Stratford: a művészet köré szerveződő városmodell

Amikor esténként felgördül a függöny Stratford színházaiban, a harmincháromezer lakosnak otthont adó település más pontjain aznapi utolsó látogatóikat fogadják a galériák, megtelnek az éttermek, vendégek érkeznek a szállodákba, taxik indulnak útnak… A nézőtéren talán senki sem gondol arra, hogy a reflektorfényben álló színészek produkciójának hátterében egy egész város összjátéka húzódik meg, pedig a Stratford Festival egyedülálló sikerének éppen ez a titka.

Európában – különösen a kontinens keleti felén – valahányszor szóba kerül a művészet támogatása, szinte azonnal felmerül a kérdés: megéri-e? Mintha a kultúra örökös vádlott lenne egy képzeletbeli bíróságon. Mintha minden bemutatónak, kiállításnak, zeneműnek, verseskötetnek újra meg újra bizonyítania kellene, hogy van létjogosultsága. Hogy hasznos. Stratford tankönyvi példája annak, hogy a művészet a jóllét és a jólét alapjaként szolgálhat.

Rómeó és Júlia a Fesztiválszínház színpadán (fotó: Richard-Bain, Stratford Festival)

Évről évre százezrek látogatnak az Avon folyó partjára, és nem csupán Shakespeare, Csehov, Molière és más klasszikus, illetve modern írók színpadi adaptációi miatt kelnek útra, hanem azért is, hogy átéljék, milyen az, amikor egy város egészének ritmusát a kultúra adja.

De hogyan sikerült ezt elérniük a stradfordiaknak? A válasz meglepően egyszerű. Felismerték, hogy ha már a lakóhelyük a világirodalom halhatatlan alakjának (európai) szülővárosáról kapta a nevét – ami önmagában is sajátos identitást ad –, egy repertoár-színházi fesztivál fenntartása nem pusztán jótékonysági áldozat a művészet oltárán, hanem hosszú távon megtérülő társadalmi-gazdasági vállalkozás.

Az első évad majdnem meghiúsult. 1953 májusában elfogyott a pénz, és úgy tűnt, le kell állítani az építkezést. A kivitelező, Oliver Gaffney azonban saját kockázatára tovább dolgoztatott, bízva abban, hogy előbb-utóbb kap financiális segítséget. Az utolsó pillanatban meg is érkezett a támogatás – többek között Kanada akkori főkormányzója, Vincent Massey révén –, így a fesztivál július 13-án, Shakespeare III. Richárdjának kezdősoraival  – „Now is the winter of our discontent / Made glorious summer by this sun of York.” (Vas István fordításában: „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át.”) – valóban megnyithatta kapuit.

A Tom Patterson Színház épülete (fotó: Ann Baggley, Stratford Festival)

A Fesztiválszínház színpada (fotó: Terry Manzo, Stratford Festival)

Kanadában a magánmecenatúrának és a vállalati filantrópiának komoly hagyománya van, továbbélését a kultúrpolitika számottevő (akár százszázalékos) adókedvezményekkel is ösztönzi. Ha egy közösség a művészi alkotómunka támogatását nem kegynek, hanem a társadalmi felelősségvállalás természetes részének tekinti, magától értetődő, hogy egyes előadásokat, sőt teljes évadokat is személyes pártfogók és cégek finanszíroznak, oktatási programokat, akadálymentesítési projekteket patronálnak; az ösztöndíjakat alapítványok biztosítják, miközben a tartomány és az állam is elkötelezett partner.

Ez a mecénási kultúra teszi lehetővé, hogy a színház a nehezebb, deficites években is stabil lábakon álljon. (A teljes 2024-es és 2025-ös szezon hivatalos fő patrónusa Ophelia Lazaridis, a BlackBerry szoftvercég társalapítója volt. Ő egyéni mecénásként hatalmas összegeket szán a fesztiválra.)

A szervezet honlapján újra meg újra előbukkan a Support Us! (Támogass minket!) felhívás. Elsőre azt hinnénk, adományokat gyűjtenek. Második ránézésre rájövünk, hogy másról, többről van szó: partnerré válhatunk.

A „partner” szó fontosabb, mint gondolnánk. A mecénás – bár adakozik is – mindenekelőtt társ. Szövetséges az értékteremtő, közjót szolgáló erőfeszítésekben. A helyieknek olyannyira szívügyük a fesztivál, hogy sokan családi hagyatékuk egy részét is az intézményre testálják. (A társadalomban mélyen gyökerező végrendeleti adományozással külön osztály foglalkozik.)

Ophelia Lazaridis és férje, Mike Lazaridis mellett a jelentős mecénások közé tartozik a Meighen család, Daniel S. Bernstein és Claire Foerster, de a „Boldly Grow the Good in business and life” (Bátran növelni a jót az üzletben és az életben) szlogenjéről híres Bank of Montreal (BMO) is évtizedek óta részese a projektnek.

A társulat – amellett, hogy előadásokat hoz létre – műhelyfoglalkozásokat szervez, iskolákat hív meg, diákokat támogat, fiatal színészeket képez.

Nem csupán a következő évadra, hanem a következő emberöltőkre tervez, a jövő közönségét neveli.

Nem jártam Stratfordban. Még. De ahogy egyre többet olvastam róla, mindinkább megértettem a lényegét: ott a színház ugyanolyan alapeleme az infrastruktúrának, mint mondjuk egy híd, egy vasútállomás, egy kórház, egy egyetemi kampusz. Az állandóság nyugalmával tekintenek rá. Nem vita tárgya, hogy legyen-e, fel sem merül, hogy ne viseljék gondját, veszni hagyják.

Stratford története valójában nem Shakespeare-ről, nem is a színházról szól. Hanem az „össznépi” önbecsülésről. Arról, hogyan gondolkodik egy társadalom önmagáról; a József Attila-i „rendezni végre közös dolgainkat” értelmében mit tart fontosnak; mibe hajlandó hosszú távon befektetni; mit akar továbbadni a felnövekvő gyerekeknek.

William Shakespeare szobra Stratfordban (fotó: Ann Bagley, Stratford Festival))

Mi milyen könnyen mondjuk ki az ítéletet egy színházról: „veszteséges”, és milyen ritkán tesszük fel azt a kérdést: mennyibe kerülne egy városnak, ha egyszer csak már nem lenne színháza? Mennyibe kerül, ha nincsenek közös történetei; ha nincsenek olyan helyek, ahol idegen emberek két órán át együtt töprengenek, nevetnek, sírnak ugyanazokon a mondatokon? Ezt nem lehet költségvetési sorokban mérni.

A színészek tapsrendje után legördül a függöny, de Stratford városa nap mint nap „túlórázik”. A produkció nem ér véget, gazdasági értelemben folytatódik a taxis esti fuvarjában, a pék hajnali műszakjában, a virágárus bevételében… Art is business. De a művészet nem azért fontos, mert pénzt termel. Hanem azért, mert közösséget, bizalmat teremt, identitást ad – és éppen ez az a láthatatlan tőke, amelyre egy város a jövőjét alapozhatja. Ami nemcsak gazdaggá, hanem élhetővé is teszi.

Nyitókép: Nézők a Fesztiválszínház előtt 2012-ben (fotó: Krista Dodson, Stratford Festival)

Lásd még:

Kanada: a kulturális kompromisszumok és a sokszínűség országa – Szerkesztői köszöntő

A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál tegnap és ma – A szerény kezdetektől az Oscar előszobájáig

Ottawa: a kultúra nyelvén beszélő, csendes főváros

Toronto mint globális kreatív valuta – Ahol a kulturális sokszínűség, a művészet és az üzlet egymást erősíti

Gyémánthang és szenvedély: Céline Dion – A kanadai gyökerektől Las Vegasig és az olimpiai színpadig