A svájci film

A ma filmszínházba járó nézőközönség sokszor nem gondol arra, kilépve a moziból, egy remek filmélménnyel gazdagodva, hogy történetesen egy svájci alkotással találkozott. Csak a filmekkel mélyebben foglalkozók tudják, hogy mit adott Svájc a filmművészetnek, milyen nagyszerű rendezők, színészek, forgatókönyvírók lendítették tehetségükkel tovább az egyetemes kultúrtörténet ma is folyamatosan forgó filmszalagját. 

Svájc mint filmkészítő nagyhatalom?

Svájc rendkívüli ország. Befogadó és sokszínű, többnyelvű; ötvözi az ott élők egyedi, többrétű kultúráját, figyeli a környező világot, ellesi a jó gondolatokat, beépíti és továbbfejleszti azokat. Nyitottsága és szabadsága vonzza a művészeket, akik egymást is segítve hozzák létre alkotásaikat. Ez a művészet minden ágára igaz. Tehát az alcímben feltett feltett kérdésre a válasz: igen, Svájc a múltban és jelenleg is a művészfilmek kiemelt létrehozója. A jogszabályi és gazdasági környezet az alkotóművészet zsenialitásával karöltve példakép lehet.

A kezdetek

1917-ben forgott az első svájci nagyjátékfilm, a Der Bergführer (A hegyi vezető), amely egyben az Európában népszerű „hegyi film” (Bergfilm) műfajának alapköve is.

Az 1930-as években kialakították a – ma is alapnak tekintett – profi forgalmazási rendszert: francia, olasz, német, de leginkább amerikai filmeket importáltak és vetítettek országszerte. 

Ez idő tájt merült fel a független hazai filmgyártás iránti igény is, ami egyszersmind azt jelentette, hogy Svájc belépett a „Kis Országok Nagy Problémája” nevű képzeletbeli ligába. A nemzeti gondolkodás, a művészi érték és a rentabilitás egymásnak feszülő kérdései évtizedekig hátráltatták a kevés számú saját film érvényesülését a piacokon.

Azelső sikerek

Az első Svájcban készült film, amely egész Európában zajos tetszést váltott ki, Johanna Spyri Heidi című ifjúsági regényének adaptációja volt, 1952-ben. Akkora sikert aratott, hogy 1955-ben leforgatták a folytatását, a Heidi és Petert – ez volt az első teljesen színes svájci film.

1958-ban mutatták be a Fényes nappal történt (Es geschah am hellichten Tag) című svájci–német–spanyol bűnügyi filmet. Rendezője Vajda László (Ladislao Vajda), aki Magyarországon, de Spanyol- és Olaszországban is megbecsült alkotóvá vált. Számos kimagasló európai rendezővel, színésszel és forgatókönyvíróval dolgozott együtt. Ezt a filmet Friedrich Dürenmattal készítette el, aki a forgatókönyv megírása után átdolgozta a történet végét, és kiadta regényként. 

Híres svájci filmesek és filmek

1968-ban Genfben a Groupe 5 csoport forradalmat hirdetett: le akarta rombolni az idilli, hegyekkel tarkított, mosolygós parasztemberekkel és békés, napsütéses rétekkel teli Svájcról szóló kliséket, helyettük a nehéz körülmények között élő, elidegenedett kisembert, valamint a társadalomban megbújó feszültséget kívánta ábrázolni. A francia Nouvelle Vague (Új Hullám) mozgalmat követve sajátságos, tartalmilag és formailag új svájci világot tártak a közönség elé. 

Az átütő nemzetközi sikerre 1984-ig kellett várni, amikor is a Dangerous Moves (La Diagonale du fou – Veszélyes lépések) című pszichothriller elnyerte az első svájci Oscar-díjat, a legjobb idegen nyelvű filmnek kikiáltva a Richard Dembo rendezte filmet. A következő Oscar-díj 1991-ben érkezett, amikor a Xavier Koller rendezte, A remény útja (Reise der Hoffnung)című film lett a legjobb idegen nyelvű alkotás. Persze Oscar-jelöltek korábban is voltak, többek között az Első szerelem (Erste Liebe) 1970-ben, a L'Invitation (A meghívás) a Citel Films, a Group 5 és a Planfilm  koprodukciójaként (1973), Claude Goretta rendezésében, valamint 1981-ben a Marcus Imhoof rendezte A csónak megtelt (Das Boot ist voll).

Svájc számos jeles filmalkotót adott a világnak. Hogy csak néhány nevet említsünk: Jean-Luc Godard, aki a Nouvelle Vague meghatározó alakja és idolja, Bruno Ganz, aki színészként vívta ki az elismerést, többek között ABukás (Der Untergang) című filmben Hitler megformálásával. Marc Foster Hollywoodban tette le névjegyét olyan filmek alkotójaként, mint a Z világháború (World War Z), az Én, Pán Péter (Finding Neverland) és a Papírsárkányok (The Kite Runner). 

Civil kezdeményezések

Az 1930-as években Bázelben megalakult a Le Bon Film (A Jó Film) klub, az első és legnagyobb, igényes közönséget vonzó társaság, és Svájc-szerte végigsöpört az egyesületalapítási láz. A filmre mint műalkotásra és társdalmi kommunikációs formára tekintő nézőket ugyanis nem a hollywoodi produkciók érdekelték, hanem valami merőben más – az ő igényeiket elégítették ki a  klubok. Ott mutatták be azokat a filmeket, amelyeket művészi, kísérleti, avantgárd jellegük vagy politikai tartalmuk miatt nem játszottak a mozik. Ilyenek voltak a hazafias nevelési célzatú, fiatalok megszólítására készült filmek, a jó polgár normáit bemutató, a svájci társadalom aktuális kérdéseit feszegető, a kritikai-filozófiai gondolkodást ösztönző alkotások. Léteztek baloldali, a munkásmozgalomhoz társuló vetítéseket ajánló közösségek is. Fip-Fop Club elnevezéssel még a Nestlé is indított filmklubot, amely a tinédzserek hazafias nevelését célozta meg, némi marketinggel és reklámmal keverve.

Az egész országot behálózó filmklubok összefogására, a filmek beszerzésére, a vetítések megszervezésére, a jogdíjak egységesítésére létrehozták a Ciné Libre-t, a filmszínházak koordinációs szervezetét, amely a mai napig tartja ezt a státust.

A filmkedvelők civil kezdeményezésének eredményeként létrejött klubok hozzájárultak ahhoz, hogy a film mint művészeti ág elismert és elfogadott legyen Svájcban. 

Támogatási rendszer

A svájci szövetségi állam (Bundesrat) a „szellemi honvédelemre” hivatkozva, 1937-től jelentős támogatást nyújtott a filmkészítőknek, így fellendült a gyártás, és az 1970–80-as években – az anyagi és tehetségtöbbletnek köszönhetően –  sikerült tartósan a nemzetközi élvonalban maradnia. Ez a „svájci csoda” máig tart. 

A Szövetségi Filmbizottság (Eidgenössische Filmkommission / Commission fédérale du cinéma / Commissione federale del cinema) felügyeli a filmforgalmazás, a filmimport, -export rendszerét, valamint a támogatások odaítélését. A bizottság munkáját a „mozitörvény” (Filmgesetz) határozza meg. A központi támogatáshoz az egyes kantonok, önkormányzatok, televíziós társaságok, magánadományozók is társulhatnak. Ennek koordinálásáért a Szövetségi Kulturális Hivatal (Bundesamt für Kultur – BAK) felel.

A közszolgálati média, az SRG SSR – a Pacte de l’audiovisuel nevű megállapodás alapján – 1997 óta évente több mint harmincmillió svájci frankkal (CHF) támogatja független audiovizuális alkotások, játék- és dokumentumfilmek, animációk, televíziós sorozatok előállítását. Ez a rendszer teljesen átlátható, nyilvános adatbázisában bárki szabadon kutathat. 

A Pro Helvetia (Svájcért) alapítvány kortárs filmeseket, kísérleti és egyéb egyedi projektek nemzetközi promócióját, külföldi filmfesztiválokon való megjelenést támogatja.

A filmiparban minden változik. Mára a legnagyobb filmgyártók a streaming szolgáltatók lettek. 2024-ben Svájcban életbe lépett egy új szabályozás, a „Lex Netflix” törvény, amely a globális streaming szolgáltatóknak előírja, hogy Svájcban keletkezett bevételük négy százalékát vissza kell forgatniuk a helyi filmgyártásba (ez 2024-ben csaknem tizenhatmillió frankot jelentett), és filmkínálatuk legalább harminc százalékának európai gyártásból kell származnia. 

További támogatást jelentenek a Film Investment Refund Switzerland (PICS) programjai, amelyek svájci és koprodukciós filmek készítését ösztönzik, évi hatmillió frank keretösszegig. 

A külföldi filmgyártók is vonzónak találhatják ezt a hozzájárulást, hiszen évi kétmilló frankot is kaphatnak kisebbségi koprodukciók esetén. 

Egy projekt gyártási szakaszában a szövetségi támogatás legfeljebb a teljes költség hetven százalékát érheti el, egy svájci rendezővel készülő film maximum egymillió frank támogatást kaphat.

Tavaly Svájcban hatszáztizenöt moziterem üzemelt, a látogatók száma kilenc és fél millió (2024-ben még több mint tízmillió) volt. A mozijegyekből négyszázmillió svájci frank bevételt könyvelhettek el, mindezt a legmagasabb európai mozijegyárakkal (közel tizenhat és fél CHF) kalkulálva. A filmszínházakba járók száma csökkent, viszont növekedett a svájci filmek piaci részesedése – 2025-ben kilenc százalékot meghaladó arányt ért el. Svájcban is a streaming szolgáltatások és a hirdetési piac nő a legintenzívebben. 

Mozi Bernben (forrás: Unsplash)

A jelen és a jövő svájci filmpolitikai irányai

„A művészet szabadsága nem kiváltság, hanem a demokrácia lélegzetvétele Egy társadalom csak akkor maradhat szabad, ha művészei félelem nélkül kérdezhetnek rá a hatalom igazságára.” – írta Max Frisch (1911–1991) svájci író és építész. Munkáival – egyebek mellett a Homo Faber és a Stiller című műveivel – feszegette a svájci identitás és a polgári erkölcs határait. Ez az idézet példázza, hogy a svájci értelmiség miként tekintett és gondol ma is a művészetre. 

„A művészeti alkotás szabadsága biztosított” – ezt a Szövetségi Alkotmány (Bundesverfassung) rögzíti. Garantálja, hogy az állam nem szólhat bele a művek tartalmába, formájába; a művész szabadon választhat témát; kritikát fogalmazhat meg a hatalommal szemben; provokálhat vele. Törvény védi az alkotás folyamatát, a produktum bemutatását és terjesztését is. A művészet szabadsága a véleménynyilvánítás szabadságának speciális formája – de csak addig terjed, amíg nem sérti mások alapvető emberi jogait. Ez a felfogás példát mutathat a filmkészítőknek a világ más országaiban is. 

Ahogyan szerte a világon, Svájcban is elkezdődött a társadalmi egyeztetés a digitális platformok szabályozásáról. Új törvény fogja megfogalmazni a szigorú átláthatósági követelményeket, a panaszbenyújtási és -kezelési lehetőségek módjait, továbbá a tartalmak moderálási kritériumait.

Szót kell ejtenünk a svájci demokrácia, a szabad művészeti alkotás egyik alapjának tekintett „öncenzúráról”. Ez a mód akkor kap figyelmet, amikor egy műalkotás intézményt, más országot sérthet meg, esetleg diplomáciai bonyodalmat okozhat. (Például a 2025. novemberi Berni Fényfesztiválról (Bern Light Show) kínai nyomásra távolítottak el tibeti témájú alkotásokat, amit a közvélemény „intézményi öncenzúraként” kritizált.)

✵KöszönjükHuszti-HambuchDórának, Svájc Magyarországi Nagykövetsége kulturális és oktatásügyi megbízottjának és Löwensohn Enikőnek, a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum munkatársának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.

A cikk először a 2026 áprilisában kiadott, Svájc kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Nyitókép: Mozi Zürichben (forrás: Unsplash) 

Lásd még:

Egy ország, ahol a múzeumlátogatás receptre írható – Kulturális turisztika Svájcban

A kultúra közügy, jóllét, nem luxus – A kultúra támogatása Svájcban