A tánc nem sportteljesítmény, hanem hitvallás

Oláh Zoltán Kossuth-díjas táncművész, a Halhatatlanok Társulatának tagja, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi tanára két éve fejezte be aktív táncos pályát, de olykor még ma is arról álmodik, hogy a liftben ragad, miközben a színpadon kellene lennie. Jelenleg növendékeivel vizsgakoncertre készül, végzős évfolyamának adja át művészi és színpadi tapasztalatait.

Legutóbb közvetlenül azelőtt beszéltünk, hogy megkapta a Kossuth-díjat. Azóta már Halhatatlan is lett. 2023-ban egyetemi tanárrá nevezték ki a Magyar Táncművészeti Egyetemen. És még mindig nagyon szerény.

A „halhatatlanságot” igazán még meg se ünnepeltem, mert szerencsétlenségemre pont akkor kaptam el másodszor a koronavírust, így nem tudtam részt venni a díjátadó ünnepségen. De természetesen sokat jelentett, különösen azért, mert ezt a díjat a közönség szavazza meg. Azóta is figyelemmel kísérem és örülök, ha táncos vagy operaénekes kollégáim megkapják.

Egyre fiatalabban lesznek „halhatatlanok” a táncművészek, olyannyira, hogy ön 37 évesen már nem is számított a legifjabbak közé.

Ezt mindig azzal magyarázom, hogy mi, táncosok mindig elég hamar „kifutunk”, hamarabb véget ér a pályánk, ezért a díjakat is egyre fiatalabban kapjuk. Persze nekem is furcsa, amikor arra járok, vagy az Operettszínházba megyünk a családommal, hogy ott a lábnyomom a Nagymező utcában.

A diótörőben (forrás: Oláh Zoltán)

2023-ban egyetemi tanárrá nevezték ki a Magyar Táncművészeti Egyetemen, ahol már korábban is tanított. Mit jelent ez a titulus egy művészeti iskolában? Ön most professzor?

Elméletileg igen, de nem szeretem, ha így szólítanak, mert a professzor számomra az orvos vagy a tudós. Amikor korábban tanítottam, adjunktus voltam, aztán docens, de egy egyetemen – s a Táncművészeti már 2017 óta az – fontos, hogy legyenek minősített oktatók. A kapcsolatom az intézménnyel egyébként még a mostani végzős évfolyamom előtt elkezdődött, körülbelül tíz éve. Akkortájt nehezebben tudtam beilleszteni a napi munkámba a reggel nyolckor kezdődő tanórákat, hisz’ az Operában mindennap tízkor kezdődött a tréningünk, de megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, elvállaltam, és sokat is adott nekem az az egy év. Aztán egy ideig megint az operaházi munkámra koncentráltam, de a balettegyüttesben már nem éreztem olyan jól magam, az volt a benyomásom, hogy csúsztatnak vissza a ranglétrán. Nem igazán volt kommunikáció köztem és a vezetőség között. Ekkor vettem át a mostani végzős évfolyamomat, és az is átértékelődött bennem, mi a fontos. A tanítás mellett döntöttem, olyan közegbe vágytam, ahol nem megtűrtként kezelnek, hanem valóban szükség van a tudásomra, személyemre.

Nem lehet, hogy a korral járó kegyetlen, de természetes folyamatról volt inkább szó, miszerint az idő előrehaladtával a mégoly tehetséges művészek is kevesebb szerepet táncolnak?

Természetes, hogy egy idő után a táncosnak már nem úgy bírják az ízületei, mint korábban, de úgy éreztem, nálam ezt nem vették annyira figyelembe, míg más, akár fiatalabb művészeknél igen. Örültem volna, ha tekintettel vannak a sérüléseimre, vagy a terhelésnél, a szerepek kiosztásánál figyelembe veszik a derekamban kialakuló, reumatikus fájdalmat. Hacsak komoly sérülés miatt nem kényszerültem rá, sose mondtam le szerepet. Nyomás nehezedett rám, hogy nekem mindent bírnom kell, ugyanúgy, mint huszonévesen, pedig már megközelítettem a negyvenet. Mindeközben szívesen lettem volna betanító balettmester, ami szokványos, bevett átmenet a pálya zenitje és lecsengése között, mert fizikailag, izomzatilag annyira már nem veszi igénybe az embert, viszont a sokéves, évtizedes művészi tapasztalatot és a szerepet jól át tudjuk adni. Művészi szempontból sokat segíthettem volna a fiatalabb táncosoknak, de erre sajnos nem volt lehetőségem. Nem hiszem, hogy a tudásomat kérdőjelezték meg, talán inkább a személyemet, így egy idő után azt éreztem, ez már nem a nekem való együttes.

Azt is fájlalta, hogy a Kossuth-díjához először nem is gratuláltak, talán mert önt a nemrég elhunyt, szintén Kossuth-díjas Szakály György, az egyetem korábbi rektora terjesztette fel, nem pedig operai berkekből érkezett a jelölés.

Sümegi Eszter operaénekessel ugyanabban az évben vehettük át a Kossuth-díjat. Őt az alkalomhoz illően köszöntötte a vezetőség az Operában. Nekem egy megosztás jutott a közösségi médiában. Apróság, de mindent elmondott számomra. Sőt, a díjam inkább nyomást és elvárásokat helyezett rám a színházon belül: nekem mindent bírni kell. 2020-ban még Giselle-ben és Karamazov testvérekben táncoltam, Albrechtet és Alekszejt, ezek nagyon nehéz szerepek. 2020 februárjában volt az utolsó előadásom.

Lehet, hogy a derékpanaszai is emiatt, részben pszichésen alakultak ki?

Biztosan volt köze hozzá, vagy legalábbis, ha rendben mennek a dolgok, akkor nem szenteltem volna ennek ennyi figyelmet. Ez ördögi kör, lesérülünk a túlterheltség miatt, kopnak az ízületeink, ráadásul mi, fiúk, különösen sokat emelünk, ez nem tesz jót a derekunknak. Ráerősíthet az ember állapotára, ha közben pszichésen nincs jól. A táncos a sérülésbe menekül a sérülés elől. Ehhez jött, hogy bár nem vagyok a külföldi művészek szerződtetése ellen, lassan már én éreztem magam vendégnek, külföldinek a társulatban, hiszen egyre kevesebb magyar táncos vált az együttes tagjává, miközben az én korosztályom még abban szocializálódott, hogy az operaház balettművészei zömét a Táncművészeti Főiskolán, majd Egyetemen végzettek teszik ki. Ezt a váltást mi, magyar balettművészek szenvedtük el.

Még a szakmai nyugdíjról is lemondott, amit kevesen tennének meg, hiszen a rövid és nehéz pálya miatt a biztonságot, egyfajta kompenzációt ez nyújtja.

Arra gondoltam, úgyse tenném föl 45 évesen a lábam és várnám otthon a mannát, mindenképp dolgoznék valahol, de a lelki békémet és az önértékelésemet nem adtam volna fel a szakmai nyugdíjért.

Most nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik, mint aki szakmailag a helyén van. Elengedte az operaházat?

Nem, soha nem is fogom tudni elengedni, valójában ez egy lezáratlan dolog bennem. Nagyon szép a felújított épület, de oda már nem mentem vissza, számomra már idegen. De balettmesterként szívesen visszatérnék. Az együttesben megélt negatív élmények nem hiányoznak, viszont továbbra is közel vagyok a tánchoz, az egyetemi munkámmal, a tanítással ugyanúgy megélem a napi gyakorlás élményét a tanítványaimon keresztül. Az ő fejlődésük, kiteljesedésük sok mindent feledtet.

Szokott a szerepeivel álmodni?

Azt szoktam álmodni, hogy nincs meg a jelmezen, vagy már szól a zene, rég a színpadon kéne lennem, de bennragadtam a liftben és lekésem a jelenetet.

Akkor is álmodta ezeket, amikor még aktívan táncolt?

Akkor inkább azt álmodtam, hogy nem tudok egy forgás után megállni vagy ugráskor a levegőben maradok, képtelen vagyok a földre visszatérni.

Milyen különös álmok. Színészek mondják, hogy álmukban rendre elfelejtik a szöveget. Önnel előfordult, hogy ne tudta volna, milyen lépés, kombináció következik?

Annyira jól begyakoroltuk, bepróbáltuk mindig a darabokat, hogy ilyen nem fordult elő. Az igen, hogy attól féltem, lesérülök előadás közben, hiszen ez megtörtént már korábban, épp’ a Rómeó és Júlia közben ráléptem valami kellékre, eltört a lábam, de végigcsináltam, az ölemben cipeltem a lépcsőn Anna Tsygankovát, aki Júlia szerepét táncolta.

Megszokta, hogy most a másik oldalon áll? Hogy ön tanítja az utánpótlást?

Mára abszolút igen. A feleségem, Brieber Éva már 2006 óta tanít az egyetemen, jelenleg a balett tanszék vezetője, illetve a tizenhat éves néptánc szakos lányunkat tanítja klasszikus balettra. A jelenlegi fiú osztályomat kiskorukban ő vitte.

A Karamazon testvérekben (forrás: Oláh Zoltán)

Miért jelentkezik ma lényegesen kevesebb gyerek táncművésznek?

A pálya nagyon rövid, jó esetben húsz év, de lehet, hogy csak tíz. Tehát majdnem annyit kell rá készülni, mint ameddig tart, és nem kecsegtet gyors sikerekkel. Ráadásul az országban egy klasszikus együttes van, s hiába vannak ma már kisebb társulatok, klasszikus azért ez az egy, így nagyon nehéz elhelyezkedni.

A pálya húsz évvel ezelőtt is rövid volt, mégis tolongtak, hússzoros volt a túljelentkezés, ma jó, ha megtelik egy osztály.

Nem tudom, hogy egy kilencévesen ezt az utat választó gyermek mennyire fogja föl, hogy úgy indul neki a pályának, hogy lehet, hogy külföldre kell mennie, pedig mindenki arról álmodik, hogy az Opera színpadán fog táncolni. Miközben más országokban, mondjuk Horvátországban, Szlovákiában, Lengyelországban egy horvát, szlovák vagy lengyel társulatban a felvételkor biztos, hogy a nemzeti jelentkezőt részesítik előnyben. Persze az elvárt szakmai-művészi színvonalat mindenképp hozni kell.

Más oka nincs annak, hogy nem tömegével jelentkeznek a gyerekek?

A rendszerváltás előtt és után benne volt az emberekben, hogy balettművésszé válni kitörési lehetőség, külföldre lehet menni. Ma már, hogy a világ kinyílt, ez nem jelent ilyen kiugrási lehetőséget. Régebben oda kellett utazni a próbatáncra, vagy videókazettára fölvenni a jelentkező anyagát. Mindehhez idő és pénz kellett: repülőjegyet venni, szállást fizetni. Ma már bárki másodpercek alatt elküldhet egy telefonnal felvett anyagot, ami alapján előre kiválaszthatják az esélyes jelentkezőket. Minden együttesbe százával küldik be a táncosok a felvételeiket, így tényleg csak a legjobbakat hívják vissza.

Hová helyezi az egyetemet a nemzetközi mezőnyben?

Azon kevés iskola közé tartozunk Európában, illetve a világon, amely felsőfokú végzettséget, diplomát ad, ezért is vagyunk olyan népszerűek a külföldiek, különösen az ázsiaiak körében – nekik fontos, hogy legyen papírjuk a tanulmányaikról. Európában talán még a drezdai Palucca University of Dance ad felsőfokú diplomát. De nemcsak emiatt vagyunk erősek, hanem azért is, mert nagyon széles skálán tanítunk, van repertoár, emelés, modern és néptánc, társastánc, koreográfia, táncpedagógia – egy láthatóan tág spektrum.

Oláh Zoltán (fotó: Horváth Adrienn)

A színpadi világ is reagál a minket érő folyamatos ingerdömpingre, egyre magasabb, bravúrosabb technikai tudást, a balettművésztől sportteljesítményt kíván, és ez a művészi kifejezés, az átélés rovására megy. Hogyan reagál erre ön, illetve az egyetemen tanító tanárok? Egyáltalán reagálnak-e?

Nem szeretem a trend szót, mert a mozdulat és az instrukció ma is ugyanaz, mint régen. Dózsa Imrétől és Gál Jenőtől kapott instrukcióimra máig emlékszem, akkor előfordult, hogy nem értettem őket, de ma, tanítás közben felismerem. Tény és való, hogy a balett fizikai része világszerte kiforrott, magasak technikai elvárások, amelyeket mi is próbálunk  követni, de ez függ a jelentkezők adottságaitól is. Az oktatóknak figyelembe kell venni a gyerekek képességeit, egy kevésbé ideális adottságú diákból is csodát lehet kihozni az évek során. Erre jó példa, hogy a világ legnépszerűbb balettművészei sem mindig a legjobb adottságúak közül kerülnek ki.

A tánc elmélyülést kíván a napi gyakorlatban is, és bár ez az elmélyülés mai gyerekeken, fiatalokban – önhibájukon kívül – kevésbé érezhető, az ide járó hallgatók elmélyülnek a különböző táncnyelvekben, a klasszikus és modern balettben, a repertoárban, az emelési technikákban és az előadásokra, vizsgákra való felkészülésben. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember úgy megy be a terembe, mintha ez volna a hitvallása. Akik idejárnak, azért járnak ide, hogy ezt megtanulják. De visszatérve a technika és művészi érték témájára, mostani operaházi előadásoknál észreveszem, hogy túlzottan teljesítményorientáltak, sokszor nem kapom meg azt a művészi értéket, amit várnék. Hiányérzetem marad az előadás végén. És ez az angol Royal Ballet együttesével sosem fordul elő.

A párizsi Opéra Garnier-ban most újra fut John Neumeier 1978-as világra szóló koreográfiája, A kaméliás hölgy. Az előadás már egyetlen pas-de deux-jét nézve megérinti a nézőt a dráma, érzi, hogy minden mozdulat az  öregedő kurtizán és ifjú szerelme között tomboló érzelmi vihart hivatott megjeleníteni. Számomra ez a színház, nem a 32 rond de jambe fouetté, ami elkápráztat ugyan, de nem érzelmileg nem érint meg.

Teljesen egyetértek, nagyon fontosnak tartom, hogy a személyiség átjöjjön a szerepen keresztül, mert ez a művészet, a többi csak „sportteljesítmény”. A fiataloknak nagy szüksége van erre a mai világban erre és fogékonyak rá. Sajnos Neumeier-koreográfiában nem szerepeltem, pedig szerettem volna, de nem volt a repertoáron az én időmben. A modernebbek közül Kylián Petite mort-jában és Dawson On the nature of the daylight (A napfény természete) című művében táncoltam. De a pas de deux-ket én is nagyon szerettem, a klasszikus darabokban is, mert igazán ezeken keresztül tudsz kapcsolódni a másik emberhez. Ilyenkor egyszerre van munkakapcsolat és emberi kapcsolódás is, hisz ott kettőtök között „történik meg a mű”. És mindig alkalmazkodni kell. Szerencsém volt a partnereimmel, emberileg is közöm volt hozzájuk. Persze ha az ember valahol vendégként táncol, nyilván más a helyzet, de akkor is fontos, hogy kíváncsiság, nyitottság legyen a táncosok között.

A napfény természete című darabban (forrás: Oláh Zoltán)

Koreografálni nem szeretne? 

Én a napi gyakorlást is úgy fogom fel, hogy annak is van művészi értéke, illetve szellemileg is elég kihívás napi vagy heti szinten új gyakorlatsort, kombinációkat gyártani. Persze nyilván más egy pas de deux, pláne egy egész balett megkoreografálása – én nem ebben gondolkodom. 

Pártay Lilla Kossuth-díjas táncművész, koreográfus önre alkotta meg a Munkácsyról szóló balettjét, az Aranyecsetet. Milyen volt a közös munka?

Lillával dolgozni a pályám igazi ajándéka volt. Rendkívül megtisztelő, hogy az Aranyecsetet rám készítette, bennem gondolkodott. Számomra példaértékű, milyen nagy az élet- és alkotó ereje. A végletekig próbáltam megfelelni neki, ő pedig erős bizalommal volt irántam és hitt bennem, a tehetségemben. Sokat dolgoztam vele ezen kívül is, az Elfújta a szélben én voltam a második szereposztás, és az Anna Kareninában is táncoltam Levint, később Vronszkijt, az sokkal régebbi koreográfia, a ’90-es években készítette. Először gyerekekként láttam, mert nekünk még megadatott, hogy a produkciókat először növendékként láttunk, aztán gyerekként szerepeltünk benne, majd felnőttként – akár a főszerepben. Ez ma már nincsen.

Hogyan fogalmazná meg röviden, mi a táncművészi pálya végső célja? Az önkifejezés? Egyfajta éteri, művészi átlényegülés megélése? A más bőrébe bújás vagy saját testi-lelki határaink feszegetése?

Az önkifejezés és a tánc öröme elsősorban. Ezek a koreográfus eszközei lehetnek, az ő gondolatait a táncművész testesíti meg és teremt kapcsolatot közte és a néző között. Remek menedék a mindennapi problémák elől. A lelki átlényegülés és a test kondicionálása józanabbá teszi az embert a civil életében. Legalábbis engem azzá tett. A testi-lelki határok feszegetését nem tartom helyesnek. A feszegetés egy erőszakos elvárás, ami semmiféleképpen nem jó a táncművésznek, sőt ártalmas. A maximumot ki kell és ki lehet hozni minden téren, de megőrizve az egészséget.

Nyitókép: Oláh Zoltán (Horváth Adrienn)

Lásd még:

„Jókor születtem jó helyre” – Interjú Volf Katalin táncművésszel

„Sok szempontból recseg-ropog az egész civilizációnk”– Interjú Duda Éva koreográfus-rendezővel

„Alázatos magatartással építem a táncművészeti folyamatokat”– Interjú Barta Dóra táncművész-koreográfussal

Tudni kell a saját lábunkra is állni – Interjú Velekei Lászlóval, a Győri Balett igazgatójával