„A mozdulatlanságot is táncnak élem meg”

A határterületeken dolgozik, a bejáratott dolgok nem érdeklik. Egy ideje képzőművészet és tánc között épít hidat a maga csendes, ám annál különlegesebb eszközeivel. Most épp a Barcsay 125 emlékév kapcsán: „Azt a feketét ki kellett festeni.” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansszal. Az előadásban Barcsay Jenő alkotásait mutatják be táncprodukcióval, videóinstallációval. A táncművésszel beszélgettünk.

Különleges előadással jelentkezett a Barcsay 125 emlékév kapcsán: egyrészt egy, a mester műveire épülő videóinstallációt készített, másrészt megvalósult egy olyan változat is, amikor két táncművésszel közösen – úgymond – beletáncolták magukat a Barcsay életműbe. Hogyan született ez a ritkaságszámba menő produkció?

Borbély-Tardy Anna, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója hívta fel a figyelmemet a mester születésének 125. évfordulójára, és megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni Barcsay munkásságával. Beleástam magam, érdekelt, mit lehet ebből a rendkívül izgalmas és összetett életműből kihozni. Csodálatos például, hogy milyen erősen összefüggnek Barcsay – közismert – anatómiai rajzai, teljesen letisztult absztrakt képei és korai tájrajzai. A különböző korszakok művei egymásnak teremtenek kontextust, ami egyedi univerzumot alkot. Nem szólva arról, hogy a XX. századi európai festészet stációit szinte önjáróan végigviszi, közben mégis egy nagyon szerény, visszahúzódó, nem hivalkodó œuvre, komplex életmű. Még azok azok a különböző, uszodákban, színházakban látható mozaikjai is elképesztőek, amelyeket anno a szocreál kategóriába „húztak be”. A Képzőművészeti Egyetemen most állították ki az örökösök padlásán talált, hatvan éve lappangó művet, az Asszonyok című monumentális szénrajzot, azon látszik igazán, milyen elemi erővel lépett túl a szocreál bélyegzett stíluson. Hihetetlenül felemelő volt a Képzőművészeti Egyetemen e hatalmas mű erőterében vizsgálni a teljes életmű „anatómiáját”.

Barcsay Jenő: Asszonyok, murális terv, 1964, pittkréta, papír, 176×238 cm (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre)

Hogyan fogott neki a produkciónak? Barcsayból indult ki vagy kettejük közös pontjaiból?

Abszolút Barcsayból. Természetesen ismertem a Művészeti anatómia című könyvet, a képzőművészek bibliáját, és táncosként elsősorban ezekkel a rajzokkal tudtam a legkönnyebben azonosulni. Általuk elmélyedhettem az izmok, csontok, az emberi test felépítésében és azok különböző transzcendens jelentéseiben. Azt gondoltam, ha a különböző anatómiai rajzokat az élő, táncoló emberi testekre, illetve Barcsay különböző korszakainak absztrakt műveire vetítjük, akkor újfajta jelentéstartalommal töltik fel egymást a művek. Amióta az eszemet tudom, a képzőművészettel párhuzamosan dolgozom, s amikor belemerültem Barcsay különböző korszakaiba, rájöttem, semmilyen más művészeti kontextust nem kell beemelnem – annyira bejárja  a festészet teljes útját. Sajátjaként írja a történetét az avantgárdtól a tájképfestészetig. Egyébként is abban hiszek, hogy nem szabad a műveket múzeumokba zárni, ahol aztán nem történik velük semmi: ki kell vinni őket, és párbeszédet kell létesíteni velük! Fontos, hogy a már meglévő kulturális kincseinkkel folyamatos diskurzusban legyünk.

Mire gondol? Egyfajta hommage-jellegre? Mint amilyet az Ország Lili-produkciója képviselt, amikor a nézőkkel közösen raktak egy-egy jelet egy nagy üvegterráriumra?

Arra is, de ez nem pusztán hommage. A vakon rajongó, lihegő attitűdöt, az ájult tiszteletet le kell hántani magunkról. Ezt nem igénylik sem a művészek, sem a műalkotások. Én csak azt szeretném, hogy a nézők is belesétálhassanak egy-egy mű erőterébe, és minél közvetlenebbül, akár az ő testükre is rávetülhessenek ezek a rajzok.

Kovács Domokos, Gesztelyi Nagy Csilla és Gergye Krisztián a „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz előadásában (fotó: Deim Balázs)

Hajlandó a közönség részt venni az ilyen típusú interaktív művészeti élményben?

Ha kellő finomsággal hívjuk be a nézőket a folyamatba, igen. Nagyon jó tapasztalataim vannak, nem találkozom visszautasítással.

Mi a helyzet a csapatával, a Gergye Krisztián Társulatával? A két évvel ezelőtti teljes támogatásmegvonások után legalább projektalapon tudnak működni?

Jelenleg egyszemélyes társulatként, egyedül, de működöm, bár egyre kevesebb a pályázási lehetőség. Nemrég megnyílt a Fővárosi Önkormányzat Pro Cultura Urbis pályázata, amelyre független alkotók és befogadó intézmények valós nyerési eséllyel adhattak be anyagot, ám ez mindössze apró segítséget jelentett a fővárosi függetlenek töredékének. Mindezzel éles kontrasztban áll a politikai lojalitáson alapuló pénzszórás, amely a többlettámogatási pályázatban volt látható, hiszen onnan szinte teljesen kiszorították a valódi függetleneket.

Gergye Krisztián az „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz előadásában (fotó: Deim Balázs)

Két évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, véget akar vetni a kuncsorgásnak, és a javarészt szívességeken, a kapcsolati tőke megmozgatásán alapuló működésnek. És hogy negyvenhét évesen belefáradt az effajta művészi működésbe.

Ezzel most is így vagyok, de nagyon lassú folyamat, míg az ember lehántja magát a megszokott, bejárt útjairól. Még mindig kevés esetben merem elhinni, hogy előreléphetek függetlenként, de azért fejlődöm. Most már vannak olyan képzőművészettel párhuzamos, pályázástól független projektjeim, ahol azt érzem, kizárólag szakmai minőség alapján valósíthatok meg műfaji határokon átívelő produkciókat. Ez persze azzal jár, hogy kevesebbet vagyok színházi közegben és többet múzeumokban vagy galériákban, de ez egyszersmind felszabadító is.

Bő egy évtizeddel ezelőtt prózai előadást is rendezett, Orlai Tibornál a rákbetegség embert próbáló nehézségeiről szóló művet, a Happy Endinget. Nem táncos előadás volt, hanem egy mély, megrázó, mégis humorral teli produkció.

Elég sokszor rendeztem, igen, és szívesen gondolkodom ebben az irányban is, de tulajdonképpen nem választom külön a műfajokat. Egyszerre vagyok koreográfus, táncos, rendező és performer. Szerencsésnek érzem magam, hogy mind a független, mind a kőszínházi rendszerekben jól tudok működni. Talán ennek a sok lábon állásnak köszönhetem, hogy még életben vagyok.

Melyik produkcióban volt jelen  legutóbb táncosként?

Salamon Eszter Heterochrony című darabjában, amely óriási tapasztalat volt számomra, viszont sajnos csak külföldön  láthatták. A pandémia kezdetekor mutattuk be német nyelvterületen. Nagyon élveztem és sokat tanultam belőle.

Képzőművész is, képeit önálló tárlatokon is bemutatta. A festés jelenleg hogyan illeszkedik művészi kifejezőeszközei sorába?

Jelen van az életemben – amikor időm engedi. Tervezem, hogy egy éven belül jelentkezem valamivel. Pályáztam is az NKA képzőművészeti kollégiumának egyéni alkotói ösztöndíjára.

Nemrég jártam egy nagyon különös portugáliai temetőben, ahol az urnákat ablakszerű üvegvitrinekben helyezik el egymás fölött, mintha miniszínházat építenének a halottaiknak, kis színpadképekben őriznék meg  emlékezetüket. Egyébként is nagyon szeretem a temetőket, de az nagyon megragadott. A kis vitrineken többnyire függönyök is vannak. Talán ez az, ami miatt ebben is a színházat láttam meg a bartóki, Balázs Béla-i értelemben: „Szemünk pillás függönye fent: hol a színpad: kint-e vagy bent?” [Részlet a Kékszakállú hercegvára operából – a szerk.].

Gesztelyi Nagy Csilla és Gergye Krisztián az „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz előadásában (fotó: Deim Balázs)

Olyan érdekes, hogy épp a legdinamikusabb és a legstatikusabb művészeti ág, a tánc és a képzőművészet kapcsolódási pontjaiból táplálkoznak mostanában az alkotásai.

Nagyon sok dinamika van a képzőművészetben és a statikus művészetekben is. A mozdulatlanságot is táncnak élem meg. Az álló időt, a kimerevített pillanat maximális sűrűségét, töltöttségét keresem mindig. Ezért dolgozom sokat lassan, mert azt gondolom, egy kiemelt pillanatba sűrített érkezés emeli a jelentésrétegeket. Ha az ember előre, precízen kitalálja a koreográfiát, akkor leköti az útvonalait, de ezekben a sűrű pillanatokban annyira benne vagyunk a létezésben, hogy nem is történhet máshogy a mozdulat, mint ahogy történik. Számomra az improvizáció minden művészet csúcsa. A különböző tapasztalatok az idők folyamán „beleégnek” az ember testébe, és ha azokat hagyjuk létezni, akkor a kontextus, a tér determinálja, hogy mi történjen, merre induljon a mozdulat. Ezek inkább afféle létezés-performanszok.

Amennyiben műfajként kellene meghatároznia a mostani Barcsay-produkciót, miként definiálná?

Leginkább együttrezgésnek egy életművel. Egy életmű anatómiájának. Nem a mozdulat jelentését keresem, hanem a sűrített mozdulatból fakadó létezés jelentésrétegeit.

Gergye Krisztián az „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz előadásában (fotó: Deim Balázs)

Folyamatosan tréningezik a mindennapokban is?

Nem, ebből a szempontból elég lusta vagyok. Nem vagyok az a tipikus technikás táncos, ennek néha érzem is hátrányát, de már nem is tudok olyan „trouvaille-kodást”, mutatványokat végrehajtani, mint fiatalkoromban. Bár akkoriban sem ez foglalkoztatott.

Táncművész-koreográfusként mit gondol arról, ami manapság az Operaházban, illetve a klasszikus balettművészetben zajlik, az egyre látványosabb, egyre inkább mutatványszámba menő erős szakmai tudás preferálásáról, a sportteljesítmény, a briliáns technika előtérbe helyezéséről olykor a művészi kifejezés, az átütő mondanivaló rovására?

Ez manapság az egész világon jellemző, a koreográfusok figyelme is másra irányul. Engem nem a tökéletesség, hanem épp az esendőség érdekel a táncban. Nem is feltétlenül a mozdulatot nézem, hanem a táncos tekintetét. Úgy gondolom, a színpadi jelenlét, az egyéniség ereje akkor is látható egy civil számára is, ha tendenciaként most épp a tökéletességre törekednek a világ színpadain. Számomra az esendőségről, a tökéletlenségről van értelme beszélni, gondolkodni. Persze ettől még csodálattal nézem a bravúrt és a fizikai határok elmozdulását, és ha ehhez átütő színpadi jelenlét is társul, az a csoda maga.

Miként látja a kortárs táncszakma lehetőségeit, kiútjait, megváltozott működésmódját?

Sajnos ma egy-egy intézmény évadterve nem az adott társulatok, alkotók és kezdeményezéseik tükrében folytatott párbeszédekből születik meg, hanem aszerint, hogy ki milyen erőszakos lobbitevékenységgel képviseli önmagát. Én ebben a „pushy” önérvényesítésben sajnos nem vagyok jó. Nem ítélem el, de elszomorít, hogy nincs intézményi együttgondolkodás, valódi visszajelzés és ennek következtében őszinte, egzakt kommunikáció, így például sokszor nem tudom, hogy az elvontabb, határterületeken mozgó művészet, amit képviselek, most épp hogyan illeszkedhet egy-egy intézmény arculatába. Ha pedig megszületett a produkció, annak értékéről, sikeréről, továbbgondozásáról sincs párbeszéd.

Jobban örülne egy kimondott, egzakt elutasításnak, mint a találgatásnak teret hagyó, elmosott kommunikációnak?

Sokkal. Egy „nem”-mel lehet mit kezdeni. Ha azt mondják, „Krisztián, ez most nem kell, erre nincs szükségünk”, akkor elindulhatok másfele, vagy átgondolhatom az egészet.

2021-ben megkapta Art is business Fidelio-különdíját. Mit jelentett önnek az elismerés?

Meglepődtem, hogy egy pandémiás aktusomra kaptam díjat, jó sokáig zavarban is voltam tőle. A FESZ-szel, a Független Előadóművészek Szövetségével együtt a színházi dolgozókat segítő nagyköveti munkát végeztünk egy tíznapos akció keretében. Minden nap festettem egy színházi tematikájú akvarellt, az azokból befolyó bevételt a rászoruló színházi dolgozók kapták. Elég szép összeg jött össze. De egyébként is elmondható, hogy a független színházi emberek sokat segítettek magukon. Hiszen nincs olyan intézmény, mely megfelelő szaktudással összefogná őket. Az intézmények ma nem a szakmáról szólnak, hanem a szakmában lévő szereplők aktuális, megfelelően erőszakos nyomásgyakorlásának következményeként működnek. Sokkal durvább világban élünk, minthogy az ember finoman udvarias legyen, de én nem tudom magamat ezzel az erőszakossággal azonosítani.

És ha ezt valaki más tenné meg ön helyett? Menedzser vagy PR-szakember?

Nem tudom. A tiszta, őszinte kommunikációban és a párbeszédben hiszek, nem pedig abban, hogy egy közvetítő letoljon engem valakinek a torkán. Bár, ha magamba nézek, a kommunikáció hiányának sérelmezése helyett sokkal nyomatékosabban, nekem kellene kezdeményeznem a párbeszédet. Remélem képes leszek ezt megugrani.

Az „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz következő előadása 2025. szeptember 27-én lesz a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. További információ ITT.

Nyitókép: Gergye Krisztián (fotó: Deim Balázs)

Lásd még:

Gergye Krisztián kapja az Art is Business Fidelio-különdíját – „Az alternatív kultúrát működtető embereknek köszönhetjük Magyarország kulturális sokszínűségét, általuk van még szabad gondolkodás, általuk van még levegő.”

A létezés útjelzői – Beszélgetés Gergye Krisztiánnal, az Art is Business Fidelio-különdíjasával

„Mi közöm a businesshez?!” – Gergye Krisztián története a Bátorságok Könyvében