„A világgal van a baj, ha én ezzel kitűnhetek a tömegből”

„Ha kizárólag a pénz tart össze egy rendszert, az mindig borulékony, a stabilitást a hasonló értékrend adja. Nem a pluszjuttatás, a fizetés vagy a céges autó tartja ott a dolgozót az adott vállalatnál, hanem a közvetlen vezetője” – mondja Gazsi Zoltán, aki azt is elárulta, hogy mi tesz valakit jó vezetővé, miről szól majd a márciusban megjelenő könyve, és hogyan segítette a rákkal való küzdelemben a művészet. 

Számos üzleti díjjal jutalmazták már, most pedig elnyerte az Art is Business Díjat Felelős vállalati vezető kategóriában. A világ legnagyobb üzleti közösségi hálózatán, a LinkedInen ír posztokat, amiket már csaknem tizennégyezren követnek. Jövő márciusban jelenik meg a könyve. Miről szól majd? 

Arról, hogy mitől lettem olyan vezető, amilyen most vagyok. Meg arról, mit tanultam a betegségemtől a négy év alatt, amióta vastagbélrákkal diagnosztizáltak. Átestem négy műtéten, harminckét kemoterápiás kezelésen, és úgy tűnik, most rendben vagyok. Három havonta CT-vizsgálatra megyek, a testem négy éve nyitott könyv az orvosok számára, az olvasóknak pedig a lelkem tárom ki. Gyógyítom magam az írással, miközben megmutatom, én hogyan kerestem a gyógyuláshoz vezető utam. Soha nem lehet tudni pontosan, hogy mitől betegszik meg az ember. Egy része genetika, de sok más összetevővel is számolni kell. Az egészen biztos, hogy én sok mindent megtettem a testem ellen.

Azaz két végén égette a gyertyát?

Mondhatjuk. A legtöbb embernél eljön az a pont, amikor azt érzi, hogy bírja még, de a teste már nem. Én is azt hittem, hogy bírom, és ötvenévesen ugyanazzal a dinamizmussal csináltam dolgaim, mint huszonöt évesen. Nem tanultam meg pihenni, relaxálni, feltöltődni, jól aludni. Sok menedzser büszke például arra, hogy mindössze négy órát alszik egy nap, neki annyi is elég. Miközben a tudomány már rég megállapította, hogy a betegségek nagy részéért a rossz minőségű és kevés alvás tehető felelőssé. Az alkohollal is érdemes sokkal óvatosabbnak lenni. A menedzseréletmód része lett a borozás, különösen karácsony környékén könnyű belecsúszni, heti hat rendezvényen indítunk pezsgővel, aztán a beszélgetések közben lecsúszik három-négy pohár bor. A rendszertelen étkezés sem segít, a bélmikrobiom gyengülésével immunrendszerünk is sérülékenyebb lesz. Nálam a testmozgás is elmaradt, tizenkét év aktív karate után szinte nem mozogtam harminc évig. Kimondani is rossz. Szóval sok, aprónak tűnő dolognak köszönhetően jut el az ember odáig, amikor megérzi: ezt így nem lehet tovább csinálni.

Ön mikor jutott el erre a pontra? 

Amikor negyvenévesen kaptam egy pofont az élettől, és ott ültem egyedül az albérletemben, ház, család, feleség nélkül. Sikeres embernek gondoltam magam, topmenedzserként dolgoztam évekig, bejártam a világot. Egyre feljebb és feljebb jutottam a ranglétrán, miközben otthon várt a dombtetőn a nagy házban két gyermekem és a feleségem, akire nem figyeltem eléggé. Idővel elszoktunk egymástól. Akkor kezdődnek a problémák, amikor valaki azt gondolja, neki járnak a dolgok. Megtanultam, semmi sem jár, mindenért folyamatosan meg kell dolgozni. Munkahelyet változtattam, de akkora már késő volt, a házasságom összeomlott. Ekkor kerültem az Eisberghez.

Gazsi Zoltán (fotó: Bielik István)

Az Eisberg számos művészeti tevékenységet szponzorál. A Nemzeti Táncszínházzal már tizenhárom éve dolgoznak együtt, zenészeket támogatnak, személyes jó barátja többek között Palya Bea. A művészetek mellett a Vakok Intézetét, a Bátor Tábort, az Edison Platformot, a Szurikáta Alapítványt, óvodákat, kórházakat segítenek, szülésprogramot támogatnak. Mi alapján választja ki a szervezeteket?  

A kapcsolatépítés az erősségem. Ezt azonban nem tudatosan teszem, hanem az élet valahogy elém sodorja a lehetőségeket. Sosem azon gondolkodom cégvezetőként, hogy ha segítünk valakinek, akkor majd mit kapunk vissza. A menedzserek többsége azonban ilyenkor is azt számolgatja, hogy ha x összeget befektet valamibe, hogyan térül majd meg. Ha viszont érdek nélkül segítesz, az élet valahogy mindig visszaadja. Így lettem például a KórházSuli nagykövete, ha úgy vesszük, pusztán egy véletlen találkozásból. Elmentem az Edisonplatform egyik rendezvényére, ahol megismerkedtem a KórházSuli társalapítójával, igazgatójával, Almássy Monikával. Évente több ezer gyerek marad ki az iskolából a tartós betegsége miatt. A szervezet egyetemista önkéntesei házhoz mennek vagy a kórházban tanítják a beteg gyerekeket. A járványidőszak alatt megkérdeztük az Eisberg munkavállalóit, hogy mi a legnagyobb félelmük. 

És mit válaszoltak? 

Azt, hogy ha bezárják az iskolákat, akkor otthon kell tanulni a gyerekkel. Ezért kitaláltam, hogy a KórházSuli önkénteseit kérjük meg arra, hogy oktassák a dolgozóink gyerekeit. Így is történt. Rengeteget tanultam Monitól arról, hogy egy civil szervezetben milyen elvek szerint dolgoznak. Teljesen másképp, mint a forprofit szférában. Ha kizárólag a pénz tart össze egy rendszert, az mindig borulékony, a stabilitást a hasonló értékrend adja. Nem a pluszjuttatás, a fizetés vagy a céges autó tartja ott a dolgozót az adott vállalatnál, hanem a közvetlen vezetője. 

Milyen a jó vezető?

Az, aki fejleszti, inspirálja a munkatársait, aki támogatja őket abban, hogy kihozhassák a bennük rejlő potenciált. Aki empatikus, és nem kényszeríti akkora lépések megtételére a munkavállalót, amit már nem bír el. Nem az a kihívás, amit a vezető annak gondol, hanem az, amit a kollégája annak él meg. Az pedig már a vezető felelőssége, hogy gondoskodjon saját inspirációjáról, hiszen csak akkor tud inspirálni, ha ő maga is inspirált. Voltak mélypontok az életemben, de ha az Eisbergnél bárki körbekérdezné a dolgozókat, nem találna olyan embert, aki rosszkedvűnek látott vagy idegesnek, mert éppen váltam. Szerencsés természetem van. Ha vannak mélypontjaink, azt nem kell titkolnunk, az őszinte kommunikációval egyben fel is szabadítjuk kollégáinkat, nekik is lehetnek nehéz napjaik, de a mi felelősségünk, hogy ebből kirántsuk magunk. Nekem ebben rengeteget segít a művészet.

Gazsi Zoltán (fotó: Harangozó Dávid)

A gyógyulásban is segítette a művészet? 

Igen, a zene és a festészet mindenképp. A Dél-Pesti Centrumkórház Onkológiai Centrumában – amely egyedülálló művészeti gyűjteménnyel rendelkezik – abban a kórteremben, ahol feküdtem, egy ef Zámbó István kép függött a falon. Egy évig kéthetente azt nézegettem. Amikor egyszer hazamentem, megláttam a nappalink falán. Kiderült, feleségem felkereste ef Zámbót, hogy vegyen nekem egy másolatot, megköszönve neki az inspirációt, ami segített a gyógyulásomban. A művész a szentendrei otthonában fogadta, és neki ajándékozta, mondván, ezzel járul hozzá a gyógyulásomhoz. 

A Szent László Kórházban minden kezelésem alkalmával kórházkoncerteket szerveztem. Én magam is akkordoztam, a lányaim pedig énekeltek. Ezeket posztoltam is a Facebookon. Az egyik bejegyzésemet meglátta Lesták-Bedő Eszter, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) elsőhegedűse. Írt, hogy három zenésztársával együtt szeretne ő is eljönni a kórházba zenélni a betegeknek. Barátság alakult ki köztünk, és felkértek, hogy legyek a BFZ vállalati nagykövete.  

Miért kezdett ilyen koncertek szervezésébe? 

A nővérek és az orvosok is erejükön felül teljesítenek, és fantasztikus munkát végeznek. Elhatároztam, hogy nem én leszek az a beteg, aki az életüket még bonyolítom, hanem inkább feldobom a „bulit”. Minden alkalommal, amikor mentem be kemoterápiára, vittem salátát, emiatt viccesen Salátabárónak neveztek. Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor az egyik bent fekvő beteg, Margit néni dalra fakadt, infúzióval a kezében. Nagy csend támadt és mindenki ámulva hallgatta őt, ahogy énekli a Sárguló falevelet. Ezek olyan pillanatok, amikor érzed, hogy angyal száll el feletted.

A színház is közel áll önhöz. A kollégáit rendszeresen viszi színházba. Hogy fogadják? 

Szeretik. Előfordul, hogy a darabok tanulságát bevisszük a céges tréningekre. Elvittem a csapatot a Katona József Színház Terror című darabjára. A történet szerint egy utasszállító repülőt eltérít és egy telt házas stadion felé kormányoz egy terrorista. A vadászpilótának döntenie kell: lelője-e a repülőgépet a fedélzetén százhatvannégy emberrel, hogy megmentse a stadionbeli hetvenezret. Nem kapja meg a kilövési engedélyt, ő mégis kioldja a rakétát. A közönség végignéz egy bírósági tárgyalást, és a végén szavaz: felmenti vagy elítéli a pilótát. A darab kapcsán átbeszéltük, mi hogyan kezeljük a szabályaink betartását, mi az, hogy pozitív deviancia, mit jelent nálunk az esélyadás és a megbocsátáskultúra. Tartani kell a kereteket, de tudni kell kezelni az eltéréseket is. A feketét a fehértől könnyű megkülönböztetni, a szürkezóna kezelése a vezetés művészete.

Meglepő gondolkodás egy cégvezetőtől.

Az elmúlt években számos díjat kaptam, habár nem érzem magam különlegesnek. Szerintem semmi extrát nem teszek, egyszerűen egyenes vagyok a kollégáimmal, nem verem át őket, mélyen hiszek a csapatmunkában. A mai világban egyetlen ember nem tudhatja, mit kell tenni, több okos ember együtt már inkább eltalálhatja. Értékes közösséget építek, összekapcsolom a jó embereket, hogy együtt egy összetartóbb, jobb értékrendű társadalmat építsünk. A világgal van a baj, hogy én ezzel kitűnhetek.

Lásd még:

„Ha nem vársz semmit cserébe, akkor kapod a legtöbbet”

„Ha a felnőtt jól van, a gyerek is jól van” – A Blum program

Művészettel a rákbetegek gyógyításáért

Nyitókép: Gazsi Zoltán (fotó: Bielik István)