A régi görögök az orvoslást is művészetnek tartották

A szemész főorvos minden generációnak ír, gyerekektől felnőttekig. Több mint tíz kötete jelent már meg, és háromszor megnyerte az Irodalmi Rádió által szervezett Az év orvos írója díjat. Dr. Széchey Rita novelláinak visszatérő témája az édesanya, az ikertestvér elvesztése, és a saját betegség megélése. Számára az írás önterápia is, és lehetőség a jószolgálatra.

Háromszor is megkapta Az év orvos írója díjat, legutóbb 2019-ben nyert az egyik novellájával. Mit jelent önnek ez az elismerés?

A könyveim egyházi kiadónál jelentek meg, vállaltan keresztény írónak tartom magamat, de fontos számomra, hogy szélesebb olvasói rétegekhez is eljussak. Olyan értékeket szeretnék az írásaimban közvetíteni, amelyek világnézettől, hittől függetlenül bárkit megérinthetnek. Ezért is örülök, hogy orvosi körökben is értékelik a novelláimat, noha ez persze egy korlátozott merítésű szakmai közeg.

Vágyik arra, hogy az irodalmi életben is ismertebbé váljon?

Ez hullámzó bennem, elégedett vagyok azzal, amit elértem, hisz tizenöt könyvem jelent meg, van egy kialakult olvasói köröm. Persze mindenkinek jól esik, ha még többen ismerik és elismerik. Képtelen vagyok azonban az önmenedzselésre. Korábban volt egy mentorom, segítőm az írásban, ám szétváltak útjaink. Inkább arra vágyom, hogy új mentort találjak, igazi műhelymunka részese legyek.

Honnan az írás szeretete? Voltak a családjában művészek?

A nagyapám fotográfus volt, az édesanyám gyönyörűen rajzolt, de hivatása szerint evangélikus lelkész volt. Hívő családban nőttem fel, és ez az egész további életemet meghatározta. Ahogyan az is, hogy az édesanyámat nagyon korán elveszítettem, még ötéves sem voltam. A kishúgunkkal volt terhes, a szülés után súlyos szívelégtelenség lépett fel nála és meghalt.

Édesanyja elvesztése, a gyász és a betegség témái gyakran visszatérnek az írásaiban is. A traumák feldolgozása is motiválta abban, hogy írni kezdett?

Egészen biztosan. Arra emlékszem, hogy én már általános iskolában alig vártam a fogalmazásórákat, iskolai újságot szerkesztettem, gimnáziumban is az irodalom lett a kedvenc tárgyam. Ugyanakkor az is erős volt bennem, hogy valamilyen segítő foglalkozást válasszak, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre. A férjemet egy ifjúsági gyülekezetben ismertem meg. Egyetemista voltam még, amikor megszületett a két lányunk, a harmadikkal pedig diploma után lettem várandós. A kislányaimnak kezdtem el meséket írni. Az idehaza megjelenő keresztény gyermekirodalomban magyar kiadványok nem nagyon voltak, inkább csak külföldi kötetek fordításai. Egyszer egy könyvvásáron a férjem megkérdezte az egyik kiadót, hogy nem akarnának-e ilyen jellegű, gyerekeknek szóló magyar műveket kiadni. Érdekelte őket a dolog, így jelentek meg a könyveim a Parakletos Könyvesház kiadónál.

(Forrás: Non Plus Ultra Látásközpont)

Írt azután könyveket kamaszoknak és persze felnőtteknek is. Felnövekvő gyerekei ihlették ezeket is?

Részben igen, és a felekezeti munkám is. A gyülekezetben – ahogy korábban az édesanyám – én is gyakran vállaltam gyerekszolgálatokat, és ez is segített abban, hogy hogy a különböző korosztályú fiatalokhoz közel kerüljek. De a karitatív tevékenységeket később is mindig fontosnak tartottam. Én szemorvos lettem, a férjem gyermekgyógyász, néhány éven keresztül tagjai voltunk például egy orvosi teammek, amelyben volt bőrgyógyász, fogorvos is, és együtt mentünk ki Kárpátaljára, Erdélybe is. Olyan szegény településekre, ahol ugyan elvileg volt orvosi ellátás, de valójában sem út, sem busz nem volt, amivel a helyiek az rendelőkbe eljuthattak volna. A gyerekeinket is magunkkal vittük, és ők asszisztensként besegítettek a jószolgálati munkákba, barátkoztak a falusi gyerekkel. Heteken át jártuk a falvakat és gyógyítottunk. Ezekkel a családi utazásokkal az is a célunk volt, hogy a gyerekeink lássák, mennyivel nehezebb körülmények közt élnek mások, és felismerjék azt is: az igazán fontos dolgok nem ott kezdődnek, hogy kinek milyen márkájú az edzőcipője.

Íróként is részt vett karitatív akciókban?

Csatlakoztam az Író Cimborák köréhez. Otthonmesék címmel írásokat ajánlottunk fel az Utcáról a lakásba civil szervezetnek. Az illusztrátorok pedig egy-egy általuk kiválasztott „otthonmeséhez” rajzokat készítettek, és a művek aukcióra kerültek. A befolyó pénzt a hajléktalanokat otthonhoz segítő szervezetnek adományoztuk. Emellett több írótársommal együtt én is publikáltam a Fedél Nélkül egyik különszámában. Nagyon jó érzés, hogy alkotóként is nemes ügyeket szolgálhatok, ráadásul az írásaim olyanokhoz is eljuthattak, akik amúgy nem vennének irodalmi lapot.

Három gyerek és az írás mellett orvosi munkájának élt. Miért épp szemorvos lett?

Egyetemistaként sokáig nem tudtam, milyen irányba specializálódjak. Mivel gyerekkorom óta szerettem rajzolni, több könyvemet magam illusztráltam, olyan területet kerestem, amihez manuális készség is kell. Amikor szemészeti orvosi gyakorlaton nekünk is bele kellett nézni abba a készülékbe, amelyben a betegek szemét vizsgálják, lenyűgözött a szem látványa. Vonzott az is, hogy a szemészet olyan terület, ahol még lehetőség van a betegekkel személyesebb kapcsolatot kialakítani, nem csak a betegséggel, de a páciens pszichéjével is foglalkozhatom. A szemműtétek esetében is nagyon fontos a bizalmi kapcsolat, hisz akadt olyan páciensem is, aki az egyik szemére már megvakult, s ez egyetlen még látó szeme operációját bízta rám. Abból a szempontokból is jó választás volt ez, hogy három gyerek mellett egy időben sikerült megoldani, hogy szabadabb beosztásban, kevesebb óraszámban dolgozzak.

Az írás segítette az orvosi munkáját?

Abszolút! Az íráshoz és a gyógyításhoz is empátia kell, és jó megfigyelőképesség is. Operáló orvosként azonban a túlzott együttérzés nem mindig hasznos. Műtétnél már csakis a feladatra szabad koncentrálni, nem befolyásolhatnak a beteg iránti érzelmek. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez a férfi kollégáknak könnyebben megy, az operáló orvosnőknek nehezebb. Az írás abban is segített, hogy műtét közben kellően racionális döntéseket tudjak hozni, a munkám érzelmi terheit pedig otthon, esetleg egy novellában vezessem sem. Szerintem a művészetekben és az orvoslásban sok minden közös. Nem véletlen, hogy a régi görögök az orvoslást is a művészetek közé sorolták. Mindkettőhöz nagyon sok intuíció és kreativitás kell. Vannak olyan beavatkozások, köztük a különböző szemsérüléseket követő plasztikai szemműtétek, amelyeknél kifejezetten nagy szerep jut a kreativitásnak.

Orvosként hússal és szövetekkel foglalkozik, hívőként spirituális kérdésekkel. Összehozható ez egy rendelőben?

Többször bevállaltam kockázatosabb műtéteket is akkor, ha úgy gondoltam, megvan hozzá a szakmai tudásom. Ugyanakkor az orvosnak ismernie kell a saját kompetenciájának a határait is, a műtét sikerének reális esélyeit. Gyakran imádkoztam a betegeimért műtét előtt. A páciensem közül sokan tudják rólam, hogy hívő keresztény vagyok, és igényelték azt is, hogy együtt imádkozzunk. Az orvosi tudásnak van egy határa, amin túl már csak az isteni kegyelem segíthet, és nagyon sokszor tapasztaltuk ennek a létező valóságát.

Ugyanakkor tragédiák sorát is átélte a magánéletében is. Nem csak az édesanyját veszítette el. Volt egy ikertestvére is, aki már felnőttként, ugyanabban a betegségben halt meg, amiben az édesanyjuk…

Édesanyánk elvesztésekor még senki nem tudta, hogy ez egy öröklődő betegség. Tizenhárom éve az ikertestvérem a babáját várta, és szüléskor rosszul lett. Világra hozott egy egészséges kislányt, de utána ő meghalt. Hasonló körülmények közt, mint annak idején az édesanyánk. Akkor kezdett vizsgálni engem is egy orvos, és kiderítette, hogy a háttérben egy nagyon ritka genetikai betegség található, amely az aorta érfalának meggyengülésével jár együtt. A hibás gén nálam egypetéjű ikerként nyilvánvaló volt, és a szívvizsgálatok az én esetemben is kimutatták az aortaproblémákat. Amikor néhány évvel később nálam is jelentkeztek tünetek, a szívsebész a nagyobb baj elkerülésére megelőző műtétet javasolt, amit végre is hajtottak. Öt nappal ezután bekövetkezett az, amitől féltünk: az aortám hosszában elszakadt. Majd tízórás életmentő műtét következett, ekkor a szívmotor sem segíthetett műtét közben, teljesen le kellett hűteni a szervezetemet, s közben egy ideig az agyamban is leállt a vérkeringés. Nem csak az volt a kérdés, hogy egyáltalán visszahozható vagyok-e még ebből az állapotból, hanem az is, hogy lesznek-e maradandó következmények. Tíz százalék esélyt sem adtak a túlélésre, már elbúcsúztam a családomtól is. Azt, hogy megmaradtam, és teljes értékű életet élhetek, az isteni csodának és ennek a fantasztikus orvosnak, Szabolcs Zoltán tanár úrnak köszönhetem.

Minden nap egy ajándék azóta?

Így van. A műtétem nyolc éve történt, azóta már csak részmunkaidőben dolgozom, alkalmanként a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinikáján, és egy kis magánrendelőben. Megtanultam, mennyire fontos az időmmel jól bánni, prioritásokat felállítani. Csakis azzal szeretnék foglalkozni, amit tényleg én tudok megcsinálni, amihez én kellek. És én elsősorban feleség és anya vagyok, nyolc unokám van. Számomra ők a legfontosabbak. A novelláim és a regényeimet is csak én írhatom meg. Ezért az írás is fontosabbá vált. Tavaly, a Covid első hulláma idején a szívbetegségem miatt a családom szigorúan karanténba helyezett, hónapokat töltöttem egyedül egy lakásban. Ez az alkotás szempontjából áldást jelentett: még sohasem volt ennyi időm, amit egyhuzamban az írásra fordíthattam volna. A karantén alatt sikerült egy kisregényt megírni. Ráadásul ez az első könyvem, ami nem a jelenben játszódik, hanem a XIX. század elején és valóságos személyek történetei keverednek benne a fikcióval.

Mondana pár szót róla?

Egyszer Angliában jártunk, és találtunk ott egy gyönyörű régi anglikán templomot, a falain síremlékekkel. Az egyiket egy édesanyának emeleték, a márványba vésett szövegből kiderült, hogy az asszonynak tizenkét gyereke volt, közülük többet ő temetett el. A megmaradt négy gyereke állította neki a sírhelyet, valamikor a XIX. század elején. Olyan mély hit és szeretet áradt ezekből a sorokból, hogy kutatni kezdtem, ki volt ez család, és sok leszármazottnak a nyomára bukkantam. A valóságot kiegészítettem a fantáziámmal, kitaláltam hozzá egy sztorit: egy magyar szemorvos Angliába megy, megismerkedik ezzel a családdal. Úgyhogy a Sosem volt nyár című új regényemnek lett egy szemészeti orvostörténeti vonala is. Ezt a könyvet nem géppel írtam, mint a korábbiakat, hanem korabeli kalligrafikus kézírással. Úgy éreztem, ahhoz, hogy beleképzelhessem magam abba korszakba, kézzel kell írnom, nem számítógépen. Az írás és a stílus is visszahat ugyanis az alkotóra.

Ezért is válhat az írás önterápiává?

Pontosan. Szabó Magda azt mondta: az írás kegyelmi állapot. Egy ihletett pillanatban csomó élmény összesűrűsödik, összeáll egy történetben, ami segíthet a belső feldolgozásban. Sok író átéli azt is, hogy a könyv egyszer csak elkezdi önmagát írni. A mondatok egy olyan világba vezetnek, amelyet bár én találtam ki, számomra is ismeretlen, felfedezésre váró közeg.

Az életmentő műtét óta teljesen rendbe jött? Nem fél attól, hogy a betegsége kiújul?

Nemrég beszéltem a szívsebészemmel, kérdezte, hogy vagyok. Ő mindig figyelmeztet arra, hogy ha romlana az állapotom, további műtétekre lehet szükség. Tehát a felépülésem nem biztos, végleges állapot. Így még inkább érzem a percek súlyát, ugyanakkor ez ad szabadságot is, hiszen most már csak azzal töltöm az időmet, ami igazán fontos. Az elmúlt nyolc évben sokkal többet éltem, mint az előtte való években. Van egy közmondás: mindenki kap az élete elején egy zsák sót, és amikor a só elfogy, akkor hal meg. Ami azt is jelenti, hogy felelősséggel tartozunk azért, hogy mire használjuk az erőnket. Jézus tanította: az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.

Szörnyű dolgokon ment keresztül, mégis annyi harmónia és nyugalom árad önből. Hogy csinálja?

Én személyes támasznak élem meg azt, ahogy Isten velem van. Az én hitem szerint a történetünk nem fejeződik be az evilági életünkkel. Aki Istennel kapcsolatban van, úgy érzi magát, mintha kettős állampolgár lenne: itthon vagyok a földi világban, de a fő rezidenciám a mennyi hazában van. És, ha egyszer eljön az ideje, készen állok arra, hogy átlépjek a másik, végleges hazámba.

A nyitókép forrása: Evangélikus Misszió Központ

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.

Lásd még:

Füttyművészből foniáter

Fiúk, éljetek!