A hang nélküli dalok szerzője: a koncertfotós

Tünékeny műfaj a koncert. Az esemény végeztével a terem, a tér kiürül, minden ott összpontosuló érzelem és erő elhamvad. A koncertfotósok azonban képesek olyan kivonatot készíteni a látottakról, amely visszaadja azok erejét, hangulatát. Közéjük tartozik Komróczki Dia is. A többek között a Carson Coma, a Platon Karataev és a Middlemist Red bulijait és lemezborítóit fotózó művésszel beszélgettünk a pályakezdéséről, a karrierépítésről és arról is, hogy milyen tapasztalatokkal vágott bele saját fotóstúdiójának üzemeltetésébe. 

A legtöbb szakmának megvannak a maga nagy nevei – volt olyan fotós, aki sokat jelentett, és  nagy hatást gyakorolt önre?

Abszolút, jelenlegi nagy példaképem Martin Wanda, aki kortársam is – fantasztikus a pályája. Az ős, nagy nevek közül Nan Goldint emelném ki, rengeteget inspirálódtam a munkásságából. A sikeres fotósoknak saját stílusuk van, amit minden képük hordoz, remélem, hogy bennem is megvan erre a képesség.

Az ön neve is ismert, rengetegen kötik a zenekar- és koncertfotózáshoz. Természetesnek veszi a szakma és a hazai közönség, hogy itt van, kevésbé ismert azonban, hogy miként került a lemezborítók belső oldalára.

Szépen és jó ideig észrevétlenül épült a karrierem. Amikor valaki elszánja magát, pályát választ, biztosan van olyan célja, ami után vágyódik. Na, ez az, amire nekem egyáltalán nem volt időm. Sokat fotóztam, közben pedig úgy éreztem, hogy velem csak megtörténnek a dolgok. Utólag visszatekintve ez persze nem így volt: sokat tettem azért, hogy fényképezéssel foglalkozzak és a szakmában fejlődjek, annak ellenére, hogy a saját, Békés megyei közegemben ez nem volt túl elterjedt hobbi. Rátaláltam viszont egy nagyon pici közösségre, a rajzszakkörösökre – az ő körükben komoly érdeklődés mutatkozott minden művészeti ág irányába –, velük sokszor jöttem Budapestre. Az rögtön látszott, hogy a fővárosban gyakorlatilag el kell fordulni ahhoz, hogy ne fussunk bele egy jó programba, koncertbe.

Komróczki Dia (fotó: Fekete Giorgio)

Az első fotók kinek és miért készültek? 

Kameránk mindig volt, leginkább azért, hogy a szüleim megörökíthessék az eseményeinket, én viszont egészen más dolgokat fotóztam: bogarat, naplementét és mindent, amit érdekesnek találtam. Talán kevesen tudják, de a kezembe először nem fényképezőgép, hanem gitár került. Mivel gyakorolni lusta voltam, a zenészeket kezdtem fotózni, még otthon. Azt hiszem, ott kezdődött el az a történet, amiről most beszélgetünk. A szüleim látták, hogy ez fontos nekem, ezért kaptam tőlük gépet és objektívet, az iskolában pedig – hatan, diákként – alapítottunk egy fotós szakkört és egymást kezdtük tanítani. Ahogy említettem, az első zenekari fotóim még otthon, Békés megyei bandákról készültek, aztán következett a Middlemist Red Budapesten, ezzel párhuzamosan pedig a KERET Blogra is csináltam képeket, szintén zenekarokról és előadókról. 

A zenészvilág fotósaként tekint magára? 

Igen, így híresült el a nevem. Már nem harcolok ellene, büszkeségként élem meg, amikor így hivatkoznak rám. Az pedig még mindig felfoghatatlan, ha valaki a munkáim révén ismer rám. Furcsa, de megtisztelő érzés.

Kellett ez ellen harcolni?

Volt olyan időszak, amikor féltem tőle, hogy én „csak” ez leszek, úgy éreztem, hogy nem túl bölcs döntés leszűkíteni a portfóliómat a koncertfotózásra. Egy kiégésközeli állapot fordulópontot hozott az életembe: meg kellett magammal beszélnem, hogy mit szeretek csinálni és rájöttem, hogy ezt nagyon élvezem. Idén vagyok tizennégy éve a szakmában és eléggé sokrétű a munkaköröm: portrézás, divat, esküvők, események – ezt nagyon élvezem. A fotóstúdióm [EXPO STUDIO – B. M.] megnyitása óta egyre több kreatív feladatom van, ezek közé tartoznak a divatanyagok, így ez relatíve új helyzet, de a koncertezés mindezek mellett nagyon fontos része maradt az életemnek.

Komróczki Dia fotóstúdiójának 5. születésnapján – önarckép

A fotós szerepe megkérdőjelezhetetlen egy előadó ismertsége, szerethetősége szempontjából. Előfordult a pályája során, hogy tudatosan domborított ki valamilyen hangulatot, tulajdonságot azért, hogy a projekt sikeresebbé váljon?

Valóban, a fotó nagyon fontos része annak, hogy egy előadóról milyen kép alakul ki a közvélemény szemében, ezért az elkészített fényképnek összhangban kell lennie azzal, amit a zenész képvisel. Ez sokszor szül mókás jeleneteket. A Platon Karataev például nem játszik mosolygós zenét, de a fiúk mindig nagyon jókedvűek, ha a fotóstúdióban vannak. Nekem ilyenkor észben kell tartanom, hogy a zenekarban egy másik perszónájuk játszik, ezért határozott kézzel irányítom őket. A képek így hitelességet nyernek. Az ember persze folyamatosan fejlődik, a korszakok elválasztásában pedig nagyon sokat tud segíteni egy fotó. Gondoljunk David Bowie-ra: minden era egy külön perszónára felépített személyiség. Ha egy előadó váltani akar, azt is megcsinálom, de ezt előtte mindig megbeszéljük.

És ha olyan konkrét példára volnék kíváncsi, amelyben a tudatos választásai valódi sikert okoztak, mi jutna eszébe? 

Sokan szokták emlegetni, hogy a Carson Coma sárga színe meghatározó volt az indulásnál. Ezt például én választottam ki. A fotóstúdióban, ahol az első képeket készítettük, rögtön feltűnt, hogy nagyon jól passzol hozzájuk, fel tudta erősíteni, amit a fiúk amúgy is sugároztak: a kedves, bohókás vibe-ot, azt, hogy ők a csapat az osztályból, akikhez tartozni akarsz. A színt még nagyon sokáig használta a banda, ikonikussá vált számukra. Az analóg technikát is tudatosan választottam, évekig filmre készültek róluk a képek.

A Carson Coma tagjaival a zenekar Budapest Parkos koncertje után (fotó: Komróczki Dia)

Tulajdonképp mi történik, amikor a kamerája elé kerül egy csapat? 

A saját képi világomat próbálom meg rájuk formálni, és azt figyelem, hogy ez hol találkozik a személyiségükkel. Nekem ez a kísérlet nem nehézség, mert hajlamos vagyok a konszenzusra, sőt, csapatban szeretek a leginkább dolgozni. Nem vagyok oda a magányos alkotói folyamatokért. 

Ez látszik: a munkamódszere kívülről sokkal inkább tűnik szimbiózisnak, mint egyszerű fotografálásnak. Az együttesekkel való építkezése is közösnek hat, a népszerűséget megosztják – ez egészen kivételes, akár tudatos üzleti döntésnek is beillik.

Soha nem azért dolgoztam együtt egy bandával, hogy híresebb legyek általuk, ez csupán egy véletlen, ami a csapatmunka szeretetéből és a személyiségemből adódik. Az első ilyen „közös” élményem egyébként 2014-ben kezdődött a Middlemist Reddel. A harmadik koncertjüktől kezdve voltam a fotósuk, aztán egyszer csak észrevettük, hogy rengeteg fesztiválra járunk és egyre nagyobb helyeken játszanak a fiúk. Emlékszem az első Akvás koncertjükre: a színpad szélén álltam és nagyon meghatódtam, potyogtak a könnyeim. Ez a fajta kapcsolódás – vagy szimbiózis – pedig sokkal fontosabb annál, mint hogy minden zenekarnak a fotósa legyek. A Carson Cománál ugyanez ismétlődött meg, de ott nagyobb léptékben történt minden.

Hatodik éve üzemeltet fotóstúdiót. Mikor vált komoly vállalkozássá és felelősségteljes munkává a mestersége? 

A Covid-járvány alatt nem volt munkám, a szobámból pedig már régóta ki akartam nőni, ekkor alapítottuk meg az Expo Studiót. Volt ebben egy társam, így a közös víziónkat gyúrtuk egybe. Izgalmas időszakot nyitott a hely és az új brand, de szembesülnöm kellett vele, hogy – bár a nevem szájról szájra száll – ahhoz, hogy a nulláról felépítsek egy jól menő stúdiót, más típusú kvalitásokra is szükségem lesz, mint azelőtt.

Komróczki Dia munka közben (fotó: Manhertz Gergő)

Több mint egy évtizede fotóz, a stúdió hat éve működik, így azt hiszem, kijelenthető, hogy önnek sikerült, ami keveseknek adatik meg az alkotói világban: rentábilissá tudta tenni a művészeti tevékenységét. Mi a siker kulcsa?

Az első pár évben rengeteg az ingyenmunka. Nagyon sokat gyakornokoskodtam, és bár pénzt nem kaptam, profiktól tanulhattam, tét nélkül hibázhattam és kapcsolatokat építhettem. Ezek biztosan megteremtették az átgondolt működés alapjait, de a személyiségem is sokat segített. Kapcsolódni akartam, ezt pedig megérezték az emberek. A legtöbb területen sokan vannak, akik hozzád hasonló színvonalon dolgoznak. Ha viszont te vagy az, akihez kötődik a megrendelő – hiába hozza le más is ugyanazt a minőséget – téged választanak majd, mert veled jobb együtt dolgozni. Ez a bizalom persze a képeken is meglátszik. A vállalkozói létet egyébként egy létra megmászásához tudnám hasonlítani, nem érdemes fokokat átugrani, mert kimarad egy csomó tapasztalat. 

Mi az, ami kevésbé látszódik, ám mégis hozzájárul a sikeres működéshez?

Rengeteg side munkám van, ami passzol a profilomhoz, de nem posztolom. Fényképezek kerekasztal-beszélgetéseket – ami nem túl kreatív, de fontos bevételi forrás –, konferenciákat és esküvőket is, utóbbi esetben szerencsére mindig olyan párok találnak meg, akikkel könnyen egymásra hangolódunk. Ami még nem látható, de talán az egyik legnagyobb kihívás: a főnöki lét. Erre nem tanított és nem is készített fel senki. Nagyon sokat gondolkozom, hogy hogyan legyek jó főnök, olyan, aki biztonságot ad az embereinek. Úgy érzem, hogy a legfőbb feladatom egy olyan hely kialakítása, ami kellemes és a sajátjuknak érezhetik – ebből mindannyian profitálunk. 

Említette a posztokat, ezzel kapcsolatban vetődött fel bennem a kérdés: hirdeti magát? Egyáltalán szüksége van rá?

Az Instagramra nagyon tudatosan posztolok, csak olyan munkáimat szoktam közzétenni, amire vágyom, hogy hívjanak és ez be is jön, mert kapcsolódnak hozzá a megrendelők. Ez tulajdonképpen egyfajta önhirdetés. Ami viszont baj, hogy keveset posztolok, mert elfogy az energiám, mire odáig jutok. Önmagam megmutatása nem épült be természetes munkafolyamatként az életembe, ebben még sokat kell fejlődnöm. 

Az oldalán időnként szponzorált tartalmak is feltűnnek. Rejtőzhet az üzleti együttműködésekben az alkotói világ fenntarthatóságának a kulcsa?

Szerintem igen. Elképesztően boldog voltam, amikor az Instax megkeresett, és filmeket, kamerákat kaptam tőlük, mert a termékeiket alapból is megvettem volna. Ez például egy álomegyüttműködés. Azt hiszem, más márkával is vállalnék közös munkát, olyannal is, ami nem kapcsolódik szorosan a fotózáshoz, de hitelesen tudom képviselni. Szeretek ügyek mellett kiállni, tényleg jó termékeket használni, és én is nagyon örülök, ha másvalakinél látok meg egy terméket, amit ő már kipróbált. Szóval egyáltalán nem tartom ördögtől valónak a szponzorációt, főleg, ha fenntarthatóbbá teszi a művészetet. 

Komróczki Dia egy Instax-kamera lencséjén keresztül (fotó: Horesnyi Máté)

Ön szerint megéri a cégeknek ebbe az irányba mozdulnia?

Nagyon fontos lenne közösségekben gondolkodni, mert a véleménycsere sokkal jobb fórum, mint egy plakát. Jó volna, ha ezt a cégek is felismernék, és arra figyelnének – persze jó érzékkel –, hogy hogyan tudnak kisebb fajta közösségeket kialakítani. Ha nem egy az egyben történő eladás, hanem értékteremtő kör létesül, akkor sokkal autentikusabban történhet az értékesítés is. A saját stúdiómra is így tekintek, hogy az közösségi tér, safety közeg, ahová az emberek hazajöhetnek. 

A megszerzett sikert érdemes szerénységgel kezelni?

Abszolút. Aki felemelkedik, annak iszonyatosan nagy felelőssége van abban, hogy hogyan bánik a rá bízott lehetőségekkel, hogyan alakítja például a fiatalabb generáció fejlődését. Nem attól kell rettegni, hogy konkurenciát építesz ki, az a legfontosabb, hogy tudást adj át. Én is ezt kaptam másoktól és én is így teszek. 

 Nyitókép: Komróczki Dia (fotó: Mudrák Balázs)

Lásd még:

Derengő létidő – Az idő mozgásának dokumentumai – Beszélgetés Deim Balázs fotóművésszel

„Egy képet egy pillanat alatt készítünk, de sokszor hónapokon át tanuljuk” – Interjú Tombor Zoltán fotóművésszel

Budapest a fotóművészetet magas színvonalon képviselő intézményekben is gazdag – Beszélgetés Korniss Péterrel

„Buda és Pest olyan, mintha egyszerre két helyen élnél, de egy városban” – Beszélgetés Erdei Krisztina fotóművésszel