mint bármi egyéb. Az író nem otthon ül és bámul kifelé az ablakon, várva az ihletet. Igyekszem eloszlatni azokat a romantikus tévképzeteket, miszerint az író bohém figura, aki ideje nagy részében társasági életet él és kávéházakban üldögél. Ha külföldre utazom, és idegen nyelven beszélek egy pódiumon, az nekem a munkám. Amikor interjút adok a könyvemről, akkor a munkámat végzem. Ha egy festőt már nem sapkában, sállal és palettával ábrázolnak, akkor egy íróról miért gondoljuk ezeket? Kifejezetten romboló hatásúak a romantikus képzetek az önsorsrontó költőről, a nehéz emberről, az elátkozott, zűrös zseniről, mert semmi közük a teljesítményhez. A kész mű kizárólag annak az eredménye, hogy az író ül a fenekén az íróasztalánál, és azt csinálja, amihez ért. Ír. 

Hogyan látja, milyen igény mutatkozik ma a szépirodalomra a sajtó mellett a tévében?

Gyakorlatilag nincs rá igény, sőt azt gondolom, a nézők mesterséges elbutítása folyik szinte minden területen. Régebben voltak versműsorok, megszólaltak a tévében írók, voltak irodalmi beszélgetések, színházi közvetítések, ma ez egyáltalán nincs, és ez borzasztó káros. Csökken az irodalom presztízse, ma már többre értékelik egy tévésorozat szereplőjét, egy celebet, mint egy írót. Ezért is tűnik mulatságosnak a politika régmúltból átöröklött paranoiája: az íróknak már nincs olyan széles hatókörük, mégis övezi őket valamiféle gyanakvás, holott egy bármilyen ZS-kategóriás celebnek nagyobb befolyása van ma, mint egy A-kategóriás írónak. 

A közösségi média megváltoztatta az olvasási szokásokat. Egyre rövidebb szövegeket fogyasztunk, gyors impulzusokat keresünk. Hogyan hat ez az irodalomra és a könyvpiacra? 

Egy irodalmi mű mindig erőfeszítést kíván az olvasótól. Az a fajta olvasás, hogy ránézek a képernyőre, és három sor után nehéznek találom, megyek tovább, elkattintok, nem tesz jót az elmélyülésnek. Húsz éve írok tárcanovellákat, öt-hat ezer karakterben, amelyek kényelmesen végigolvasható, nem hosszú szövegek. Bizonyos lapoknál azonban ez a terjedelem most háromezer-ötszázra zsugorodott. Miért? Mert a kis képernyőre ennyi fér ki. Ezért aztán megírom a kvázi hosszabb verziót, az bekerül a könyvbe, és csinálok egy háromezer-ötszáz karakteres zanzát – telefonra. Egyfelől van ebben írói kihívás, mert sűríteni kell a mondanivalót, másfelől viszont azt, hogy egy eszköz határozza meg a művészi terjedelmet, teljesen abszurd. Egyre inkább afelé megy a világ, hogy a mobil egy ablak, amely előtt magányosan ülünk és amelyen keresztül érintkezünk a külvilággal. Ez ijesztő. Amikor a fiam kicsi volt, a szülők még könyvesboltban bóklásztak. Ma már a kisgyerekes szülők a TikTokot görgetik, és ami ott nincs fent, azzal egyszerűen nem találkoznak. A könyvkiadók valóságos harcot vívnak a befolyásos tiktokerekért, akik olvasókat hozhatnak a könyvek reklámozásával. Nemrég olvastam, hogy újra hódító útjára indult a Bűn és bűnhődés, mert egy influencer elolvasta, és rájött, hogy milyen jó. Ez édes és vicces is, de közben az irodalom jövőjére nézve nem sok jót jelent. 

Az alkotói folyamatban mennyire hagyatkozik ösztönösségre, és mennyire van jelen a tudatosság, a „mit vár a piac” kérdés?

Bármilyen furcsa, nem szoktam a piaci elvárásra gondolni. Mindig olyasmiről próbálok írni, ami személyesen foglalkoztat. Gyerekkönyvek esetében ez szerencsésen találkozott az olvasói igényekkel, mert például a Malac és Liba című nagy sikerű gyerekkönyvsorozatomban olyan hétköznapi helyzeteket, konfliktusokat írok meg, amelyek minden kisgyerekes családban előfordulnak. Igyekszem mindezt humorral tenni, mert fontos, hogy a szülők is találjanak az esti felolvasáskor olyasmit a szövegben, amin a gyerekekkel együtt felnevetnek.

Hóba írt vers. Montreux, Svájc, 2025 (fotó: Nicolas Richter)

„Az írás nem terápiás eszköz számomra, hanem szakma. Nem abban segít, hogy jobban érezzem magam, hanem hogy pontosabban lássak” – mondta régebben. Vajon az olvasói számára terápia lehet-e egy-egy könyve?

Több visszajelzés szerint igen, gyakran használják a szövegeimet olvasásterápiában is. Ez jó érzés. Szerintem az irodalom nem közvetlen módon gyógyít, inkább hozzásegít a világ és önmagunk megértéséhez. Mándy Iván mindig azt mondta, hogy „az irodalom, kérem szépen, nem ászpirin”. De arra mindenképpen jó, hogy tudatosítsa: nem vagyunk egyedül a saját történetünkkel, és már ez is fontos.

És még valami: úgy érzem, az irodalmi piac elment az önéletírás irányába. Ez két dolog következménye lehet. Az egyik a személyes szerzői jelenlét felerősödése. A másik pedig furcsa visszakacsintás a posztmodernre, amikor is egy új írógeneráció azt mondta: „nincs történet? Dehogy nincs, itt vagyok én, most vetéltem el, meg is írtam róla egy könyvet”. Ma valamiképpen mindenki saját magáról ír. Azt gondolom, fontos, hogy az író az első három könyvében feldolgozza a saját életét, a gyerekkort, a szüleivel való kapcsolatát, az életkezdést, de utána más lényeges történeteket is teremtsen. És szükségesnek érzem annak a tévhitnek az eloszlatását is, hogy az irodalom fedezetét a személyes élettörténet adja. Teljesen mindegy, hogy az íróval mi történik. Nem csak az írhat szegénységről, aki mélyszegénységből jött, elvégre Jo Nesbo sem sorozatgyilkos éjszakánként 

„Vannak történetek, amelyeket nem lehet elhallgatni. Az írás néha kegyetlen, mert épp azt mondja ki, amit nem akarunk hallani” – ezt is ön mondta.  Milyen témák mellett nem lehet ma elmenni, melyekkel kell az írónak foglalkoznia?

Ha az ember egy téma mentén építi fel a művet, az óhatatlanul tézisregény lesz. Amennyiben viszont hitelesen – anélkül, hogy kilógna a lóláb – ágyaz be fontos üzenetet a történetbe, jó irodalmi mű születhet. De kizárólag ideológiák mentén nem lehet építkezni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az írónak nincsenek hiedelmei, meggyőződései és közlendője. Csak meg kell találni az azoknak megfelelő fikciós keretet.

2023-ban megjelent az A Majom Szeme című regényem, amely az abúzusról és a manipulációról szól. De nem úgy fogtam neki, hogy írok egy könyvet az abúzusról, hanem megpróbáltam kialakítani egy olyan karaktert, amelyen keresztül ennek a különböző formáit meg tudtam mutatni. 

Visszatérve a kérdésre: nem szeretek olyat mondani, hogy foglalkozni kell, mert az olyan, mintha az íróknak társadalmi feladatuk lenne, amelyet morális kötelességük teljesíteni. Nyilván nehéz figyelmen kívül hagyni a szociális egyenlőtlenségeket, aki jár-kel a világban, érzékeli ezeket, és a maga írói eszközeivel megpróbál ezekre reagálni. De nem morális kötelessége. Az ember íróként mindig a sötétség irányába megy, a saját legbelső félelmeivel, szorongásaival próbál párbeszédbe kerülni. Íróként izgalmas, amikor arról írok, amiről nekem nem könnyű írni. Az embernek a saját életére nézve mindig megvannak a maga vakfoltjai, és ezeknek a vakfoltoknak a felszámolása sokkal nehezebb, mint bármilyen egyéb tisztánlátás. De ezt nem lehet megspórolni, ha írsz. Mert a lelkeddel dolgozol.

Tóth Krisztina (fotó: Váradi Tamás)

Tehát mégiscsak terápia az írás?

Igen, de nem közvetlen módon! Annyiban igen, hogy ha egy írót hagynak írni, az terápiás számára, hiszen akkor önazonosan él. De ez igaz minden művészeti ágra, sőt minden hivatásra. Nemrég veszítettem el egy nagyon kedves barátomat, akit az Isten is jazz-zenésznek teremtett, de nem dolgozott zenészként, mert meg kellett élnie valamiből. És annyira meg kellett élnie, hogy abba végül belehalt. Szerintem itt is elvesztettük a fókuszt: az anyagi boldogulás annyira előtérbe került, hogy elfelejtjük feltenni azt a kérdést: mi végre akarunk annyira boldogulni? Aztán addig boldogulunk, míg megboldogulunk. 

Mit jelent önnek az írás?

Önazonosságot. És a rend lehetőségét. Amikor megírom az érzelmeket, a történeteket, akkor rendszerbe rakom őket. 

Ismét önt idézve: „Az irodalom egy hely, ahol minden mondat mögött ott van az, ami nincs kimondva”. A titkok? 

A titkok, a végig nem gondolt történetek, a saját, évtizedeken át hurcolt fedősztorijaink, amelyekkel megindokolunk döntéseket, de valójában soha nem gondoljuk végig, hogy miért is döntöttünk úgy, ahogy. Szeretem, ha egy irodalmi mű elgondolkodtat, valamiféle kényelmetlenségérzést okoz. Sokan nem szeretik, ezt megértem. De ezt az olvasói igényt nem tudom kiszolgálni.

Mikor vehetnek új Tóth Krisztina-kötetet kezükbe az olvasók?

Most jelenik meg egy kötetem az utóbbi öt évben született verseimmel Szeleknek fordít címmel. Sok minden előkerül benne: a külső tempó, a belső tempó, az időhöz való ambivalens viszonyunk, amit folyton sürgetünk, ugyanakkor szorongunk a múlásától, lesz benne haikuciklus, és hasonlóan az előző kötethez, ennek is a férjem készítette a borítóját. 

Más attitűdöt kíván a líra, mint a próza?

Szerintem igen, méghozzá azért, mert a nagyprózába bele kell „költözni”, éveken át együtt élni vele, ellenben a líra gyakran felvillanó ötletek kibontása. Ritkább ajándéknak tartom a felvillanó izgalmas verssort, mint egy jó történetet. 

Komfortosan él a jelenlegi világrendben? 

Nem. Egyáltalán nem. A saját személyes életemben igen, de sokszor felteszem magamnak a kérdést: képes leszek-e tíz vagy húsz év múlva akklimatizálódni az egyre gyorsuló, számomra teljesen idegen folyamatokhoz? Akármilyen tempót diktál is a külvilág, próbálok visszalassulni. Mert különben lerövidül az életem. És azt nem akarom.

Nyitókép: Tóth Krisztina (fotó: Váradi Tamás)

Lásd még:

Kell valami bekattanás – Interjú Háy Jánossal

Az olvasók is jól járnak – Azok a piaci szereplők, amelyek támogatják a kultúrát, tudják, hogy jó történeteket kapcsolnak a brandjeikhez.

Már lehet jelentkezni az idei Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjprogramra – 2025. május 30-ig várják a pályamunkákat