A kék vakon is kék

Személyes történetből, édesanyja megvakulásának drámájából kiindulva készített filmet Mayer Bernadette rendező, aki filmesként már nem először foglalkozik a témával. A Mommy Blue a tragédián túl az emberi kapcsolat átrajzolódását és az új identitás kialakulását helyezi a középpontba. A megrázó alkotás a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon besöpört a legjobb film, a legjobb férfi- és a legjobb női főszereplő díját is.

Nem titkoltan saját történetből indult ki első nagyjátékfilmjében: édesanyja megvakulása és a helyzetből fakadó trauma feldolgozása adta a forgatókönyv kiindulópontját. Erős alapanyag, amelyhez bárki tud kapcsolódni, még ha konkrétan ilyen, vagy hasonló tragédiát nem élt is át. Mennyire volt terápiás a személyes történet művészi alkotássá formálása, és hozzájárult-e a trauma feldolgozásához? 

Tizenhat éves voltam, amikor anyukám megvakult. Számomra épp’ akkor kezdődött egy nagyon intenzív időszak, szerelmekkel, barátságokkal, kamaszodással, majd továbbtanulással, miközben édesanyám egyedülálló szülőként küzdött azzal, hogy szembesüljön ezzel a szörnyű tragédiával. Teljesen más életszakaszban voltunk, ezeket nem lehetett harmonizálni. Anyukám traumáját akkor nem tudtam feldolgozni, elfogadni sem, megrekedtem benne, miközben tombolt bennem a leválási igény, el akartam költözni, önálló életet kezdeni. Megszakadt a szívem, mert arra vágytam, hogy a barátaimmal legyek, miközben anyukám hajnalonta sírva, kiabálva riadt fel, hogy megint kevesebbet lát. Amikor kirándulni mentem a barátokkal, egyszerre voltam felszabadult és gyötört a bűntudat. Nyilván próbáltam segíteni, de nem lehettem stabil pont a számára, nem álltam készen arra, hogy támogassam ebben. Egyszerre viaskodott bennem az önzés és az önzetlenség. Borzalmas volt ez a kettősség. Anyukám már nem él, de mivel a bűntudatot azóta hordozom, fontos állomás volt számomra a film elkészítése. Egyébként már korábban is készítettem látásukat vesztett emberekről szóló dokumentum- és egy kisjátékfilmet is. 

Für Anikó és Vilmányi Benett a filmben (fotó: Kino Alfa)

Máig érez bűntudatot? A film elkészülte sem segített? 

Amíg élek, így lesz, és már nem is látom tisztán, mi az, amit megtettem és mi az, amit nem. Már annyit foglalkoztam ezzel, és az ember egy idő után elvész az önmarcangolás és a realitás határán. Persze önmagában azért, mert van ez a történetem, még nem csináltam volna belőle filmet, ehhez kellett a felismerés, hogy ez ugyan egy speciális anya–lánya tragédia, de nemcsak rólam, rólunk szól – bármilyen kapcsolatban előfordulhatnak ilyen felborult dinamikák. Az emberi viszonyok normális esetben két stabil személy összekapcsolódásáról szólnak, de ha egy tragédia mindent megváltoztathat, akár meg is szűnhet a kapcsolat. Bárkivel megtörténhet, hogy megborul a stabilitása, és ez próbára teszi az emberi viszonyait és önmagát is. A látásvesztés olyan szintű trauma, amelynek során nemcsak egy új élethelyzetre kell berendezkedni, de újra kell építeni az identitást, mert az előző darabokra hullik. A minket körülvevő társadalmi-szociális rendszer sem működik jól, sajnos nem eléggé felkészült és támogató ilyen helyzetekben. Nem tudom, azóta javult-e, de segítene, ha egy mentálhigiénés szolgálat a megfelelő pillanatban felkeresné az érintettet és környezetét, hogy segítsen. Ezzel szemben a valóság az, hogy jó, ha a szemklinikán a vakságával szembesülő ember kezébe nyomnak egy szórólapot a lehetőségeiről. 

Egy szórólapot, amit nem lát. Önnek mi volt a kapaszkodója a segítő szakmai közeg hiányában? 

Nagyon jó barátaim voltak, családias, támogató légkörre leltem közöttük. Ezért a mai napig hálás vagyok nekik. Akkoriban kezdtem nyitni a keleti filozófia iránt is. Ez ugyanakkor nehézség is volt, mert a barátaimhoz menekültem ahelyett, hogy anyukámmal lettem volna, aki szegény így talán túl sokat volt egyedül. 

Mayer Bernadette (fotó: Kárász Karolina)

A filmben az anya karaktere – akit Für Anikó játszik –, ahogy az életben is egyesek, akik megvakulnak, sokáig küzd önmagával. Nem fogadja el az új helyzetet, próbál nem tudomást venni róla. 

Krisztina – akit Für Anikó játszik – makacs ellenállásban van ezzel, nem fogadja el, hogy nem lát. Ne szépítsük: ez egy borzasztó csapás. Szinte lehetetlen megbékélni vele. A látásukat elveszítő emberek között nagyon gyakori a makacs és konok hozzáállás. Van egy erős társadalmi bélyeg is ezzel kapcsolatban, emiatt is sokan csak elég sokára kezdik a rehabilitációt. 

Gondolom, nem is a társadalmi elutasítás a legerősebb, hanem a megváltozott életminőség, illetve a legfontosabb képességünk, a látás elvesztése miatt érzett rendkívül erős düh, harag. Ez valóban feldolgozhatatlan. Korábban egy rádióműsorban hallottam vak embereket beszámolni a helyzetükről. Elmondták, hogy a látás elvesztése sokkal nagyobb tragédia, mint eleve vakon születni. 

Így van. Ráadásul bennem hozzátartozóként is volt düh. Nem anyám, hanem a sors irányába, hogy miért vele történik ez, miért éppen az én csodálatos anyukám vakul meg és miért pont akkor, amikor éppen kinyílna az életem. Ezt a dühöt akartam a filmben a fiú karakterén keresztül megjeleníteni, és erre Vilmányi Benettben találtam meg a tökéletes zsigeri attitűdöt. Őt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ismertem meg. Vele kapcsolatban azt érezzük, hogy mint egy lufi fújódik fel az érzelmi présben, aztán egyszer csak szétdurran. Persze a hozzátartozó traumája a megvakuló emberéhez képest nyilván kisebb. Gondoljuk el azt is, hogy az ember egy ideig látja a gyerekét, aztán nem. Anyukám, aki tizenhat évesen látott engem utoljára, a barátnőimet kérdezte, hogy nézek ki, milyen a stílusom, amikor például karácsonyra akart nekem pulóvert venni. Ez is szörnyű̋ lehet. Hiszen abban az életkorban már nem fogdossa az ember a tulajdon lányát, hogy érzékelje, hogy néz ki. Ugyanakkor éppen az ilyen helyzetek hoznak magukkal – a drámával együtt – egyfajta abszurditásból fakadó humort. Fontos volt a filmben, hogy a legsötétebb helyzetekben is ott rejlik a szépség és a humor, amibe kapaszkodni lehet.

Waskovics Andrea, Für Anikó és Vilmányi Benett a filmben (fotó: Kino Alfa)

Kezdetben Szemem fénye volt a film címe, mostanra Mommy Blue lett. Miért? 

A történetben fontos szerepet játszik egy Farkas István-kép. A főszereplőnek – ahogyan napról napra veszti el a látását –, egyre jobban rögeszméjévé válik ez az alkotás: újra és újra arra kéri a fiát, hogy írja le neki, amit a képen lát, noha fejből ismeri a mű minden részletét. A művész jellegzetes ikon-kékjei a sárga színekkel szembe állítva az alakok közti elidegenedés érzetét keltik, ami rímel a címszereplők viszonyára is. Nagyon szeretem a méltatlanul kevéssé ismert Farkas István képeit. A Mommy Blue angolul is egyszerű, az angol munkacím eleve ez volt. Az angol nyelvben a blue szó a szomorú hangulatra is utal, és talán sokaknak eszébe jut egy régi, 1970-es évekbeli sláger is: Oh Mommy, oh mommy, mommy blue, oh mommy blue… Ez az eredetileg francia dal tulajdonképpen egy bűntudat-dal, nekem ez személyesen is fontos.

Für Anikó és Vilmányi Benett párosa hiteles és találó. Hogyan találta meg őket? 

Benett-tel a barátságunk az egyetemi évektől datálódik, az ő karaktere már az első draftok írásánál is iránytű volt, ennek ellenére az életkora miatt futottunk vele pár kört, míg végül a vászonra is ő került. Für Anikóban szintén kezdetektől gondolkodtam, ő inkább megérzés volt. Érdekes, hogy teljesen más, sokkal markánsabb, szenvedélyesebb, ambiciózusabb személyiség, mint amilyen anyukám volt. Anyukám törékenyebb nő volt. Ez már tudatos filmkészítői szándék volt a részemről, hogy nagyobb tétek, karakterívek születhessenek – akár, ha a karakter képzőművészethez való viszonyát vesszük a vaksággal egybevetve.

Vilmányi Benett, Für Anikó és Mayer Bernadette (fotó: Kárász Karolina)

A film elkészülte nagyon elhúzódott, 2019-ben már arról nyilatkozott, hogy áll a forgatókönyvvel, ehhez képest idén ősszel mutatják be Magyarországon. Miért tolódott ilyen sokára a bemutató? 

Nem sokkal később, hogy kiderült, a filmtervünk megvalósítási támogatást nyert, megtudtam, hogy terhes vagyok, így kérelmeztük, hadd halasszuk el a forgatást. Szerencsére erre volt is lehetőség. Aztán sok minden lefolyt még a Dunán. A Covid-járvány, majd doktoráltam, és egy adott ponton a történetet is újra gondoltuk annak érdekében, hogy Benett játszhassa, illetve eleve két etapban, két évszakban forgattunk. De 2025–26-ra dobozba került a film, és azóta megfordult több külföldi fesztiválon. 

A Mommy Blue az elsőfilmeseknek szóló Inkubátor Programban készült államilag támogatott keretek között. Volt-e ezen felül bármilyen támogató? 

Anyagi értelemben nem volt. Szívességek, nyomott bérek, eszközbéli kedvezmények voltak. Egy átlagos nagyjátékfilm büdzséjének körülbelül a harmadából-negyedéből jött létre a film. 

És az elég volt rá? Számos producert tüntettek fel a stáblistán, ők nem szereztek pénzt? 

Ilyenkor ez gyakran barter megoldásokat jelent. 

Tehát 120 millióból készült a film – ez kis költségvetésűnek számít. 

Igen, és úgy vélem, az Inkubátor Program során fontos lenne útmutatást kapni arra nézve, hogy ez a keret mire elegendő és mire nem. A legtöbb kezdő filmrendezőnek nincs rálátásra a számokra és az azokból fakadó reális lehetőségekre. Ennek a felelősségét az Inkubátor Program akkor nem vette magára. Rettentő hálás vagyok a producereimnek, hogy mindent megtettek, hogy ne kelljen elsőfilmesként semmilyen elképzelésemről lemondani, pedig ez ebben az esetben ennyi pénzből szinte lehetetlen küldetés. 

Vilmányi Benett a 16. Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon (forrás: Kino Alfa)

Kíváncsi vagyok a film fogadtatására, hiszen nagyon drámai a téma. Mi lesz a következő lépés, milyen filmterven gondolkodik? 

A Reconnection című filmtervem azt vizsgálja, hogyan változhat meg az ember viszonya önmagával, a veszteségeivel egy olyan korszakban, amikor a mesterséges intelligencia új lehetőségeket kínál. Az ember esendő és hajlamos a könnyebb utat választani, ha ilyen kínálkozik. A másik filmtervet Nagy Zoltán forgatókönyvíróval fejlesztjük, az egy apa–lánya roadmovie, illetve Csepeli Eszter operatőrrel is elkezdtünk gondolkodni egy filmterven, ami pedig egy kórházban rekedt csecsemő története köré szerveződik.

Mennyire azonosul a Mommy Blue végeredményével? 

Azt hiszem, egy alkotó sosem tudja objektíven megítélni a saját munkáját. Azt viszont elárulhatom, hogy vágáskor, amikor már századszorra láttunk egy-egy humoros pillanatot, még mindig volt, hogy felnevettünk. Fontos film ez nekem, és örömmel mondhatom, hogy családias, bensőséges viszonyom alakult ki a forgatás során a főszereplőkkel. A stáb is nagyon odaadó volt, ők is beletették minden szakértelmüket és a lelküket is a filmbe. Nem kis dolog az sem, hogy Benett a film készültével párhuzamosan a való életben is apa lett. 

Ön operatőrként diplomázott, majd rendezőként folytatta az egyetemet, végül doktori iskolát végzett, jelenleg pedig a Metropolitan egyetemen tanít. A doktori végzettség ehhez kellett? 

Szinte már közhely, hogy a filmkészítés éhezőművészet, de ez legtöbbször sajnos tényleg így van. Ahhoz, hogy főállásban taníthassak, szükség volt a doktori végzettségre. A DLA értekezésemet egyébként a Színház és Filmművészeti Egyetemen a filmes időmúlások evolúciójáról, pontosabban a kihagyásos technikákról írtam, alapul véve az intencionális megközelítést. Nagyon érdekelt. A filmművészet alapvető természete, hogy a történetmesélés időkeretbe van szabva. Tarkovszkij szerint [a pontos idézet a Megörökített idő című művében olvasható – a szerk.] a filmrendező úgy dolgozik, mint a szobrász: az élet tényeiből formálódó „időtömbből” mindazt eltávolítja, ami nem szolgálja a művet, és csak azt hagyja meg, ami a kész alkotás szerves részévé válik. Az pedig nagyon izgalmas, hogy milyen vizuális nyelvet beszél egymással alkotó és néző, amely mentén egy film elnyeri végső formáját.

Nyitókép: Mayer Bernadette (fotó: Kárász Karolina)

Lásd még:

Tarolt Mayer Bernadette első mozifilmje, a Mommy Blue Pekingben – A legjobb film, legjobb színésznő és legjobb színész díjait hozták el a világpremier után

Amikor a szűkösség szabadságot szül: a független film rejtett terei – Beszélgetés a Minden csillag című filmről Waskovics Andrea színművésszel és Petrovits Genovéva producerrel