by Sándor Zsuzsa 2021. márc 30.

A kultúra szó szerint életet menthet – Falus András a gének és a művészetek kapcsolatáról

„Sokféle motiváció és drive működik az emberben, az alkotótevékenység az egyik ilyen. Ez erősíti a pszichés és fizikai ellenálló képességünket, persze csak egy pontig.”

Széchenyi-díjas immunológus, a génhálózatok kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Már gyerekkorában verseket írt, festett, zongorázott, verseskötetei jelentek meg, Zene és egészség címmel szakmai tanulmánykötetet szerkesztett. Falus András szerint pandémia alatt is az egyik legjobb lelki immunerősítőnk a művészet.

Mostanában nem hallunk Hangai B. Artúrról, a költőről. Önnek nem hiányzik?

Mi amolyan se vele, se nélküle kapcsolatban vagyunk: Artúr hol felbukkan, hol eltűnik, egy ideje teljesen szótlanná vált. Elég furcsa fickó.

Érdekesen jellemzi önmagát, hiszen Hangai B. ön: ezzel az írói álnévvel publikálta versesköteteit.

Artúr nem én vagyok, inkább amolyan lelki tesóm. Az énemnek egy másik része. Néha velem álmodik, én meg vele. Valahogy úgy, mint Babits Mihály Gólyakalifa című regényének főhőse, aki álmában átmegy egy másik valóságba, amely éppolyan reális, mint az, amit ő valódinak hisz. Eddig három verseskötetem jelent meg, és úgy éreztem, a költészetben mintha egy másik titkos életet élnék. Azért is használtam álnevet, hogy az irodalmi tevékenységemet a tudományos munkától külön válasszam.

Korábban azt nyilatkozta: „Számomra a versírás hobbi, játék. A megújulás lehetősége.” Akadnak más művészi játékai is?

Zongoráztam is, bár szerintem tehetségtelenül, sőt régen festettem is. A képeim leginkább anyámat érdekelték, ő szerette őket. Amióta anyám nincs, már nem festek. Az utóbbi időszakban írtam néhány novellát is, meg is jelentek, de az elmúlt egy évben, annyira lekötöttek az egyéb feladataim, hogy jelenleg inkább csak fogyasztója és rajongója vagyok a művészeteknek. A pandémia alatt is sok minden hozzáférhető az interneten, és például színházi közvetítéseket szívesen nézek online. Ám a zenét streamelve kevésbé kedvelem. Hiányzik az élő koncert élménye. Nekem a zene akkor az igazi, amikor a koncertteremben ülök, és figyelhetem, ahogy a muzsikusok játszanak. Az élő zene varázsához tartozik, hogy ott, abban a pillanatban születik meg a közös élmény. Egyébként sokféle műfajt szeretek, nem csak a klasszikusokat. Csodálatos művészeknek tartom Zoránt, Koncz Zsuzsát, Bródy Jánost is, akik jóbarátaim is.

A versírást azonban már gyerekkorában elkezdte. Szüleitől örökölte művészi hajlamait?

Nekem zseniális szüleim voltak, és bár már rég meghaltak, úgy érzem, mintha még mindig itt lennének velem. Egyikük sem volt művész, ugyanakkor a kultúra fontos szerepet játszott az életükben. Mindketten holokauszt-túlélők voltak. Anyámat az újpesti téglagyárban dolgoztatták, és Wallenbergnek köszönhette, hogy a nyilasok nem lőtték a Dunába. Apámat elvitték munkaszolgálatra, majdnem meghalt flekktífuszban. Anyai nagyanyám hívő zsidó volt, és a háború után is az maradt. Az én mélyen vallásos zsidó nagymamám rendszeresen mesélt nekem a Jelenések könyvéből, ami az Újszövetség része. Imádtam a meséit, sőt én is írtam meséket. A nagymamám végtelenül nyitottan és toleránsan gondolkodott, mindig azt mondta: ő nem haragszik a németekre, ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Gyászolta azokat a német fiatalokat is, akiket katonaként kihajtottak a harcmezőre meghalni. Apám például nagyon jól beszélt németül, és tőle is azt hallottam: Beethoven, Bach, Mozart is németek voltak. Nem lehet egy népet, egy fantasztikus kultúrát elítélni a nácik miatt.

Említette, a szüleinek is fontos volt a kultúra. Ez miben nyilvánult meg?

Anyám egészségügyi adminisztrátor volt, és mellette rengeteget olvasott. Mindaddig, amíg bírt olvasni, mert aztán makuladegenerációt állapítottak meg nála, és már nem látta a betűket. Apám imádta a zenét, és gyakran megjegyezte: micsoda érzés lehet a pódiumon állni és meghajolni! Ő jogásznak tanult, pénzügyi joggal foglakozott, ami számomra a világ legszárazabb dolgának tűnt. Ám olyan szenvedélyesen tudott róla beszélni, ahogy én szeretek előadni a genetikáról vagy az immunológiáról. Miután apám meghalt, találkoztam egyik volt lágertársával, aki elmondta nekem, hogy a fogolytáborban milyen kegyetlenül és undorítóan viselkedtek velük a keretlegények. Az apám viszont talált a lágerben egy jogászembert, és a rothadó szalmán a rongyok között egész nap jogelméleti kérdésekről beszélgettek. És az apám nem törődött azzal a szörnyűséggel, ami körülvette, mert ott is a hivatásával foglalkozott.

Gyakran hallani túlélőktől, hogy annak volt nagyobb esélye életben maradni, aki az emberi mivoltát megőrizte. Akadtak, akik a krematóriumok füstje alatt is verseket szavaltak, énekeltek. A kultúra olykor szó szerint életet menthet?

Ebben egészen biztos vagyok. Epigenetikával is foglalkoztam, ami azt vizsgálja, hogy a környezeti hatások miként befolyásolják a génjeink és a szervezetünk működését. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy az epigenetikai faktoroknak – például a táplálkozásnak, a mozgásnak vagy akár a pszichés tényezőknek is – meghatározó szerepük van ebben. Igazolható a kultúra és a művészetek epigenetikai hatása is, amit a saját mindennapi életünkben is tapasztalhatunk. A művészet ugyanis segít elemelkedni a valóságtól. Emlékszem arra az élményre, amikor az éppen megnyílt Vigadóban Bach egy hegedűre írt szólószonátáját hallgattam, és úgy éreztem: Bach zenéje a naprendszeren is túl visz. Hangjegyekbe írt multiverzum. Ha hallgatom, én is máshol vagyok. Az életem lehet bármilyen gyötrelmes és fájdalmas, Bach muzsikája fölemel ebből.

Egyszer megkérdezték Einsteint, miért gyakorol a hegedűjén naponta órákon át, hiszen ezt az időt a tudományos munkájától veszi el. Mire azt felelte, ha nem hegedülne, dolgozni se tudna ennyit, a relativitáselmélet se született volna meg. Mit gondol erről?

A tudomány és a művészet nagyon közel állnak egymáshoz. A kutatásnál alapvető, hogy eredeti, jó kérdéseket tegyünk fel, amihez intuíció és kreativitás is kell. Enélkül nem lehet új területeket felfedezni. A tudósnak olyan kérdéseket kell megfogalmaznia, amik senki másnak nem jutottak eszébe. Ehhez is ihlet kell, mint az alkotáshoz. Szerkesztője voltam a Zene és egészség című kötetnek, amelyben kitűnő tudósok írtak arról, hogy a zene miként fejleszti a kognitív képességeket vagy akár a két agyfélteke közötti kapcsolatokat, milyen jótékony hatással van az agyműködésre, a személyiségre is.

Pandémia idején elsődleges kérdés az is: a kultúra az immunrendszerünket is erősítheti?

Egyértelműen. Bár amikor az immunerősítőkről beszélnek, nekem a maradék pár szál hajam is égnek áll. Nincs olyan hatóanyag, ami csak önmagában az immunrendszert erősítené, és ne hatna ki a szívműködéstől az idegrendszerig sok minden másra is. A kultúra is az egész lelki egészségünkre hat, és ezen keresztül az immunrendszerünkre is. Én sokat dolgozom itthon, cikkeket írok, könyveket lektorálok. Régebben többször hajnal negyed kettőkor néztem rá az órára, és a fáradtságtól beestem az ágyba. De amikor egyszer eszembe jutott egy különös szóösszetétel, elkapott az ihlet, és írni kezdtem valamit, hajnal ötkor néztem rá az órára és nem éreztem fáradtságot. Sokféle motiváció és drive működik az emberben: az alkotótevékenység az egyik ilyen. Ez erősíti a pszichés és fizikai ellenálló képességünket, persze csak egy pontig. Ettől még természetesen minden óvintézkedést és egészségügyi előírást be kell tartani, mert ez az átkozott koronavírus az utóhatásaival együtt rendkívül veszélyes. A pandémiával járó bezártságnak is negatív mentális hatásai vannak, amit a hiteles központi tájékoztatás hiánya, a titkolózások és hazugságok csak fokoznak. Epigenetikai szakkönyvek szólnak arról, hogy a demokráciának vagy az autokráciának milyen következményei lehetnek a pszichére és a társadalom egészséges működésére.

Említene példát?

Többen vizsgálták, hogy a külső epigenetikai tényezők miként hatnak például az öregedésért is felelős telomeráz nevű enzimre. Kiderült, hogy a huzamosan munkanélküli férfiaknál az egzisztenciális bizonytalanság és a stressz megváltoztatja az enzim szintjét, és felgyorsítja az öregedést. De hadd mondjak el egy személyes történetet is: annak idején a nyolcvanas években Dániában dolgoztam. Megismertem kint egy dán kollégát, aki elveszítette az állását. Akkora munkanélküli segélyt kapott, ami nekem csillagászati összeg volt, tehát az illetőnek anyagi problémáktól nem kellett tartania. Találkoztam vele pár hónap múlva, és egy emberi roncs lett belőle: súlyos gyomorbeteg. Nem azért, mert a segélyéből ne tudott volna jól táplálkozni, öltözködni, utazni. Abba betegedett bele, hogy úgy érezte: nincs már rá szükség. Értelmetlenné vált az élete.

Most nálunk a járvány alatt rengetegen veszítették el a munkájukat úgy, hogy megélhetés nélkül maradtak. Tömeges mentális és fizikai megbetegedések várhatók?

Sajnos ennek a jeleit már most is látjuk. Ráadásul nem csak az egzisztenciális bizonytalanság vált ki feszültségeket, hanem ehhez hozzájön a rossz közéleti légkör: az állandó ellenségkeresés, a társadalmi, politikai megosztottság, a korrupció, a másként gondolkodók megbélyegzése. Ezek mind olyan epigenetikai „kórokozók”, amelyek – Selye János kifejezésével – distresszt váltanak ki, azaz károsító, megbetegítő következményeik lehetnek.

Maga a gyógyító kultúra is harci tereppé vált. A történelemben gyakran volt példa arra, hogy a hatalom központi erővel akarta előírni: mi számít művészi értéknek, és mi nem. Ki a jó költő és ki nem. Mégis Ady neve maradt fenn az irodalomtörténetben, és nem a percemberkékre emlékszünk.

Ez pontosan így van és így is lesz. Az elnyomó rendszerek változhatnak, de mindig az „Adyk” maradnak meg. Ezt semmilyen hatalom nem írhatja felül. A mai percemberkék is el fognak tűnni, még akkor is, ha most úgy tűnik, az irgalmatlanság győzedelmeskedik: mindaz, ami ellen a kultúra harcol. És itt ne csak az elit kultúrára gondoljunk, hanem arra is, ahogyan a hétköznapi életben viselkedünk. Mert kultúra kérdése, hogy tudjuk-e tisztelni a másik embert, akkor is, ha sok mindenről más a véleménye. Kultúra az is, hogyha valaki az utcán elejti a pénzét, felvesszük és eltesszük, mondván úgyse látja senki. Vagy visszaadjuk neki, ami az övé. Vagy hogy miként élünk a saját helyzeteinkkel, például főnökként egy munkahelyen, tanárként egy iskolában. Visszaélünk a pozíciónkkal és megalázzuk a másik embert, vagy sem?

Ön sokféle vezető szerepben volt már, például jelenleg is főszerkesztője az MTA folyóiratának, a Magyar Tudománynak, amely együttműködik a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiával (SZIMA) is. Ezzel is a tudományok és a művészetek kapcsolatát szeretné erősíteni?

Igen, és nyáron jelenik meg az első olyan számunk, amiben a SZIMA tagjai publikálnak majd. Ez egy képzőművészeti szám lesz. 2017-ben Makk Károlynak, a SZIMA akkori elnökének megígértem – nem sokkal a halála előtt –, hogy az akadémiai lap tartalmának kidolgozásába még jobban bevonjuk a SZIMA-t is. Ugyanezt szorgalmazta Lovász László, az MTA előző elnöke is, aki emberként s tudósként is kiemelkedő, és aki most kapta meg a matematikusok Nobel-díjának megfelelő Abel-díjat. Ő is támogatta, hogy a méltatlan helyzetbe került SZIMA tagjai is több nyilvánossághoz juthassanak a lapban. Tudni kell, a SZIMA is az Akadémiához tartozik, ám mindössze két szobájuk van az MTA épületében, és a tagjaik honoráriuma korántsem annyi, mint az akadémistáké.

És főleg nem kapnak annyit, mint az egyesületből alaptörvénybe emelt Magyar Művészeti Akadémia tagjai kapnak. Egyébként ők is publikálhatnak a Magyar Tudományban?

Bár aktívan részt veszek a szerkesztésében, nem én döntök arról, hogy mi jelenjen meg. Szakmai bírálókat veszünk igénybe. Nekem nincs semmiféle jogom ítélkezni az egyes MMA tagok teljesítménye felett, kitűnő művészek vannak köztük is. Nekem arról van negatív véleményem, ahogy ez az akadémia létrejött, megkapta a Műcsarnokot, a Vigadót, más ingatlanokat, és kitömték közpénzzel. A mi folyóiratunkban természetesen az MMA tagjai is megjelenhetnek, ha a szakemberekből álló szerkesztőségünk szigorúan szakmai feltételek alapján elfogadja a cikkeiket. A Magyar Tudományos Akadémia lapjában csak a tudományos szempontok számítanak és nem az, hogy kinek milyen a világnézete és melyik oldalon áll.

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.

Lásd még: „A művészet talán a legmagasabb rendű emberi tevékenység”