Mi marad meg a végén?

Idős házaspár hétköznapjaiba pillanthatunk be: mindennapos, sokszor mulatságos zsörtölődéseikbe, fel-felbukkanó emlékképeikbe, a fiatalság fájdalmas elvesztésébe, a fenyegető, rájuk ereszkedő halál közeledésébe, az elmúlás abszurd, felfoghatatlan tényébe… Az Ördögkatlan és a Szkéné Színház közös produkcióját Bérczes László rendezte Háy János Elem című novellája nyomán – az előadás most az eSzínház Fesztivál ’26 repertoárjában tekinthető meg.

„Férfi: Mindenki egyedül hal meg.
Nő: De nem mindegy.
Férfi: Mi nem mindegy?
Nő: Hogy ki van melletted.
Férfi: Mikor?
Nő: Amikor egyedül meghalunk.”

(Részlet az előadásból)

Bérczes ötödik alkalommal rendezett Háy-művet: a 2021-ben bemutatott Elem az azonos című novellából készült. A próza itt azonban csak a kiindulópont, a dráma kitágult horizontja egy egész életutat mutat be. Egy házasságot. A mindenki által jól ismert panelekkel, a szinte szóról szóra megismétlődő párbeszédekkel, az évődéssel és a piszkálódással, a haraggal és a szerelemmel, a gyerekek kirepülésével, az öregedéstől való félelemmel.

Három alak, több karakter a letisztult, szinte üres színpadon: Kerekes Éva, aki egyszerre formálja a haldokló idős asszonyt, annak fiatalabb énjét és a nő lányát; Mucsi Zoltán a nő férjét – annak idős és fiatalabb alakját –, valamint a lány párját játssza, Rozs Tamás pedig csellójátékával nemcsak a líraiságot hozza be a színpadra, de az idősíkok közötti váltásokban is kalauzolja a nézőt. Merthogy itt bizony ugrálunk az időben: látjuk a haldokló nőt, aki a halott férjével beszélget, a házaspárt fiatalabb korában, és a nőt látogató lányt és annak férjét is.

„Amikor János elküldte a szöveget, annak a gyönyörűsége fogott meg mindenekelőtt. Másodjára az, hogy fogalmam nincs, miként lehet ezt a gyakorlatban megvalósítani” – meséli Bérczes László. „Az a kettősség ragadott meg, ami János szövegeit többnyire jellemzi, hogy a humor és a tragikum nem egymásutániságban, hanem egyszerre van jelen. És a szinte semmitörténés. Hiszen tulajdonképpen semmi más nem történik, mint egy még élő, de már alig öntudatánál lévő ember fekszik a kórházi ágyon, és emlékezik, gondolkodik. Ez a semmitörténés, ez találkozik közben az élet egészével, vagy – hogy nagyon nagy szót használjak – az univerzum végtelenjével. Ez a kettősség fogott meg, ezért szerettem volna megrendezni ezt a darabot.”

Háy János (fotó: Stekovics Gáspár, forrás: Wikimedia Commons)

Háynak és Bérczesnek sikerül a bravúr: miközben a színpad felett folyamatosan ott lebeg a halál közelsége, miközben együtt gyászoljuk a lánnyal az anyát, az anyával a fiatalságot, a férjet, aki az ígérete ellenére mégiscsak elhagyott és meghalt, tiszta szívből tudunk nevetni a hétköznapi helyzeteken, a vitriolos párbeszédeken. „A humor és a fájdalom, a komikum és a tragikum tulajdonképpen – ha valóságosan megvalósulnak – nem kioltják, hanem erősítik egymást. Minden igaz szélsőség csak előnyére van egy-egy alkotásnak – legyen az írásmű vagy színházi előadás” – mondja a rendező. „Az előadás – noha sokat találkozunk, beszélgetünk róla – lényegében nem változott a bemutató óta. Ugyanakkor a szereplők és az én személyes történéseim, amelyek az elmúlt öt évben történtek, beépültek az Elembe. Kerekes Évi egyszerre játssza a haldokló mamát és az őt látogató lányát, időközben pedig elveszítette az édesanyját. Ha akarja, ha nem akarja, ez beépül az előadásokba. Ahogyan az is, hogy pontosan azon a napon, amikor az előadás felvétele készült a Szkénében, én a színház és az ahhoz nagyon közel lakó anyám között ingáztam. Anyám akkor már nagyon rosszul volt, és a felvétel délutánján hagyott el bennünket. Ez az élmény, egy kicsit a véletlen által, de rendkívüli módon köt ehhez az előadáshoz, és amikor most nézem, akkor ennek a jelentése csak sűrűbb és gazdagabb, mondhatom, fájdalmasabb is, mint a darab születésének pillanatában.”

Bérczes László (fotó: Vörös Szabolcs)

Öt évvel a bemutató után most az eSzínház Fesztivál ’26 nézői is láthatják az előadást. A programban való részvételről és az online színház világáról így nyilatkozott a rendező: „Alkotóként világéletemben a stúdiókörülmények izgattak – a helyzet, hogy a néző és a színész a közös térben minél közelebb lehessenek egymáshoz. Hogy a néző közeli képeket kapjon. De tulajdonképpen ez lehetetlen. Pozitív lehetőség, hogy a kamerával ilyen közel lehet kerülni az arcokhoz, a tekintetekhez. Abban bízom, hogy amit a színház végül is nem tud megtenni, hogy szinte centikre közel hozza a nézőt és a színészt – hiszen egyetlen tekintetben egy egész élet le tud játszódni, még ha ez patetikusan, illetve túlzóan hangzik is, – az itt megtörténhet. A kamera nem elidegenít, hanem megvalósítja azt a szuperközelit, amit a színházi előadás nem tudhat megvalósítani. Hozzá tud tenni az előadáshoz – ez a műfaj előnye. Megtiszteltetés, hogy bekerülhettünk a fesztivál repertoárjába.”

Az előadás az eSzínház Fesztivál’26 oldalán tekinthető meg 2026. szeptember 27-ig.

Nyitókép: Mucsi Zoltán és Kerekes Éva a darabban (forrás: eszinhaz.hu)

Lásd még:

Klasszikusok új nézőpontból, kortárs történetek közelről: jön a 6. eSzínház Fesztivál – Az Art is Business idén is különdíjat ad át

Az elfogadás ünnepe – Interjú Bérczes Lászlóval, az Ördögkatlan társalapítójával

Kell valami bekattanás – Interjú Háy Jánossal