Az alulértékelt művészekre vadásznak

Egyikük a műgyűjtésre egyfajta igazságtételként, másikuk – többek között – értékalapú befektetésként és kincsvadászatként tekint. Mindketten igyekeznek aktívan tenni azért, hogy egyes, Magyarországon kevéssé ismert, de jelentős magyar származású alkotók megítélése, elfogadtatása pozitív irányba változzon. Makláry Kálmán, a Kálmán Makláry Fine Arts tulajdonosa és Horn Péter, a B. Braun Magyarország vezérigazgatója érdeklődését mind a művészeti, mind az üzleti életben azok a dolgok keltik fel, amelyeket az adott piac nem a bennük lévő lehetőségek szerint értékel.

Minden gyűjtemény önarckép. Mit árul el önökről a sajátjuk?

Makláry Kálmán: A gyűjteményemben számos olyan művész szerepel, akik külföldön – főként Franciaországban – ismertek és elismertek, miközben itthon alig hallottak róluk. Ennek az az oka, hogy disszidáltak, és sokáig a tiltott művészek közé sorolták őket. Ezért alakult ki párhuzamosan kétféle művészeti kánon: az egyik Magyarországon, a másik Nyugaton – ezek gyakran alig érintkeznek. Ahogy Molnár Sándor festő megfogalmazta: Közép-Európa országai tudathasadásosak, két énjük van: egyik az itthon maradottaké, másik a külföldön élőké. Így mások lesznek a „nagy művészek”, a ma ismert nevek java része eltűnik, a külföldön született magyar művek pedig a helyükre kerülnek. Talán épp’ az a legjellemzőbb törekvésem, hogy ezt a skizofrén állapotot feloldjam, és a két világot egyesítsem.

Horn Péter: A gyűjteményem sokszínű. Egy német orvosi eszközöket gyártó cég, a B. Braun ügyvezetőjeként szeretem a struktúrákat, a mérhető, hatékony folyamatokat, szabályokat. A gyűjtés számomra a szabadság megéléséről szól. Egyetlen szabály van: magyar művészektől vásárolok.

Drégely László: Négy fej, 1966, olaj, farost, 78 x 108 cm (forrás: Horn Péter)

Hogyan tekintenek a műgyűjtésre?

H. P.: Intellektuális kihívásként, értékalapú befektetésként és kincsvadászatként. Fontos a társadalmi felelősségvállalás is, ezért is emelek be időnként a gyűjteményembe a pályájuk elején járó fiatal festőket, részben erről szól a cigány művészek tudatos gyűjtése, és ezért lettem alapító tagja a Képzőművészeti Egyetem Baráti Körének.

M. K.: A párizsi Modern Művészetek Múzeumában, egy kubista kiállításon figyeltem fel egy kivételes csendéletre. A festmény mellett Picasso és Braque művei függtek, s csak ekkor tűnt fel, hogy az alkotáson az Alfred Reth aláírás szerepel. Utánajártam, és kiderült, a művész Réth (Róth) Alfréd néven Budapesten született. Ő volt az első alkotó, akinek a munkásságába mélyen beleástam magam. Felkutattam a jogörökösét, aki egyben utolsó galériásának felesége volt, és tőle rengeteg értékes információt kaptam. 2003-ban már könyvet adtam ki róla, mert szerettem volna újrafelfedezni a magyar művészettörténet számára.

Réth Alfréd: Aktok lóval, 1911, olaj, vászon, 38 x 46 cm (forrás: Makláry Kálmán)

A kutatás közben feltárult előttem egy rendkívül gazdag világ: a Párizsban élő magyar művészek története. Csak a kubisták közül az első világháború előtt ott alkotott Csáky József, Miklós Gusztáv, Farkas István, Kóródy Elemér és még sokan mások.

Ha megkérdezik, mit jelent számomra a műgyűjtés, a válaszom egyszerű: egyfajta igazságtételt azoknak, akiket elfeledtek. Az idén lenne 120 éves Szóbel Géza, aki élete nagy részét Párizsban töltötte, fiatalon, váratlanul halt meg, és özvegye pánikszerűen árverésre bocsátotta a hagyatékát. Húsz évembe telt, mire egy kiállításra való anyagot sikerült tőle összegyűjtenem. Említhetem Kallós Pált, Földes Pétert és a Debrecenben született, majd az Egyesült Államokban világhírűvé vált Sári Dienest is, akiről itthon szinte semmit sem tudtunk, pedig Amerikában olyan művészeket inspirált, mint Jasper Johns és Robert Rauschenberg. Mindketten úgy nyilatkoztak, hogy Dienes volt a legnagyobb hatással művészi útkeresésükre.

Szóbel Géza: Templomi kórus, 1951, olaj, fatábla, 128 x 96 cm (forrás: Makláry Kálmán)

Péter, úgy tudom, egy időben aktívan kereskedett részvényekkel. Az alulértékelt papírokat kereste, ahogyan később az alulértékelt festőkre kezdett vadászni a művészeti piacon.

H. P.: Fundamentális befektetőként nem az úgynevezett technikai alakzatokat néztem, hanem azt, hogy mennyi szerintem egy cég valós értéke. Azok a papírok keltették fel az érdeklődésemet, amelyeket a piac nem aszerint értékelt, amilyen a bennük lévő potenciál volt. Kálmán ugyanezt tette a művészeti életben.

M. K.: Igyekeztem tevékenyen hozzájárulni ahhoz, hogy egyes művészek megítélése és piaci értéke pozitív irányba változzon, hiszen meggyőződésem, hogy ez a galériás feladata. Húsz évvel ezelőtt nyitottam meg a galériámat a Falk Miksa utcában. Az első kiállításon bemutatott művészek névsora ma is a galériám alkotóinak a gerincét alkotja. Még ugyanabban az évben megrendeztem Reigl Judit első magyarországi tárlatát a Műcsarnokban.

Reigl Judit: Felhasítva, 1961, olaj, vászon, 175 x 200 cm (forrás: Horn Péter)

2006-ban már a párizsi Grand Palais-ban, a Salon du Collectionneur vásáron állítottam ki. Úgy gondoltam, akkor érhetek el valódi sikereket, ha kilépek a nemzetközi piacra, nemzetközi művészekkel dolgozom, és nemzetközi klientúrát építek. A hazai kiállítások és nemzetközi vásárok mellett katalógusokat és albumokat is kiadtam az általam képviselt alkotók munkásságából, mert meggyőződésem, hogy ezek elengedhetetlen lépések egy művész nemzetközi pozicionálásához. Ezt igazolta vissza az is, hogy 2012-ben első kelet-európai galériásként meghívást kaptam a maastrichti TEFAF-ra és a párizsi Biennale des Antiquaires-ra, mint a legtehetségesebb fiatal galériások egyike.

Ha valaki részvényekhez hasonlítaná, a műtárgy régóta megbízható és elismert befektetési forma. Magyarországon néhány tucat gyűjtő érdeklődik egy-egy hazai művész iránt, miközben például egy Victor Vasarely-művet világszerte több ezren szeretnének birtokolni. Tavaly licitáltam és lemaradtam Reigl Judit egyik festményéről, amely végül 300 ezer euró fölött kelt el. Alig néhány héttel később pedig már a hesseni Kassel Heritage Múzeum Informelles: Woman Artists and Art Informel in the 1950s/60s című kiállításának meghívóján és katalógusborítóján szerepelt.

A 2000-es évek környékén Reigl Judit fontosabb vásznait már 1000-2000 euróért meg lehetett vásárolni, ma az életműben is fontos alkotások ára az egymillió eurót közelíti. Ez a majd’ húszéves munkám gyümölcse is, amelyet egy igazán kiváló és értékes életműért végeztem.

Fiedler Ferenc: Absztrakt kompozíció, 1958, olaj, vászon, 195 x 97 cm (forrás: Makláry Kálmán)

A közelmúltban megnyílt privát galériám jelenlegi kiállításán François Fiedler grafikái és festményei láthatók. Fiedler Ferenc egész életében a legendás párizsi Galerie Maeght művésze volt. Joan Miró fedezte fel, amikor egy párizsi képkeretező kirakatában meglátta egyik munkáját, ő ajánlotta be a Maeght-hoz. A galéria már a hivatalos szerződésük előtt jóval korábban műtermet fizetett neki három évre, azért, mert tehetségesnek tartották.

A tulajdonos, Aimée Maeght mindig is hosszú távban gondolkozott. Már az ötvenes évek végétől rendszeresen állított ki Georges Braque, Alberto Giacometti és Pablo Picasso társaságában. Egy alkalommal éppen Péterrel voltam, amikor Fiedler unokaöccsével találkoztam, aki elmesélt egy történetet: a hetvenes években Fiedler Párizs külvárosában élt édesanyjával, az unokaöccse gyakran nála töltötte a nyarakat. Egy nap Fiedler vonatra ült, majd este egy Ferrarival tért haza. Kiderült, hogy egy japán gyűjtőnél járt, akivel elcserélte egy festményét a sportkocsira. Ez jól mutatja, hogy abban az időben Fiedlernek komoly gyűjtői köre és jelentős piaci értéke volt, akárcsak a Maeght többi felkapott művészének.

Fiedler Ferenc: Cím nélkül, dátum nélkül, 160 x 130 cm (forrás: Horn Péter)

Az a hír járja, hogy az önök megismerkedésében is szerepet kapott egy luxusautó.

M. K.: Péterrel először 2006 körül a Falk Miksa utcában találkoztunk, amikor gyakorlatilag a Cafe Picard-t használtam irodának. Péter fiatal és szimpatikus srác volt, aki egy Sándorfi István-képre tett ajánlatot. Az utcán kávéztunk, ott tartottunk, hogy ha igent mondok az ajánlatára, nem marad sok hasznom rajta, de Sándorfinak fontos volt, hogy Magyarországon legyenek gyűjtői. Ekkor már túl voltunk az első nagyon sikeres kiállításán, és azt tervezte, hogy több mint ötven év után hazaköltözik Párizsból. Péteren, aki pólót és farmernadrágot viselt, láttam, hogy nagyon szeretné a festményt, de sajnos nem volt hozzá elég pénze. Közben poénkodtunk a szép tavaszi időn, a gyönyörű lányokon és a szép autókon, ugyanis éppen mellettünk parkolt egy szép piros autó. Végül megegyeztünk, elengedtem a profit jó részét. Kezet fogtunk és Péter beszállt az említett sportkocsiba… Így lett ő Sándorfi első gyűjtője Magyarországon.

Sándorfi István: Motus, Motus – Tiszteletadás a kultúra előtt, 2001, olaj, vászon, 130 x 162 cm (forrás: Horn Péter)

H. P.: Pedig ritkán használom, vásárláshoz nem jó taktika a sportkocsi… Teljesen beleszerettem Sándorfi alkotásába, a címe: Motus, Motus – Tiszteletadás a kultúra előtt. Ő volt az egyik első kortárs festő, akitől vásároltam.

M. K.: Sándorfit a két amerikai galériása közötti pereskedés ihlette arra a festményre, amely a művészért és az érte kapott pénzért folyó marakodást jelenítette meg. Végül én jártam jól, hiszen István barátommá vált, és ő volt az első nemzetközi kortárs művész, aki a galériámat választotta. Máig hálás vagyok neki ezért. Sándorfi valódi jelenség volt, egész szubkultúra alakult ki körülötte. Tokióban és Barcelonában is nagy érdeklődés mellett rendeztek számára jelentős múzeumi kiállításokat, miközben a hazai múzeumi szakma mindmáig nem akar tudomást venni róla.

Magyarországon a galériámban rendezett kiállításokon kívül eddig csupán a debreceni Modemben, 2007-ben láthatta a közönség a műveit. Tavaly lett volna 70 éves, akárcsak az osztrák-ír Gottfried Helnwein, akinek a bécsi Albertina rendezett nagyszabású életmű-kiállítást.

H. P.: Fontos pillanatnak érzem, hogy megismertem Kálmánt, aki azt gyűjti, amit árul is, ami hitelessé teszi. Rajta keresztül ismertem meg Reigl Judit művészetét is; többször személyesen találkozhattam és több képet is vásárolhattam tőle.

Reigl Judit: Autóstoppal Ferrara és Ravenna között, 1948-1950, olaj, vászon, 154 x 97 cm (forrás: Makláry Kálmán)

M. K.: Reigl Judit megismerése meghatározó élmény volt az életemben. Ehhez tudni kell, hogy 1950-ben emigrált Párizsba. Első kiállítását maga a szürrealizmus „pápája”, André Breton nyitotta meg, ám ígéretes pályája a hatvanas évek közepére több okból is megtorpant: Franciaországban szinte teljesen elfeledték, itthon sem ismerték igazán. Az az igazság, hogy XX. században a nőművészeknek a múzeumi és galériás szakma nem osztott lapot Európában.

Személyes találkozót kértem tőle, ami zárkózottsága miatt csak később jött létre Marcoussisban, abban a mindössze harminc négyzetméteres traktorgarázsban, ahol az életterét és a műtermét alakította ki párjával, az angol festő Betty Andersonnal. Végül maga Judit keresett meg, miután megtudta, hogy megvásároltam egyik korai alkotását, a Villámlást. Szerette volna visszavásárolni, de nem adtam el neki, viszont idővel barátok lettünk.

Annyira elvarázsoltak a munkái, hogy az addigi gyűjteményemet, benne Munkácsy Mihály, Paál László, Tihanyi Lajos, Zichy Mihály és Czóbel Béla műveivel, eladtam. Az értük kapott összeggel kerestem fel Judit egykori galériásait Párizsban és Münchenben, akiktől, az akkori viszonyokhoz képest nagyon drágán megvásároltam az ötvenes-hatvanas évek kiemelkedő darabjait, sokszor több tízezer euróért, miközben ezeket a műveket negyven-ötven éven át senkinek sem tudták eladni. Ma a sokszorosukat érik, és a legrangosabb múzeumok, magángyűjtemények részei.

Idővel Hantai Simon műveit is elkezdtem gyűjteni, főként aukciókról, francia galériásoktól és gyűjtőktől.

Hantai Simon: Aquarelle, 1971, akvarell, vászon, 65 cm (forrás: Makláry Kálmán)

Egyes beszámolók szerint Hantai egy időben kifejezetten elítélően nyilatkozott a művészet elüzletiesedéséről.

M. K.: Valójában sem Hantai, sem Reigl Judit nem a pénzért alkotott. Hantainak persze el kellett tartania a feleségét és öt gyermekét, Juditot viszont egyedül a művészete és a szabadsága érdekelte, a pénz nem. Soha nem kötött kompromisszumot. 

Hogyan áraznák be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

H. P.: A kultúra segít megőrizni a közösségi identitást, ösztönzi a kreatív gondolkodást, az innovációt, a kritikus gondolkodást. Ezek olyan tulajdonságok, képességek, amelyek – remélhetőleg még sokáig – megkülönböztethetnek mindannyiunkat az egyre nagyobb teret hódító mesterséges intelligenciától. Ezért talán soha nem volt akkora jelentősége annak, hogy egy ország befektet-e a kultúrába, mint napjainkban. A jelenlegi és mindenkori kormánynak feladata a kultúra kiemelt támogatása.

Horn Péter (fotó: Pixolar Photography)

M. K.: Mindig is fontos volt számomra a művészet, a zene, a színház. Úgy érzem, az elmúlt évtizedekben talán sikerült valamit hozzátennem ahhoz, hogy a haza kulturálisan gazdagabb legyen. Ahogyan korábban is mondtam, bizonyos értelemben igazságot szeretnék szolgáltatni azoknak a művészeknek, akiket a háborúk, majd a kommunizmus rekesztett ki, üldözött el nemcsak a művészeti életből, hanem a magyar nemzet közösségéből is. Igen, voltak, akik kalandvágyból hagyták el hazájukat, de sokan nem önszántukból. A vasfüggöny nem csupán politikai vagy szimbolikus határvonal volt: valóságosan elvágta egymástól Kelet- és Nyugat-Európát. Ennek a következményeit pedig a mai napig érezzük.

Hogyan indult a műgyűjtés iránti szenvedélyük? Kezdjük egy történettel, amelyet a közelmúltban hallottam! Eszerint egy napon Scheiber Hugó becsöngetett Péter nagyszüleihez Újlipótvárosban…

H. P.: Scheiber szegénységben élt, sokszor házalt a képeivel, a nagyszüleim pedig egy tál ebédnyi összegért megvásároltak tőle egy árnyas sétányt ábrázoló képét, amely most is szerepel a gyűjteményemben. Emlékeim szerint mindig lógtak képek a falainkon. Apai ágon volt egy nagynéném, aki komolyan gyűjtött is, Mednyánszky Lászlótól, Rippl-Rónai Józseftől és Rudnay Gyulától is voltak alkotásai. Perlrott-Csaba Vilmos sokszor nála töltötte a nyarakat. Tőle is van egy képem, amelyet a családomnak ajándékozott. Később apukámmal, aki régi patikaüvegeket gyűjtött, hetente kétszer-háromszor besétáltunk a körúti bizományi áruházba is, ami meghatározó élményem. Azóta sem tudom, honnan eredt a vonzalma, mert az orvos a családban édesanyám volt, apám közgazdász-bányamérnökként dolgozott.

M. K.: Anyám nővérének a férje Topor András festőművész volt. Az irodámban ma is kint van egy alkotása. A terpentin illatát az ő műtermében ismertem meg öt-hat éves koromban. Azóta is a rabja vagyok…

H. P.: 2000 környékén felépült a házam, akkor mélyültem el a festmények világában. Kezdetben aukciókra jártam, ahol klasszikusokat, Scheiber Hugó, Kádár Béla, Orbán Dezső és Iványi-Grünwald Béla festményeit vásároltam. Olyan anyagi fedezettel viszont nem rendelkeztem, ami ahhoz kellett volna, hogy az igazán vágyott főműveket birtokoljam, ezért másfél év után úgy döntöttem, a klasszikus képek gyűjtésével leállok.

Makláry Kálmán (fotó: Pixolar Photography)

M. K.: Érettségi után elhagytam az országot. Úgy éreztem, a szocialista rendszer nem kínál lehetőséget azoknak, akik kritikus szemléletűek. Több helyen éltem, de gyűjteményt építeni Kaliforniában kezdtem. Eleinte címfestőként, antik üzletben, de főleg magamnak dolgoztam, később a San Diego-i Mingei Múzeumban, amely sorsfordítóan végleg a művészetekhez kötötte az életem.

1996 őszétől a Párizsi Magyar Intézet munkatársa lettem. Az ebédidőimet rendszerint a Drouot Aukciósház felfedezésével töltöttem, ahol tizenhat teremben szinte minden nap tartottak árveréseket. Hihetetlen vizuális könyvtár épült fel a fejemben. Egy idő után kifejezetten magyar alkotók munkáit kerestem, sőt nyomoztam utánuk. Tudtam például, hogy Tihanyi Lajos hagyatéka Franciaországban maradhatott, miután a festő halála előtt nem tudta kifizetni a lakbérét, így a tulajdonos megtartotta a képeit. Ezek később a barátaihoz kerültek, köztük Jacques de la Fregonniere-hez, akinek sikerült felkutatnom a leszármazottait, és vásároltam tőlük néhány festményt. Emlékszem, ezer frankért jutottam hozzá hatalmas Mednyánszky László-alkotáshoz, vásároltam festményeket Munkácsytól, Zichytől, Markó Károlytól, Perlrott-Csaba Vilmostól, Berény Róberttől. Michel Kellermantól sok Czóbel mű került hozzám.

Párizsban találkoztam Hantai Simonnal is, majd megismerkedtem Csernus Tiborral, aki a mentorom lett. Iskolateremtő művész volt, mégsem kapta meg az őt megillető helyet a magyar művészettörténetben. Róla is kiadtam egy katalógust.

Csernus Tibor: Szürnaturalista táj, 1962, olaj, vászon, 97 x 130 cm (forrás: Makláry Kálmán)

A legnagyobb szerelem azonban Reigl Judit volt. Húsz évig dolgoztam azon, hogy a művészete elérje a megérdemelt rangot. Élete végére anyagi gondjai sem maradtak, ebben a magyar gyűjtőknek, köztük Péternek is fontos szerepe volt.

Sok más jelentős művészt ismerhettem meg az évek során: Rozsda Endre, Major Kamill, Konok Tamás, Anna Mark, a lista hosszan folytatható. A személyes kapcsolat mindig sokat számított. Voltak ugyanis kiváló művészek, akik emberileg hitványak voltak, őket inkább elkerültem…

H. P.: Közel húsz művésztől gyűjtök szisztematikusan: Sándorfi István, Nyári István, Drégely László, Király György, Lak Róbert, Kuti Botond, Váli Dezső… Miután Kálmán megismertette velem Reigl Judit művészetét, és megmutatott négy képet tőle, kettőt meg is vásároltam. Azóta az anyag bővült, olyannyira, hogy nemzetközi összehasonlításban is az egy kézben lévő legnagyobb Reigl-válogatások közé tartozik.

Nyári István: Szárnyas fejvadász, 2003, akril, vászon, 150 x 200 cm (forrás: Horn Péter)

Az egyik legjelentősebb Fiedler-kollekció is a birtokomban van, de rendszeresen vásárolok Bíró Antal- és Kolozsváry Zsigmond-képeket is. A kollekcióm fontos részét képezik a Balázs Jánostól, Péli Tamástól és más roma művészektől származó festmények.

Mi köti össze ezzel a kirekesztett, a társadalom perifériáján élő csoporttal?

H. P.: Balázs János volt az első „szerelem”, rajta keresztül ismertem meg jobban a roma képzőművészetet. Így került Péli, Balogh Balázs, Szentandrássy István számos műve a gyűjteményembe. Csak ez a roma „blokk” több mint százhúsz alkotás. Itt fontos motiváció volt a társadalmi felelősségvállalás is. Igyekszem ezeket a műveket minél több helyen bemutatni és ezzel is felmutatni a roma kultúrában rejlő fantasztikus értékeket.

Péli Tamás: A varázsló meséje, 1975-1976, olaj, farost, 150 x 180 cm (forrás: Horn Péter)

A gyűjteményemben szereplő valamennyi művésszel aktív kapcsolatot tartok fenn. Vannak gyűjtők, akik tartózkodnak attól, hogy megismerjék a képek készítőit. A kép beszéljen magáért. Nem akarják, hogy a festő személyisége befolyásolja a döntést.

M. K.: Néhány kép miatt irigykedem Péterre. Olyan főműveket sikerült megszereznie, amiket én nem tudtam megvásárolni.

H. P.: Egy amerikai galerista egyszer felhívott a hírrel, hogy egy texasi gyűjtőnél található Sándorfi István három főműve. Hozzátette azt is, hogy az illető igen bonyolult személyiség, és valójában nem hiszi, hogy sikerül nyélbe ütnöm az üzletet… Ezután elindult egy több mint féléves levelezés a gyűjtő és köztem. Végül az indulási ár negyedéért sikerült elhoznom a képeket.

M. K.: A gyűjtő először nálam jelentkezett. Próbáltam alkudni, amire nemet mondott. Ebben nem vagyok jó, nem szoktam hazudni, a képek remekek voltak, nem mondhattam, hogy nem érnek annyit, hiszen nálam sem olcsóbbak.

H. P.: Később kiderült, hogy délen, Amerika konzervatív részén él a családjával. Rendszeresen tartott összejöveteleket, amelyeken meg lehetett tekinteni a gyűjteményét is. Egy alkalommal az egyik vendégük annyira megbotránkozott egy Sándorfi festette meztelen nőt ábrázoló képen, hogy elhagyta a házat. A gyűjtő felesége attól tartott, rossz hírük kél, ezért a Sándorfi-képek eladása mellett döntöttek.

M. K.: Ez volt az az információ, amit nekem elfelejtett mondani.

Sándorfi István: Provokátorok, 1980, olaj, vászon, 160 x 130 cm (forrás: Makláry Kálmán)

Kálmán, van képe Hory Elemértől. Jól gondolom, hogy a történelem egyik leghírhedtebb hamisítójától képet birtokolni egyfajta polgárpukkasztás?

M. K.: Abszolút! Hory, akit világszerte Elmyr de Horyként ismernek, tehetséges festő, de svindler gazember volt. Sok országban körözték, börtönben is ült. Magyarországon nem vitte sokra, ezért a II. világháború után kivándorolt a tengerentúlra. Először saját jogon próbált meg festőkarriert építeni Dél-Amerikában, de a képei senkit sem érdekeltek. Egy idősebb hölgy vevője viszont egyszer rámutatott egy Picassónak tulajdonított festményre, amelyet valójában Hory készített. Tudni kell, hogy fals élettörténetet kreált magának, amelyben az egyszerű pesti, polgári családja tagjait nemesi származásúakra cserélte. Később az említett hölgynek is azt mesélte, hogy a tulajdonában lévő Picassót, ahogy egy-egy Modigliani- és Matisse-képet is egykor az ő családtagjai birtokolták – akikkel a kommunizmus elől menekültek el Magyarországról. Természetesen sem a Modigliani, sem a Matisse nem volt igazi. Hory viszont rájött, hogy akár meg is élhetne a hamisításból. Egyes becslések szerint a következő húsz év alatt közel ezer, más számítások szerint pedig több ezer hamis festmény kerülhetett ki a kezei közül. Már az 1960-70-es években sem tudták megkülönböztetni az eredeti és a hamis, azaz a  – többnyire az első párizsi iskola mestereit mímelő – Hory-festményeket, így számtalan képe került köz- és magángyűjteményekbe. 

Elmyr de Hory: In the manner of Van Dongen, olaj, vászon, 61 x 50 cm (forrás: Makláry Kálmán)

Az egyik legérdekesebb történet vele kapcsolatban: állítólag maga Picasso mondta egyszer, hogy ha egy neki tulajdonított alkotást valójában Hory csinált, azt el lehet fogadni eredetiként. Nem csoda, hogy Orson Welles filmet is forgatott Horyról.

A munkásságát úgy ismertem meg, hogy egyszer bementem egy San Diegó-i boltba, ahol megláttam egy könyvet egy dollárért, a címe Fake! (Hamis!) volt. Egy gyönyörű Modigliani-kép volt a borítóján. Belelapoztam, és eldöntöttem, hogy megveszem. Ekkor még azt sem tudtam, hogy a főszereplője magyar. Miután kiderült, különösen lebilincselt a története.

Az „eredeti” Horyknak komoly áruk van a nemzetközi műkincspiacon, egy-egy festménye akár százezer dollárt is érhet. És már őt is hamisítják! Több képem is van tőle. Az egyik egy ál-Picasso, amelyet Ausztráliában vásároltam, viszonylag olcsón. Később a kép hátulján megtaláltam egy hetvenes években kelt számlát: akkor tízezer dollárért adták el. Van tőle két szép hamis Modiglianim is. Titkon abban reménykedem, hogy talán nem is Hory festette, hanem maga Modigliani…

Elmyr de Hory Hommage to Modigliani, 1960, olaj, vászon, 70 x 47 cm (forrás: Makláry Kálmán)

Mindkettőjük figyelmét csak olyan kép kelti fel, amely erős hatással van önökre. Mit vásároltak legutóbb?

H. P.: Nagyon szeretem Fiedler Ferenc műveit. Azt hiszem, ő szimbolizálja a leginkább mindazt, amiről eddig beszélgettünk a gyűjtői megközelítéssel, az elfeledett, nem értékén kezelt művészekkel és a felértékelődési potenciállal kapcsolatban. Tőle vásároltam legutóbb.

Zichy Mihály: The Muse, 1864, akvarell, papír, 41.3 x 33.3 cm (forrás: Makláry Kálmán)

M. K.: Mostanában vettem egy akvarellt, amelyet egy belga festőnek tulajdonítottak. Én Zichy Mihályra gyanakodtam, és kibontva a művet, fel is fedeztem a hátulján az aláírását: „Zichy 1957 Saint-Petersburg”. Nagyon örültem, mert Zichyt különleges tehetségnek, a világ egyik legjobb rajzolójának tartom. Egyelőre a gyűjteményembe kerül, hiszen egyetértek a francia Georges Wildenstein tanácsával, aki egykor a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb műkereskedői közé tartozott: nem abból gazdagszol meg, amit eladsz, hanem abból, amit megtartasz.

Nyitókép: Horn Péter és Makláry Kálmán, a háttérben Klausz Ernő festményei (fotó Pixolar Photography)

Lásd még:

Azt támogatjuk, amit a munkatársak választanak – Interjú Horn Péterrel, a B. Braun Magyarország vezérigazgatójával

„Nem pénz kérdése” – A Forbes átadta az idei Év Filantrópja Díjat

„Ha a gyűjteményem egyben maradna, úgy érezném, hagyok magam után valamit” – Interjú Vass László műgyűjtővel, a Vass Cipő alapítójával

„Egy igazán jó műtárgyban benne van a hiba lehetősége” – Interjú Deák Erika galeristával

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

Sokszínűségre építenek – Beszélgetés Reszegi Judit műgyűjtővel és Molnár Ani galériatulajdonossal

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával

Intellektuális kalandozások – Beszélgetés Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtőkkel és Valkó Margittal, a Kisterem galéria vezetőjével