A teremtésnek mindig ára van

Orosz Ákos – egy évadnyi kitérőtől eltekintve – immár több mint egy évtizede a Vígszínház társulatának meghatározó tagja. Pályája a független színházi közegben indult, hét évet töltött a Maladype Színháznál. 2026 februárjában mutatták be a Frankenstein – A modern Prométheusz című előadást, amelyben a címszerepet alakítja. A darab apropóján beszélgettünk vele az alkotás felelősségéről, arról, hogy miért nem tud ugyanúgy létezni egyik előadásról a másikra, hogy miként „kufárkodunk” a ránk szabott idővel, valamint a készülő verseskötetéről és zenés, verses estjéről is.

Frankenstein történetét sokféleképpen feldolgozták már – filmen és más művészeti ágakban is. Mit tart a legérdekesebbnek a vígszínházi változatban?

Számomra ebben a műben a felelősségvállalás kérdése a legfontosabb. Ez ragadott meg leginkább, mivel egyáltalán nem rémtörténetként tekintek rá. Ezért is örülök, hogy a Vígszínház adaptációja, amelyet Garai Judit és Hegymegi Máté készített, nem a horror oldalát emeli ki, hanem a lelki folyamatokat. Az érdekel, hogy Viktor Frankenstein milyen úton jut el az elhatározásig, hogy megteremti a lényt. Miért ijed meg a saját zsenialitásától és a sikeres kísérletétől? Miért nem gondolja végig tette következményeit? Miért nem tud felelősséget vállalni azért, amit létrehozott? Az is fontos, hogy az előadásban a teremtmény nem kétméteres, összetákolt, összevarrt, ijesztő szörnyként jelenik meg, inkább emberként tekintünk rá, nem pedig horrorfiguraként.

Mary Shelley 1818-ban írta meg Frankenstein történetét. Kétszáz évvel később, 2026-ban a lelki folyamatokon túl milyen mai párhuzamokat, további értelmezéseket lát benne?

Nagyon sok minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban a próbafolyamat alatt. Alapból úgy dolgozom, hogy igyekszem magamat minél jobban közelíteni a szerep problémaköréhez, és megtalálni a kapcsolódási pontokat. Napjainkban például nagyon izgalmas és népszerű kérdés, hogy mit csinál majd a világunkkal a mesterséges intelligencia. Ha úgy vesszük, ez is analógia: rászabadítunk a világra valamit, ami aztán önállóan kezd működni és ki tudja, hová fajul.

Ide tartozik az is, hogy miként viszonyulok a saját „teremtéseimhez”: van, amikor társalkotóként veszek részt egy munkában, máskor saját projekteken dolgozom, de így vagy úgy mindig részese vagyok annak, ami létrejön, és ennek felelőssége, hatása és ára is van. Az sem mindegy, hogy ez hogyan hat a környezetemre, tágabban a társadalomra, de leginkább a családomra, hiszen ezek a munkák rengeteg időt és energiát emésztenek fel és rengeteg lemondással, de nagyon sok örömmel is járnak. Mindig is foglalkoztatott, hogy hogyan gazdálkodunk az idővel, ami nekünk jutott, mennyire tudunk jól „kufárkodni” vele.

Nagy-Kálózy Eszterrel, aki Waldman professzort játssza és ifj. Vidnyánszky Attilával, aki Teremtményt alakítja a darabban (fotó: Dömölky Dániel)

A történet kapcsán eljutott odáig, hogy a teremtés kérdését akár vallási vagy létfilozófiai értelemben is végiggondolja?

Igen. Egy ponton túl ez a gondolatkör egészen alapvető kérdésekhez vezet vissza: miben hisz az ember? Ha van Isten, akkor mi végre teremtett bennünket, és ha nincs, akkor hogyan jöttünk létre? Ezek mind ott keringenek az előadás fölött és természetesen nincs rájuk egyetlen egyértelmű válasz. Ahány ember, annyiféle felfogás, annyiféle hitrendszer. Van, aki materialista, más spirituálisabban közelít a világ és önmaga megértéséhez. Ez nyitott kérdés marad az előadásunkban.

Hogyan jelennek meg ezek a gondolatok, kérdések a színészi alakításában?

A témán belüli személyes megoldásaim inkább abban mutatkoznak meg, hogy előadásról előadásra kicsit másfelé kalandozom, és másféle válaszokat adok. Nem reprodukálni próbálok egy-egy helyzetet, hanem minden este nyilvánosan végiggondolni újra és újra. Nálam például még nem volt kétszer ugyanott az előadás érzelmi csúcspontja. Előfordult, hogy az volt a legerősebb, amikor először szembenézek a saját teremtményemmel, máskor az indított meg, amikor a családomról beszélek Walton kapitánynak – akinek az egész történetet elmesélem –, megint máskor inkább a bosszú került előtérbe. Nem tudok ugyanúgy létezni estéről estére. Ugyanoda jutok el, ugyanazt a szöveget mondom, de az út, amit bejárok, mindig más. Számomra pont ez teszi izgalmassá a színházművészetet. Egyszeri és megismételhetetlen.

Medveczky Balázzsal, aki Walton kapitányt alakítja az előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Az előadás három különböző dimenzióban kel életre: egyszerre nagyszínpadi előadás egy óriási hajóval a színpadon, egy szűk térben játszódó kamarajellegű dráma, miközben helyenként egy élő stream is. Hogyan hat a színészi jelenlétére ez a többrétegű forma?

A színészt nagyon tudja inspirálni a tér. Ha mondjuk a Hamletet kellene előadnom egy modern térben, például egy gyártelepen, és egy kispolszki lenne a díszlet, teljesen máshogy hatna rám, másképpen gondolkodnék, más színészi eszközökhöz nyúlnék, mintha egy üres színházi térben, vagy klasszikus felfogású díszletben játszanám. A lényeg ugyanaz, de az eszköztár és a megvalósítás merőben különbözik. Ebben az előadásban tényleg többféle tér működik egyszerre. Van a nagyon nagy hajó, amely fedélzetén, a cockpitban [nyitott fedélzeti rész, ahol a kormányos tartózkodik – szerk.] – történik valami – mondjuk ott mászkál a legénység, tíz ember –, közben lent, a hajótestben, a kajütben, egy szűk térben zajlik egy beszélgetés, amit a néző profilból lát, miközben a beszélgető színészek arcát a kamera szemből veszi, és ez az élő kép a vitorlákra kivetítve szemből is megjelenik. Ez a sokféle tér, ez a sok fókusz rendkívül izgalmas kihívás színészileg is. Ugyanakkor be kell vallanom: nem kényelmes tér. Nagy lépcsők, szűk helyek, miközben az egész mégis óriási. Gyorsan váltakozó jelenethelyszínek, minden emelkedik, forog, süllyed, billen, nagyon oda kell figyelni, és ez sokat kivesz belőlem, de én így szeretek színpadon lenni.

Jelenet a darabból (fotó: Dömölky Dániel)

A horror műfaja mintha „kísértené” a Vígszínházban: a tavaly bemutatott Rémségek kicsiny boltja – amelyben szintén főszerepet játszik, a fiatal botanikus Seymourt formálja meg – műfaját tekintve horror musical. Színészként mennyiben más musicalben játszani, mint például a Frankensteinben?

Az az előadás is nagyon fontos nekem. Túl azon, hogy horror musical, mégis a szeretetről és a szerelemről szól. Sokszor játszottam már gonosz figurákat, antihősöket. Valószínűleg erre predesztinál az alkatom és a fizimiskám. Ezért végtelenül élvezem, hogy ebben az előadásban végre egy törékeny srác lehetek, aki ugyan szörnyű dolgokra képes, de mégis nagyon szerethető és csupaszív ember. Seymour szerepén keresztül olyan regisztereket mozgathatok magamban, amit nem nagyon van alkalmam máshol használni színpadon. Rengeteget tanulok belőle. Bár a zene az életem része, de alapvetően prózai színész vagyok. A Rémségek kicsiny boltja viszont Broadway musical és több mint tíz dalt kell benne kifogástalanul elénekelni. Óriási fejlődési lehetőség a számomra. Eleinte nem is voltam biztos benne, hogy meg tudom ugrani. Kihívásnak éreztem, és én szeretem a kihívásokat. Nagyon magával tud ragadni a zene és élvezem ezt a műfajt. Amikor ezt játszom, mindig Bilicsi Tivadar könyvének a címe jut eszembe: Mulattattam, de magam is jól mulattam. Így érzem magam, amikor Seymour bőrébe bújok.

Visszatérve a teremtés gondolatához: az előadás létrejöttéhez nemcsak a művészi munka, hanem a gazdasági és működési feltételek is szükségesek. Színészként mennyire találkozik a folyamat ezen részével?

Abszolút találkozom vele. Napról napra. Senkinek nem mindegy, hogy mennyit keres, hogy mi és ki veszi körül, hogy kell-e aggódnia az életben maradása miatt, van-e lehetősége, háttere szabadon alkotni, fejlődni, vagy esetleg szűkös körülményekhez kell szabni a koncepciót, az sem lényegtelen, hogy mennyi idő van egy-egy munkára – és így tovább. Van persze különbség a kőszínházi és a független lét között, és abban is, hogy a színház milyen forrásokból tartja fent magát. A pályám elején sokat dolgoztam független színházi alkotóként. Ott nagyon konkrétan szembe néz az ember nap, mint nap azzal, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy projekt létrejöjjön. Most például a saját verseskötetemen dolgozom, és egy koncertszínházi előadásra is készülök a saját zenéimből és verseimből. Ehhez nyilván szükség van anyagi háttérre, helyszínre, reklámra, támogatókra, partnerekre, alkotótársakra. Ha nem tudok bevonni másokat, és csak minimális költségvetésből, vagy saját zsebből dolgozom, akkor csak a gombhoz tudom varrni a kabátot: a koncepciót, az időbeosztást és szinte mindent befolyásol, hogy milyen financiális keret áll a projekt mögött. Ha például nem tudom meg- vagy kifizetni a zenészeimet, akkor nagyon nehéz elvárni tőlük, hogy ott legyenek a próbákon vagy a kitűzött előadások időpontjára ne vállaljanak el másik, jól fizető munkát. Egyébiránt az egész szakmára jellemző az alulfizetettség – kőszínházban és független színházban egyaránt.

Virágh Pannával az Ismeretlen táj című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Van önben tudatos menedzseri szemlélet?

Van, de a művészi munka sokkal jobban érdekel. Ezért is vagyok már nyolc éve a Meczner Vera vezette Gradus Artist Művészügynökségnél. Vera írt egy remek könyvet a művészmenedzsmentről, amiből én is sokat tanultam és amióta együtt dolgozunk, ragadt is rám egyfajta menedzseri gondolkodás. Ugyanakkor ebben még van hova fejlődnöm. Könnyen tanulok, de nem ez a fókuszom, nem ez a szakmám. Azt viszont szeretném, hogy a nevem egyfajta brand legyen, amihez hozzátartozik a zenei, a színházi, akár az oktatói vagy kommunikációs tevékenységem is. Mindenki csinálja azt, amihez igazán ért, vagy ami igazán érdekli. Én maradok a művészeti szektor alkotói oldalán. A menedzselésemben nem vagyok mindig tudatos, illetve annyiban mégis, hogy mindent megteszek, hogy magas színvonalú munkát nyújtsak és ehhez az is kell, hogy a menedzsmentem is az legyen mögöttem.

Meczner Verával a Kilakoltatás című film premierjén (forrás: Meczner Vera)

Mi segíthetné ma a művészeket abban, hogy könnyebben meg tudják valósítani a saját projektjeiket?

Nagyon örülnék például, ha lenne több olyan platform, ahol prezentálhatnám a leendő verseskötetem és a koncertszínházi estem anyagát, ahol partnereket, támogatókat, mecénásokat lehet találni egy-egy projekthez. Sokszor nem az ötlet hiányzik, hanem a közeg, ahol az ötlet találkozhat azokkal, akik mögé tudnának és szeretnének állni.

Nyitókép: Orosz Ákos (fotó: Emmer László)

Lásd még:

„Mindannyiunknak egy a célja: jó produkció születhessen” – Interjú Meczner Vera művészmenedzserrel

A báb már nem elszigetelt technikai eszköz – Beszélgetés Végvári Viktóriával, a Budapest Bábszínház vezető drámapedagógusával

A manipuláció akkor kezdődik, amikor hinni akarunk – Interjú Kincses Réka rendezővel