A mecenatúra valódi mércéje nem a láthatóság, hanem a folyamatosság

A nemzetközi üzleti gondolkodásban mára egyre inkább természetessé vált a művészeti szférával folytatott aktív párbeszéd: a képzőművészet új perspektívát, kreatív impulzusokat és innovatív szemléletet hozhat a vállalatok mindennapjaiba, míg a cégek láthatóságot és fejlődési lehetőséget nyújthatnak az alkotóknak. A tartós és valóban értékteremtő együttműködésekhez azonban nemcsak intézményi háttérre, hanem olyan vezetőkre is szükség van, akik személyes meggyőződésből és szenvedélyből tekintenek a kultúra támogatására. Ilyen elkötelezett mecénás Emin Hitay török üzletember is, aki kezdetben magánszemélyként, majd a Hitay Alapítvány révén évtizedek óta segíti az új művészgenerációk kibontakozását és érvényesülését. Meggyőződése, hogy a kultúra támogatásához nem feltétlenül szükséges jelentős anyagi erőforrás, de társadalmi felelősségvállalás és elköteleződés annál inkább. A szemléletváltás fontosságáról, a globális partnerkapcsolatok jelentőségéről és a fiatal képzőművészek lehetőségeiről kérdeztem.

Azzal a céllal hozta létre 2019-ben a Hitay Alapítványt, hogy hazája művészeti és oktatási fejlődését támogassa. Ha jól tudom, a képzőművészet iránti érdeklődése azonban jóval korábban kezdődött: gyűjteményének első darabját 1986-ban szerezte az Atatürk Kulturális Központban, ahol Bedri Baykam egyik művét vásárolta meg. Fiatal üzletemberként már akkoriban is közel állt önhöz a művészet, és tudatosan kereste az ilyen jellegű rendezvényeket, vagy inkább véletlen találkozás indította el azon az úton, amelynek eredményeként mára hazája egyik legjelentősebb műgyűjtőjévé vált?

Azt mondanám, hogy mindkettő: ösztönös reakció és szerencsés találkozás is volt egyben. Fiatal vállalkozóként elsősorban az üzletem építésére koncentráltam, ugyanakkor a kultúra, az ötletek és a kreatív alkotás iránti kíváncsiság már akkor is fontos része volt az életemnek. Amikor 1986-ban találkoztam Bedri Baykam művével az Atatürk Kulturális Központban, még nem egy előre meghatározott műgyűjtési stratégia részeként tekintettem rá. Egyszerűen erős kapcsolatot éreztem a művel, és szerettem volna együtt élni vele. Ez az első vásárlás a művészettel való sokkal mélyebb és tartósabb kapcsolat kezdetét jelentette. Az idő múlásával a gyűjtés már nemcsak a művek megszerzését jelentette, hanem a különböző korszakok, nézőpontok és kifejezési formák megértésének egyik módjává vált. Mindezek mellett felelősségérzetet is kialakított bennem: nem csupán a műgyűjtést tartom fontosnak, hanem az alkotói tevékenység támogatását és annak elősegítését is, hogy az új művészgenerációk lehetőségekhez jussanak.

Füsun Onur: Dividing Space on a White Piece Paper, 1965 (fotó: Kayhan Kaygusuz)

Idén immár tizenegyedik alkalommal hirdette meg az alapítvány Művészeti Versenyét, amely a szervezet nemzetközi nyitásának köszönhetően – ebben az évben először – a magyar alkotók előtt is megnyílt. A mintegy hatszáz beérkezett pályamű közül két hazai fotográfus, Luzsicza Fanni és Czeglédi Mátyás is bekerült a díjazottak közé. Hogyan került hazánk a Hitay Alapítvány látókörébe, és miért döntöttek úgy, hogy a fiatal magyar képzőművészek is bekapcsolódhatnak ebbe a rangos nemzetközi megmérettetésbe?

A művészet egyetemes nyelv, és a verseny nemzetközi kiterjesztésének egyik legfontosabb célja az volt, hogy a különböző kulturális háttérrel rendelkező fiatal művészek egyenlő feltételek mellett találkozhassanak egymással. Magyarország kulturális kapcsolatai révén, valamint jelentős művészeti öröksége – különösen a fotográfia, a dizájn és a vizuális kultúra – miatt került a figyelmünk középpontjába. Úgy gondoltuk, hogy a fiatal magyar művészek részvétele értékes perspektívával gazdagítaná a versenyt, és új lehetőségeket teremtene a kulturális kapcsolatok erősítésére. Különösen fontos számunkra Luzsicza Fanni és Czeglédi Mátyás sikere a közel hatszáz pályázó közül. Nem pusztán a földrajzi reprezentáció biztosítása miatt választottuk ki őket, hanem azért, mert művészi teljesítményük és eredetiségük kiemelte őket a rendkívül erős nemzetközi mezőnyből. Eredményük azt is bizonyítja, hogy milyen értéket teremthetnek a határokon átívelő platformok. Amikor különböző országok művészei megismerik egymás munkáját, nemcsak nagyobb láthatóságot szereznek, hanem egy esetleges jövőbeli művészeti párbeszéd alapjait is megteremtik.

Luzsicza Fanni: Interrupted routes, 2025

A Hitay Alapítvány mostani nyitása a magyar alkotók felé jelentős mérföldkő. Lát lehetőséget arra, hogy a jövőben hosszabb távú kulturális-művészeti hidat építsenek Törökország és Magyarország között – akár közös kiállítások, rezidenciaprogramok vagy más együttműködések révén?

Mindenképpen. Úgy gondolom, hogy a magyar művészek részvételét nem egyszeri kezdeményezésként, hanem hosszabb távú kapcsolat kezdeteként kell értelmeznünk. Közös kiállítások, művészeket és kurátorokat összekötő csere- és rezidenciaprogramok, akadémiai együttműködések, valamint a kulturális intézmények közötti partnerségek mind hozzájárulhatnak a fenntarthatóbb párbeszéd kialakításához Törökország és Magyarország között. Mindkét országnak erős kulturális hagyományai vannak, ugyanakkor még jelentős lehetőség rejlik abban, hogy a két ország kortárs művészeti közösségei jobban megismerjék egymást. Célunk olyan együttműködések kialakítása lenne, amelyek valódi lehetőségeket teremtenek a művészek számára, és nem csupán rövid távú projektekre korlátozódnak. A sikeres „kulturális híd” lehetővé teszi, hogy a művészek időt töltsenek egymással, megértsék egymás kulturális kontextusát, és ezen interakció révén új műveket vagy kutatásokat hozzanak létre. A verseny során kialakult kapcsolatok idővel új kiállításokhoz, művészeti partnerségekhez és független kezdeményezésekhez vezethetnek. Így fejlődnek a kulturális kapcsolatok: a találkozások és a közös alkotás révén.

Czeglédi Mátyás: Senkiföldje, 2023

A díjazottak idén a 61. Velencei Biennále egyhetes szakmai programján vehetnek részt, ahol közvetlen betekintést nyerhetnek a kortárs művészeti szféra egyik legjelentősebb eseményébe. Hogy látja, milyen szakmai tapasztalatokkal és kapcsolati tőkével gazdagodhatnak a résztvevők a velencei jelenlét során?

A Velencei Biennálén való személyes jelenlét egészen más, mint a kiadványokból vagy a digitális térből követni az eseményt. A résztvevők egyazon környezetben számos művészeti gyakorlatot, kurátori megközelítést és a kortárs művészet aktuális diskurzusát figyelhetik meg. Ez a tapasztalat segíthet nekik abban, hogy újragondolják saját munkájukat, új alkotói módszereket fedezzenek fel, és kutatásközpontúbb megközelítést alakítsanak ki. Abban is segíthet, hogy megértsék, hogyan helyezhető el egy műalkotás tágabb kurátori és intézményi kontextusban. A kapcsolatépítés értékét nem egyszerűen nevek vagy elérhetőségek összegyűjtésében kell látni. Sokkal fontosabb, hogy a fiatal alkotók otthonosan mozogjanak a nemzetközi művészeti közegben: megtanulják, hogyan beszéljenek a munkájukról, és felismerjék az együttműködés lehetséges területeit. Ez a tapasztalat növelheti a fiatal művészek önbizalmát, bővítheti a szakmai szókincsüket, és olyan kapcsolatokat teremthet, amelyek jóval a program lezárulta után is fennmaradhatnak.

Milyen tanácsot adna azoknak a pályakezdő művészeknek, akik most próbálnak betörni a nemzetközi művészeti piacra? Ön szerint melyek azok a művészeti irányzatok, régiók, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolhatják a jövő művészettörténetére?

Az első tanácsom az lenne, hogy ne kizárólag arra építsék művészi gyakorlatukat, ami az adott pillanatban divatosnak vagy kereskedelmileg sikeresnek tűnik. A trendek gyorsan változnak, a hiteles művészi nyelv kialakításához azonban idő, kutatás és fegyelem szükséges. A művészeknek ismerniük kell saját kulturális és személyes referenciáikat, miközben nyitottnak kell maradniuk a világra. A saját kultúrában való gyökerezés és a globális művészeti színtérrel való kapcsolódás nem egymást kizáró törekvések. Éppen ellenkezőleg: erősíthetik egymást. A fiatal művészeknek lehetőség szerint utazniuk, olvasniuk, kutatniuk kell, valamint valódi kapcsolatokat kialakítaniuk más művészekkel és kulturális szakemberekkel. Úgy gondolom, hogy a művészettörténet jövőjét kevésbé egyetlen meghatározó irányzat, sokkal inkább a technológiával, az emlékezettel, az identitással, az ökológiával és a társadalmi átalakulással foglalkozó interdiszciplináris gyakorlatok fogják alakítani. Azok a régiók, amelyek történelmileg kívül maradtak a művészeti piac hagyományos központjain – köztük Közép- és Kelet-Európa, Közép-Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika, Latin-Amerika és Ázsia egyes részei –, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak és egyre nagyobb mértékben járulnak majd hozzá a jövő művészeti törekvéseihez új narratívákkal és eddig kevésbé ismert művészi nyelvezettel.

Camila Rocha: Earth’s Surface Series, Yōtei, 2025 (fotó: Kayhan Kaygusuz)

A mesterséges intelligencia megjelenése a művészetben olyan horderejű paradigmaváltásnak tűnik, mint a fényképezőgép elterjedése volt. Ön szerint milyen szerepet fog betölteni a művészettörténetben? Kreatív eszköz, vagy olyan tényező, amely alapjaiban definiálja újra a műgyűjtést és a műalkotás fogalmát?

A mesterséges intelligencia egyszerre új kreatív eszköz és olyan fejlődési irány, amely arra késztet bennünket, hogy újragondoljunk bizonyos, a szerzőséggel, az eredetiséggel és a művészi alkotással kapcsolatos korábbi elképzeléseket. A fényképezés feltalálása sem vetett véget a festészetnek. Ehelyett megváltoztatta azokat a kérdéseket, amelyeket a festők feltettek, és kitágította a vizuális kultúra lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy a gépi intelligencia hasonló átalakulást hozhat. Azok a művészek, akik kizárólag arra használják, hogy gyorsabb vagy látványosabb eredményeket érjenek el, átmeneti figyelmet kaphatnak. Azok azonban, akik kritikusan közelítenek hozzá, és sajátos, karakteres koncepcionális nyelvet alakítanak ki, valóban jelentős műveket hozhatnak létre. A műgyűjtők számára a proveniencia, a művészi szándék és az alkotási folyamat még jelentősebbé válik. A kérdés nem pusztán az lesz, hogy használtak-e mesterséges intelligenciát, hanem az is, hogy miért használták, hogyan járult hozzá a mű létrejöttéhez, és milyen intellektuális álláspontot fogalmazott meg általa a művész. A technológia képes képeket létrehozni, de a jelentés továbbra is az emberi szándéktól, az ítélőképességtől és a kulturális kontextustól függ.

Melyek azok a kiemelkedő művészeti események és rendezvények, amelyeket ön is rendszeresen látogat?

Igyekszem figyelemmel kísérni a legfontosabb nemzetközi biennálékat, művészeti vásárokat és múzeumi kiállításokat, amelyek meghatározzák a kortárs művészet aktuális diskurzusát. Az Art Basel, a Frieze, a Velencei Biennále és a Bukhara Biennále különösen fontos számomra, mert mindegyik más perspektívát kínál a kurátori gondolkodásról és arról, hogy milyen irányba fejlődik a nemzetközi művészeti világ. A regionális és független platformoknak is nagy jelentőséget tulajdonítok. Az olyan események, mint az Isztambuli Biennále, a Sinop Biennále, a Çanakkale Biennále és a Mardin Biennále azt mutatják, hogy a hagyományos művészeti központokon kívül is fontos művészeti párbeszédek bontakozhatnak ki. Számomra egy kiállítás nem csupán a művek megtekintéséről szól: lehetőséget ad arra is, hogy megértsem azt a kontextust, amelyben az alkotások létrejönnek, megfigyeljem az új kurátori megközelítéseket, és a művészeten keresztül különböző generációkkal és földrajzi régiókkal találkozzam.

Vik Muniz: Atalanta and Hippomenes, after Guido Reni (diptych) (Pictures of Junk), 2005 (fotó: Kayhan Kaygusuz)

Megosztana néhány érdekes információt privát kollekciójáról?

A gyűjteményem elsősorban a kortárs művészetre összpontosít, de nem szabok szigorú időbeli határokat. Általában azokat az alkotásokat keresem, amelyeknek sajátos hangjuk és szellemi mélységük van. Nem trendek vagy előre összeállított névsor alapján gyűjtök. Számomra rendkívül fontos az a személyes kapcsolat, amely az adott mű és köztem kialakul.

Hogyan jelenik meg a művészet az ön által vezetett vállalatok mindennapjaiban? A műalkotások jelenléte miként inspirálja a munkatársak kreativitását és az üzleti innovációt?

A művészetre a munkahelyi környezetben nem pusztán dekorációként tekintek: a műalkotások másfajta látásmódot kínálnak, kérdéseket vetnek fel, és emlékeztetnek arra, hogy egy adott problémára nem feltétlenül csak egyetlen válasz létezik. Ez szorosan összefügg az innovációval. Az üzleti életben gyakran a hatékonyságra, a mérhető eredményekre és a világosan meghatározott folyamatokra összpontosítunk. A művészet teret ad a kíváncsiságnak, az értelmezésnek és a képzeletnek. Arra ösztönözhet, hogy túllépjünk a megszokott mintákon, és más perspektívából közelítsünk a kihívásokhoz. A művészet hatása nem mindig eredményez azonnali vagy mérhető üzleti eredményt, gyakran sokkal finomabb működése van: olyan munkakörnyezet kialakítását segíti, amely értékeli az ötleteket, az egyéniséget és a szellemi nyitottságot. Hiszem, hogy azok a szervezetek, amelyek teret engednek a kulturális és művészeti gondolkodásnak, fogékonyabbá válnak a változásra, a kreativitásra és a hosszú távú innovációra.

Serenay Gülyağcı: Living Connections, 2024 (fotó: Kayhan Kaygusuz)

Mennyire jellemző a török társadalomra az önhöz hasonló műpártoló tevékenység gyakorlása?

Törökországnak nagy múltú, jelentős hagyománya van a kulturális mecénáskodás terén. Különböző korszakokban magánszemélyek, családok, alapítványok és vállalatok egyaránt hozzájárultak a művészet, az oktatás és a kulturális intézmények fejlődéséhez. Napjainkban is számos értékes példát találunk a kortárs művészet magántámogatására. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ennek a támogatásnak széles körűvé és fenntarthatóbbá kell válnia. A mecénáskodásnak nem szabad kizárólag az elismert művészek műveinek megvásárlására vagy a nagy visszhangot kiváltó események támogatására korlátozódnia. Ugyanilyen fontos a művészi alkotás, a független platformok, kiadványok, kutatások, oktatási programok és a fiatal művészek támogatása. Az egészséges kulturális ökoszisztémának különböző típusú és különböző léptékű támogatásokra van szüksége. Nem minden magánszemélynek vagy vállalatnak kell múzeumot alapítania vagy gyűjteményt létrehoznia. Egy fiatal művész következetes támogatása, egy független kiállítás, esetleg az oktatási lehetőség biztosítása szintén jelentős hatással bír. A mecénáskodás valódi mércéje nem annak láthatósága, hanem, hogy lehetővé teszi-e a művészi alkotás folyamatosságát.

Leylâ Gediz: Varyete II, 2025 (fotó: Kayhan Kaygusuz)

Milyennek látja a fiatalabb generációk viszonyát a műgyűjtéshez és a műpártoláshoz? Mivel lehetne ösztönözni a fiatal üzletembereket és vállalkozókat arra, hogy aktívabb szerepet vállaljanak a kortárs művészet támogatásában?

A fiatalabb generációk közvetlenebb, rugalmasabb és interdiszciplinárisabb kapcsolatban állnak a művészettel. Digitális platformokon keresztül találkoznak művészekkel, online követik a nemzetközi kiállításokat, és általában kevésbé kötik őket a műgyűjtés hagyományos definíciói. Ez fontos lehetőséget teremt. Ugyanakkor lényeges megmutatni, hogy a művészetpártolás nem kizárólag azok számára elérhető, akik nagy gyűjteményekkel vagy jelentős anyagi erőforrásokkal rendelkeznek. A művészet támogatása kezdődhet akár egy feltörekvő művésztől vásárolt művel, egy független kezdeményezéshez való hozzájárulással, egy kiadvány finanszírozásával, egy művészeti rezidenciaprogram támogatásával, vagy akár a szakmai tudás és kapcsolati tőke biztosításával. A fiatal vállalkozókat arra kell ösztönözni, hogy a kulturális támogatásra ne mellékes jótékonysági tevékenységként tekintsenek, hanem annak a társadalomnak a részeként vállalt felelősségként, amelyben élnek. A művészet erősíti a kritikai gondolkodást, a kulturális emlékezetet, valamint a társadalom azon képességét, hogy alternatív jövőképet képzeljen el. Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a lehetőség legalább olyan fontos tényező lehet, mint a tehetség. Amikor az üzleti élet vezetői a megfelelő időben megfelelő lehetőségeket teremtenek, jelentős változást idézhetnek elő egy művész pályafutásában. A művészet patronálása ezért nem csupán egy adott művész vagy műalkotás támogatását, hanem a társadalmi fejlődésbe történő befektetést is jelenti.

Nyitókép: Emin Hitay (forrás: Hitay Alapítvány. A cikkben szereplő műalkotások Emin Hitay magángyűjteményéből, valamint a 11. Hitay Alapítványi Művészeti Pályázat díjazott alkotásai közül származnak.)

Lásd még:

Tíz magyar művészeti hallgató nyerhet exkluzív utat a Velencei Biennáléra – A Hitay Alapítvány június 30-ig várja a pályázatokat, a tíz nyertes pedig teljes ösztöndíjjal kapcsolódhat be a nemzetközi művészeti életbe.

Mit jelent a XXI. században a mecenatúra? – Hogyan találhatnak egymásra a művészeti szereplők és a támogatók egy olyan világban, ahol a mecenatúra már nem csupán pénzkérdés?

A sokoldalú műgyűjtő – A Hermann és Margrit Rupf Alapítvány

„A művészet a kerek, szép élet fontos része” – Interjú Walter Katalinnal, az Art is Business Díj 2025 Mecénás kategóriájának nyertesével