A tánc, amely megtanult utazni

Aki a kilencvenes évek Magyarországán Bozsik Yvette, Magyar Éva, majd később a Frenák Pál Társulat előadásain nőtt fel nézőként, könnyen hihette, hogy a kortárs tánc a hazai kulturális élet egyik leginkább perifériára szorult műfaja. Minden bemutató valódi eseménynek számított, és aki ott lehetett egy-egy előadáson, joggal érezhette úgy, hogy valami különlegesnek a részese. Ezek az alkotások nem csupán az adott korszak kiemelkedő művészeti teljesítményei voltak, hanem olyan mérföldkövek is, amelyek hosszú időre meghatározták az utánuk érkező táncosnemzedékek gondolkodását, esztétikai érzékenységét és alkotói nyelvét.

Miközben azonban ezek a társulatok művészi értelemben európai színvonalú, izgalmas és újító előadásokat hoztak létre, a kortárs tánc Magyarországon mindmáig nehezen tudott kilépni a szűk szakmai közegből. Ritkaságszámba megy, hogy egy-egy táncszínházi produkció hosszabb távon is elérhető, annak ellenére is, hogy a közönség érdeklődése egyértelmű: a Trafó előadásaira sokszor hetekkel korábban elfogynak a jegyek. A művészi igény tehát létezik – a kérdés inkább az, hogyan lehet egy társulatot úgy felépíteni, hogy ne csak egy szűk kör kiváltsága legyen, hanem szélesebb közönségréteghez, akár nemzetközi színtérre is eljusson.

Erre mutatott utat egy kanadai koreográfus, aki a magyar kortárs tánc nagy korszakának alkotóival szinte egy időben alapította saját társulatát. Az ő története azt bizonyítja: egy kortárs táncegyüttesből lehet nemzetközi márkát építeni úgy is, hogy közben megőrzi művészi autonómiáját, egyediségét és azt a kockázatvállaló alkotói szellemet, amely eredetileg létrehozta.

A Sylvain Émard Danse társulat előadása (fotó: David Wong, forrás: Sylvain Émard Danse)

Van egy makacs tévhit a kortárs tánccal kapcsolatban. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szép ugyan, de csak keveseket érdekel. Hogy fontos része a kultúrának, ám gazdaságilag soha nem lehet igazán önfenntartó, ezért szükségszerűen támogatásokból él. Mintha a kortárs tánc és az üzleti gondolkodás két egymást kizáró világ volna. Mintha a piaci szemlélet kompromisszumot jelentene, a művészi autonómia pedig csak akkor maradhatna sértetlen, ha távol tartja magát az olyan fogalmaktól, mint a stratégia, a tervezés, a márkaépítés.

Ez az egyik legnagyobb félreértés. Az üzleti gondolkodás ugyanis nem feltétlenül a profitszerzésről szól. Sokkal inkább arról, hogyan válik egy jó ötlet hosszú távon fenntarthatóvá; hogyan találja meg a közönségét; hogyan képes újra és újra megszületni különböző helyeken anélkül, hogy elveszítené önmagát. Ezt bizonyítja már több mint harminc éve Sylvain Émard koreográfus.

Émard munkái társulatának 1990-es, montreali alapítása óta öt kontinens több mint harminc országába jutottak el. Ez önmagában is figyelemre méltó teljesítmény egy kortárs táncművész esetében, ám pályájának valódi tanulsága nem a földrajzi számokban rejlik, hanem abban, hogy miközben előadásai a világ legkülönbözőbb fesztiváljain szerepelnek, nem vált globális kulturális termék előállítójává. Nem ismétli önmagát. Nem gyárt sorozatban exportálható produkciókat. Minden műve új kérdésfelvetés, mégis világosan felismerhető művészi nyelvet beszél. Ez a kettő együtt ritka.

A Sylvain Émard Danse társulat, középen a koreográfus (fotó: Espace Transition, forrás: Sylvain Émard Danse)

A legtöbb kulturális szervezet vagy megmarad lokális jelentőségű alkotóműhelynek, vagy a nemzetközi siker érdekében fokozatosan egyszerűsíti saját nyelvét. Émard egyik utat sem választotta. Helyettük létrehozott egy olyan működési metódust, amelyben maga az alkotási módszer vált exportálhatóvá.

Ennek talán legszebb példája a Le Grand Continental (A Nagy Kontinentális). Első pillantásra egyszerű az ötlet. Egy városban több tucat, olykor akár száz civil résztvevő heteken keresztül közösen tanul be egy koreográfiát, majd együtt lépnek színpadra. A lényeg azonban nem maga a koreográfia. Hiszen amikor a projekt megérkezik egy új országba, minden megváltozik. Más emberek jelentkeznek. Más a város ritmusa. Más a közösség összetétele. Mások a történetek, amelyeket a résztvevők magukkal hoznak. Az alapgondolat ugyanaz, mégis mindig új előadás születik.

A Le Grand Continental nem csupán produkció: egy olyan kulturális modell, amely képes alkalmazkodni a helyi közösségekhez anélkül, hogy elveszítené saját identitását. Ha üzleti nyelven szeretnénk megfogalmazni, azt is mondhatnánk: ez már szinte franchise. Nem kereskedelmi, hanem kulturális értelemben.

A XX. század kulturális exportja többnyire társulatok vendégszereplését jelentette egy-egy előadással. A XXI. században nem az a kérdés, hogyan lehet mindenhol bemutatni ugyanazt az művet. A jelen kérdése az: hogyan lehet ugyanazt az alkotói elvet újraértelmezni minden közösségben? Sylvain Émard ezt ismerte fel korábban, mint mások. Azt a – képességgé érlelt – szemléletet exportálja, amely révén egy teljesen idegen városban hajlandó civilek sokasága hónapokon át együtt próbálni és közös élményt létrehozni. Ez óriási kulturális teljesítmény. És ha belegondolunk, ugyanazon a logikán alapul, mint a sikeres üzleti vállalkozások: kiépíteni egy rendszert, amely attól működik újra meg újra, hogy mindig alkalmazkodik a helyi környezethez.

Persze mindez nem működne stabil intézményi háttér nélkül. A társulat legfontosabb partnerei között találjuk a Canada Council for the Arts országos művészeti alapot, Québec tartomány kulturális tanácsát, a CALQ-t, valamint Montreal város művészeti tanácsát. Ezek a szervezetek hosszú évek óta biztosítják azt az anyagi fedezetet, amely lehetővé teszi a folyamatos alkotómunkát.

Sylvain Émard 2026-ban az ottawai Rideau Hallban tartott ünnepségen vehette át Mary Simontól, Kanada 30. főkormányzójától a legrangosabb előadó-művészeti díjat művészi teljesítményéért (fotó: Louis Dubé)

Állami támogatásból működik – mondanák sokan. Csakhogy ez legfeljebb a történet egyik fele. A másik fele sokkal érdekesebb.

Az új előadások rendszeresen koprodukcióban jönnek létre olyan meghatározó kulturális intézményekkel, mint a Danse Danse, a Festival TransAmériques és a National Arts Centre. Ez nem pusztán finanszírozást jelent: a partnerek láthatóságot biztosítanak, turnékat szerveznek, nemzetközi kapcsolatokat építenek, rezidenciaprogramokat nyitnak meg, workshopokat és közösségi projekteket indítanak. A társulat bevételei így – a tudatosan felépített támogatási stratégiának köszönhetően – több forrásból állnak össze.

Az tisztán üzleti vállalkozásokkal ellentétben a cél nem a profit maximalizálása: a pénzügyi stabilitás csupán eszköz, annak feltétele, hogy a művésznek ne kelljen minden új bemutató előtt a túlélésért küzdenie. A Sylvain Émard Danse példája túlmutat egy sikeres koreográfus történetén. Arról szól, hogy a kultúra jövőjének záloga valószínűleg nem a teljes piacosítás és nem is a kizárólagos állami finanszírozás. Sokkal inkább azokban a hibrid megoldásokban rejlik, amelyekben az állami szerepvállalás, a nemzetközi partnerek, az oktatás, a közösségi részvétel és a kreatív tudás exportja egymást erősítik.

Táncosok a Place des Festivalson (forrás: Sylvain Émard Danse)

Sylvain Émard munkássága azt bizonyítja: a kortárs tánc nem csupán előadásokat, hanem módszert, kiterjedt kapcsolatokat, nemzetközi nyelvet is jelenthet, és kulturális márkát anélkül is lehet építeni, hogy a művész aprópénzre váltaná a tehetségét.

Voltaképpen nem az a legfontosabb, hogy ki Sylvain Émard, hanem az, hogy mit tanulhatnak az intézmények egy olyan alkotótól, aki rájött: a művészet nem attól marad szabad, hogy elutasítja a gazdasági gondolkodást, hanem attól, hogy megtanulja azt a saját szolgálatába állítani.

Nyitókép: A Sylvain Émard Danse társulat tagjai civil résztvevőkkel táncolnak (forrás: Sylvain Émard Danse)

Lásd még:

Kanada: a kulturális kompromisszumok és a sokszínűség országa – Szerkesztői köszöntő

A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál tegnap és ma – A szerény kezdetektől az Oscar előszobájáig

Ottawa: a kultúra nyelvén beszélő, csendes főváros

Toronto mint globális kreatív valuta – Ahol a kulturális sokszínűség, a művészet és az üzlet egymást erősíti

Gyémánthang és szenvedély: Céline Dion – A kanadai gyökerektől Las Vegasig és az olimpiai színpadig

Stratford: a művészet köré szerveződő városmodell – Ahol a kultúra nem költség, hanem hosszú távú befektetés

„A show-nak mennie kell tovább!” – Interjú Fülemen Tamással, a Cirque du Soleil művészével