A józanság végpontja az igazgató
– Interjú Ertl Péterrel
Ertl Péter 2013 óta vezeti a korábban a Várban lévő, ma a Millenárison található Nemzeti Táncszínházat. Nemrégiben harmadik igazgatói ciklusát kezdte meg. Nehézségekről és szépségekről beszélgettünk.
Lassan öt éve, hogy a Zoboki Gábor tervezte reprezentatív, új épület ad otthont a Nemzeti Táncszínháznak. Sikerült azóta belakni, illetve az épület segített a Nemzeti Táncszínháznak abban, hogy befogadó színházként kinője magát és növelje jelentőségét a kulturális életben?
2019. február 15-én nyitott meg az új épület, de maga az intézmény mindig is Budán volt. Eredetileg 2001 decemberében nyílt meg, tehát a táncrajongó közönség fejében már ott voltunk. Az a négy év, amíg nem volt állandó játszóhelyünk és épült a színház, nagyon nehéz volt, de a Millenáris, mint már jól ismert kulturális helyszín, jól megágyazott a Nemzeti Táncszínháznak is. A nyitás után kitört Covid-járvány persze nagyon megnehezíttette az életünket, de mára elmondhatjuk, hogy a közönség látogatja az előadásokat és az épületet is. Egy aktívan élő park szerves részei vagyunk, ide kávézni is bejönnek az emberek, különösen a nyári időszakban, amikor nyitott a teraszunk. Fontos törekvésünk volt, hogy igazi közösségi tér legyen a színházunk, ezért a táncelőadások mellett workshopok, gyerekprogramok és tánckurzusaink is vannak. Az építkezés során ott voltunk minden pillanatban, ezt eleve így szabályozta egy kormányrendelet, a saját akusztikusunk, világosítóink, IT-seink és mindenféle szakembereink is beleadták szakértelmüket az épület kialakításába. Fantasztikus tér lett belőle, a hozzánk érkező külföldi táncművészektől mindig pozitív visszajelzéseket kapunk.
Milyen a ház kihasználtsága?
Egy háznak nemcsak négyzetméterei és órái vannak, hanem benne dolgozó kollégák is, akiktől mindig maximális teljesítményt és munkatempót követelek meg. Az elmúlt évben négyszáztizenöt produkciót valósítottunk meg. Nagyon komoly programkínálatunk van, mintegy ötven társulattal dolgozunk együtt, ezek a hazai profi együttesek. Nemrég adtunk helyet az idén először megrendezett Budapest Ballet Grand Prix-nek, amely a Magyar Táncművészeti Egyetem nemzetközi balettversenye volt.
A Nemzeti Táncszínház épülete a Millenárison (fotó: Hlinka Zsolt)
A Magyar Állami Operaház jelenlegi vezetésének regnálása óta az Opera és a Táncművészeti Egyetem útjai teljesen elváltak, a táncszakma kettészakadt, és a két fél kapcsolata finoman szólva is feszültségekkel teljes. Önök melyik intézménnyel ápolnak szorosabb kapcsolatot, melyik oldalon állnak a harcban?
Értjük a feszültségek pontjait, és várjuk, hogy a kompromisszum megszülessen, ez nagyon fontos lenne. Mi azonban mint befogadó táncszínház minden partnerünkkel a legjobb szakmai kapcsolatot igyekszünk kialakítani, ezért amikor az Operaházat építették át, számukra is lehetővé tettük, hogy színpadainkon legyenek előadásaik, próbáik. És ha esetleg egy junior társulat is létrejönne az Opera társulata mellett, arra is nyitottak lennénk.
Miért, úgy tudja, van erre szándék?
Igen. Nemzetközi szinten is van rá példa, hogy a nagy együttes mellett egy junior együttes működik, például a Holland Nemzeti Balett társulata is ilyen.
Hogy működik a Nemzeti Táncszínház befogadó színházként, hogyan áll össze, mi alapján dől el, hogy milyen produkciókat fogadnak be?
Sokkal többen szeretnének fellépni, mint amennyi szabad kapacitásunk van. Különösen igaz ez a külföldi együttesekre, amelyek kínálatából maximum öt-nyolc produkciót tudunk fogadni. Folyamatosan egyeztetünk a társulatokkal, velük együttműködve hívjuk meg, fogadjuk be az előadásaikat, elsősorban a Magyar Táncművészek Szövetsége tagjainak produkcióit. Van egy törzsegyüttesi körünk, csak hogy egy pár társulatot említsek, néptáncban például a Magyar Állami Népi Együttes, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Duna Művészegyüttes, a balett-társulatok közül a Győri Balett, a Szegedi Kortárs Balett és a Pécsi Balett, a kortárs együttesek közül pedig például a Bozsik Yvette Társulat, a FrenÁK Társulat és a Feledi Project. Ők rendszeresen föllépnek. Korábban évekre előre tudtunk tervezni, a Covid óta azonban sajnos csak fél évre, maximum egy évre tudunk, de dolgozunk azon, hogy ez ismét úgy legyen, mint annak előtte.
Az idén gyakorlatilag nullára vágták a független társulatok állami támogatását. Az önök fellépőgárdája részben ezekből a társulatokból áll. A Tünet Együttes feloszlott, Duda Éva társulata mecénásokat keres, Goda Gábor pedig támogatás híján nem tud az idén új produkciót létrehozni. Önök mint befogadók hogyan tudják kezelni ezt a helyzetet? Vagy úgy is kérdezhetném: mit fogadnak be, ha nincs mit bemutatni?
A közönségkedvenceket folyamatosan játsszuk, azok továbbra is értékes produkciók, illetve várjuk mindannyian az új előadó-művészeti törvény megszületését, mert fontos lenne támogatni a mecenatúrát különböző adó- és járulékkedvezményekkel. Korábban ugyanis a cégek a taorendszeren keresztül ösztönözve érezték magukat arra, hogy a kultúrát támogassák. Persze nyilván megvoltak a rendszer visszaélései és hibái, ami miatt meg kellett szüntetni, de velem is előfordult, hogy simán kötöttünk hatvanmilliós szerződést egy céggel, mert megvolt a motiváció és a megfelelő kapcsolatunk velük. Most a kormányzat célja, hogy a mecenatúra minél magasabb szinten valósuljon meg, viszont nehéz kérdés, hogy mit tud az ember érte fölajánlani. Mert pusztán jó szándékból azért nem igazán adakoznak a cégek. A törekvés az, hogy több lábra álljon a kultúra, bevonhatók legyenek a mecénások.
Az állami pénz sokszor olyan megaprodukciókra ment, amelyek értéke kérdéses, miközben a függetlenek – ahonnan a friss gondolatok, az innováció és az új irányzatok jönnek és jöttek mindig is – ennek töredékéből virágozhatnának.
Jelentős átalakulás előtt állunk, és minden szereplőnek alkalmazkodnia kell e változáshoz. Bízom benne, hogy a függetleneknek is lehetőségük lesz támogatáshoz jutni.
A Nemzeti Táncszínház épülete a Millenárison (fotó: Hlinka Zsolt)
Nemrég kezdte meg harmadik igazgatói ciklusát. Hogyan lesz egy néptáncos-koreográfusból a Nemzeti Táncszínház igazgatója? Milyen személyiségfejlődést, átalakulást igényel ez?
A legnagyobb váltás az, amikor a színpadról átlép az ember a menedzsmentbe, a színpad melletti szervezésbe. 2006-ban hagytam abba néptáncosként az aktív táncot a Honvéd Táncszínházban, de akkor ott már asszisztens, illetve művészeti szervező voltam, előadásterveket készítettem, beosztottam a táncosokat, előadásokat szerkesztettem. A tánc mellett Pécsett elvégeztem a kulturális menedzsment szakot. Most hasonló a feladat, csak nem egy húszpáros tánckarral, hanem negyven-ötven együttessel. 2007-től a kinevezésemig Török Jolán, a Táncszínház alapító-vezetője mellett voltam igazgatóhelyettes. Az igazgatást nem lehet sem az iskolapadban, sem táncosként megtanulni, csak menet közben, a tapasztalatok megszerzésével lehet.
A pozícióra legutóbb ön volt az egyetlen pályázó. Hogyhogy?
Nyilván sokan elgondolkodtak, hogy beadják az anyagukat, de akit a szakma érdekel, az koreografál, akit meg az igazgatás, az társulatot vezet. Egy ilyen befogadó színházat vezetni nagyon komplex, felelősségteljes, munka, ennek ellenére, ha most nem is indult senki, én látok alkalmas kollégákat a szakmában. Persze úgy is értékelhetem, hogy elégedettek a munkámmal a táncszakemberek.
Mi a legnehezebb a munkájában?
Ott van ez a közel ötven társulat a maga igényeivel, elvárásaival. Van a minisztériumunk, a fenntartónk, amelynek a törvényekből fakadóan is szintén komoly elvárásai vannak. Ehhez jönnek a közönség elvárásai. Amikor egy néző megvesz egy jegyet, mert már elértük őt nagyon komoly marketingmunkával, akkor a megszerzett információi alapján elvárásokkal ül be az előadásra. Ezért is kiemelten fontos, hogy a lehető legreálisabb képet kapja, hiszen az alapozza meg a döntését: vesz jegyet vagy nem. Persze most nem azokról a rajongókról beszélek, akik például már több tucat Bozsik Yvette-darabot láttak, és tudják, mire számíthatnak. És mindehhez szükséges a jogszabályi környezet ismerete is, ami a kisebb társulatoknál nem feltétlenül teljes körű, erre az együttműködésünk során nekünk kell figyelnünk. Szóval, ezeket a területeket mind menedzselni kell, miközben a tét, a lényeg mégis csak az, hogy estéről estére létrejöjjön a varázslat egy-egy előadásban. A kérdés az, hogy a varázslatért meddig lehet elmenni. Mindenki keresi a józanságot, de a józanság végpontja az igazgató.
Sokat költenek reklámra?
Nem. Sokkal többet szeretnék, de egyelőre korlátozott lehetőségeink vannak. Ha olyan színházat vinnénk, mint mondjuk a New York-i Joyce, amit egyébként nagyon szeretek, akkor négyféle előadást játszanánk egy hónapban, mindegyiket egy-egy hétig, en suite, azaz sorozatos formában. De a színház igazgatója is elmondta, hogy ez a forma csak ott működik. Mi minden nap más produkciót játszunk, minden nap bontunk és építünk.
Egy mai kortárs táncelőadásnak kell reflektálnia a mai kor problémáira?
Lehetséges, de a tiszta tánc műfajában is hiszek, így is túl sok az átpolitizált terület.
Nem az aktuálpolitikára gondolok, hanem az olyan, mai társadalmi kérdésekre, mint a kisebbségek helyzete, a kirekesztés, a bevándorlás, a klímahelyzet, a modernizáció és digitalizáció okozta súlyos változások az emberi kapcsolatokban.
Az is járható út, ha ezekre reflektál egy táncelőadás, és az is, ha elemel és elementáris táncélményt ad. De fontos, hogy mindenki tudja, mire ül be, mondjuk a Szegedi Kortárs Balett Learjére, ami reagál kortárs problémákra, vagy egy könnyedebb, felszabadultabb szórakozást biztosító flamencoestre. A lényeg, hogy nálunk közönség azt a felemelő és tartalmas élményt élhesse meg, amit a tánc jelent.
Lásd még:
„Mi valóban tudunk egyszerre táncolni”
– Interjú Hámor Józseffel
„Mindaz, amit eddig csináltam, mostanra szépen összeáll, mint húslevesen a zsírkarikák”
Goda Gábor: Nekem a tér mindig a tudat analógiája
Nyitókép: Ertl Péter (fotó: Lakatos János)
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!
2025 decemberében jelentetjük meg A mecenatúra 125 éve 1900-tól napjainkig című kiadványunkat.
Támogassa a kiadvány létrejöttét, legyen Ön is mecénás!
