„Azt akartuk, hogy életszaga, bűze, kosza legyen”

Ez a könyv onnan veszi föl a fonalat, hogy két, a Duna ellentétes oldalán élő kíváncsi, ismert ember összebarátkozik és beszélgetni kezd. Péterfy Gergely kérdez, Nagy Ervin pedig hol a számítógép képernyője előtt ülve, hol a Szentendrei-szigeten vagy a közép-olaszországi Umbriában, séta közben válaszol: népmesei hősként meséli el a gyerek- és ifjúkorát, az első kalandjait, hogy hogyan indult el meghódítani a nagyvilágot. A párossal közös metszéspontokról, magányosfarkas-létről és a bántalmazás elleni küzdelemről is beszélgettünk.

A Robotmeséhez hasonlóan A király, a gróf és a tanár is közös könyvük, gyakran nyilatkoznak róla úgy, hogy együtt írták. Valóban szerzőtárs-e Nagy Ervin, vagy egyedül Péterfy Gergely ír?
 
Péterfy Gergely: Én írtam, de Ervin mesélte. Ezek Ervin történetei, az ő életanyaga, az ő szellemi terméke, amit én szerkesztettem meg, de rajta múlt, hogy azokat hogyan érlelte meg magában, milyen perspektívából nézte és hogyan mesélte el. Én ezeknek csak a kovásza voltam, a kérdéseimmel terelgettem a témák között; segítettem abban, hogy gördülékeny és olvasható szöveggé, könyvvé változzon. A célunk egy minél teljesebb portré volt Ervin karakteréről, a felnövéstörténetéről, a családi hátteréről; arról a miliőről, amiből jön, hogy akik szeretik és kíváncsiak rá, megértsék, honnan jön és hova megy. A munkában nagy szerepe volt a feleségemnek, Péterfy-Novák Évának – aki nagyon sokat dolgozott a hanganyag átírásán –, és Csajkovszkij Krisztina szerkesztőnek is, aki szintén számos változtatást javasolt. A végeredmény sok szempontból megdolgozott szöveg, aminek húzása, sodrása, erős lendülete lett, így az olvasó is a részese tud lenni a társalgásunknak, végigkövetheti az egymás megismerésében, a megismerés első örömében rejlő varázslatos kalandot.

Nagy Ervin és Péterfy Gergely (forrás: Péterfy Gergely Facebook-oldala)

Hosszú ideig nem keresték egymást, noha nem lett volna nehéz találkozniuk, aztán ez egyszer csak megváltozott. Miben állt ez a változás?

P.G.: Az utóbbi húsz évben nagyon kevés időt töltöttem más emberek társaságában: a családom azon ágával, akikkel Ervin kapcsolatban állt, nagyon ritkán találkoztam; a Duna egyik oldalán éltem, otthon ültem és írtam, miközben Ervin éppen a másik oldalon élt. Tulajdonképpen egy közös ismerősünk emlékeztetett rá, hogy itt vagyunk egymással szemben, ismerkedjünk már meg. Ebből egy nagyon örvendetes és harmonikus dolog lett. A feleségeink, Éva és Alexandra [Péterfy-Novák Éva író és Borbély Alexandra színművész – K.M.] is nagyon jóban lettek, kiderült, hogy ez egy működő dinamika négyünk között, aminek később részeivé váltak a gyerekeink is. 

Nagy Ervin: Az éveket átölelő barátságoknak szerintem is feltétele az, hogy a kísérő és anyahajók jóban legyenek a férfibarátságok mentén, mert ha éppen csak elviselik egymást, az mindig behúzza a kéziféket, sőt, akadályt gördít a kapcsolat elé.

„Bár a részletkérdésekben lehetnek vitáik, a dolgok alapvető megítélésben mélységesen egyetértenek” – olvasható a könyvben többször is. Mi az, amiben önök ketten a leginkább hasonlítanak? 

N.E.: Mind a kettőnkben lakik egy kíváncsi reneszánsz ember, akit az újdonság föl tud ajzani, el tud kápráztatni. Nagyon gyorsan kiderült, hogy a nőkön és a kocsikon kívül van még miről beszélgetnünk. Sosem szerettünk művészbolyokban, írótanyákon, kávéházi asztaltársaságokban létezni, és ez a hemingwayi férfialkat, ez a különutasság érdekes módon pont egymás mellé sodort minket. Engem nem zavar – és a művészetben sem kudarcként élem meg –, hogy nem vagyok a klaszterértelmiség tagja, hogy nincs mögöttem egy értelmiségi kör. Mi mindketten büszke emberek vagyunk, nem szeretjük a béklyókat, és akkor is szeretünk egyenes gerinccel járni, amikor hunyászkodni, dörgölőzni és lábhoz menni kellene. Egyedül is mernék a széllel szemben evezni, de annyira jó, ha az ember talál néha egy hasonló hajótöröttet, aki olyan, mint ő. Valahogy így kerültünk mi egy csónakba a Gergővel.

Péterfy Gergely és Nagy Ervin Umbria dombjain valahol Castel dell’Aquila és Sambucetole között (forrás: Péterfy Gergely Facebook-oldala)

P.G.: Egyetértünk abban, hogy nem lehet úgy nyugalomra hajtani a fejünket, hogy nem tudjuk, mi van a mögött a domb mögött, a folyó túlpartján, a ház másik oldalán. Szeretünk állandóan kíváncsinak lenni, nem beleülni egy olyan szerepbe, „írósan”, hogy én már mindent tudok. Nagyon távol áll tőlünk a bölcsességnek ez az unalmas és márványbüsztre rakott pozíciója, prüszkölve le is rázzuk magunkról, és futva menekülünk a művésztársaságoktól. Veszélyes dolog az, ha az ember nem nagyon csapatjátékos, illetve nagyon kevés olyan csapat van, ahova beáll, sőt, talán nincs is. Ennek a magányosfarkas-életérzésnek van ugyan romantikája, de kockázatos is nem keresni a hátországot, a holdudvart, nem beállni jópofizni. Mi bevállaltuk ezt a kockázatot – ez mindkettőnk pályáján is látszik – , de én sem tudnék nyugodtan aludni, ha az elveimmel, a képességeimmel, a vágyaimmal ellentétes kompromisszumot kötöttem volna bármiben. Akkor már az ember inkább egyedül vagy kevesekkel együtt járja ezt az utat. Vagy például ilyen különleges harcosok társaságában, mint az Ervin.

Todi, Olaszország (forrás: myumbria.tours)

Ezt a könyvet a Felhő Café Könyvek adta ki. Ha megnézzük a korábban megjelenő alkotásokat, jól látszik, hogy feminista témájú vagy a bántalmazással kapcsolatos művekből áll a repertoárjuk.

P.G.: Magyarországon különösen szörnyű hagyománya van a bántásnak, amit a generációk átadnak egymásnak: engem is vert apám, akkor én is megverlek téged. Ennek nem lehet gátat vetni, pedig ezek a mérgező folyamatok teszik tönkre az emberek életét, ezekben gyökerezik a bullying, a családon belüli, a nők, a gyerekek, a szegények, a betegek elleni erőszak, és a sor folytatható. Ezt folyamatosan hevíteni, fokozni rettenetesen nagy, halálos bűn. A művészet feladata az, hogy ennek ellenálljon. 

Mikor érdemes ezzel a témával foglalkozni, lehet-e újat mondani róla? 
 
N.E.: Ha valakit gyerekkorában művészeti élmény kapcsán ér katarzis, az nagyon mély nyomokat tud hagyni benne. Kiskorban még van foganatja, akkor még vannak erkölcsi példázatok, amik megfordíthatnak bennünk valamit. Azok az aranytörvények, hogy „nem rúgunk bele a gyengébbe”, vagy hogy „megvédjük a lányokat”, gyerekkorban íródnak belénk, hiszen az összes mese, népmese valójában erről szól, és aztán ezt, mint egy kis lángot visszük tovább a lelkünkben. Soha nem értettem, hogyan lehet ezt aztán populista politikai marketinggel egy pillanat alatt ellopni, semmissé tenni. Első közös könyvünk Gergővel a Robotmese volt, amivel gyerekekhez akartunk beszélni. Olyan alapvetésekről, mint például hogy az a faszagyerek, aki védi a másikat, nem belerúg, vagy ha valaki nagyon agresszív az iskolában, az lehet, hogy nem úgy gonosz, ahogy gondoljátok, hanem talán neki is az a baja, hogy egyszer bántották. Én az edukációban látom a megoldást, az ilyesmit szerintem gyerekkorban lehet a legstabilabban elültetni; a felnőttkori „megvilágosodásban” valahogy nem nagyon hiszek. Van persze olyan is, de elég ritka. 

P.G.: Én is úgy gondolom, hogy a pubertás előtt kell sort keríteni rá, mert utána az emberi agy beszűkül, eltűnik belőle a csoda, a gyerek elkezd a szüleire és a szomszédaira hasonlítani, elkezdi követni a rossz példáikat. Mi valóban olyan műveket adunk ki, amelyekben hiszünk, és amelyek egybeesnek az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projekt eszméivel. A Nagy Ervin-könyv mellett ilyen Rácz Zsuzsától a Kovácsné kivan, Balogh-Kunst Nórától a Visszahoztam, Mérő Verától a Lúg, és hamarosan megjelenik Dr. Ságh Beáta pszichológus Mozaik című könyve is, ami a mozaikcsaládok működéséről szól. Még ha ezek az üzenetek nagyon naivnak tetszenek és túlságosan hisznek is egy, az emberi társadalomra egyébként nem jellemző jóságban, a művészet kötelessége, hogy újra és újra elmondja őket. Hogyha ebből egy-két fejben megragad valami, akkor már nem hiába csináltuk a dolgunkat.

Hogyan definiálná az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projektet? A Wikipédián föllelhető egy szerkesztővita, amelyben rámutatnak, hogy rossz kategóriában van (Nevezetességek) és művészeti projekt lévén máshol lenne a helye. 

P.G.: Ez a fogalom a mi akcióművészetünket takarja: azt, hogy Olaszországba költöztünk és itt csináltunk egy olyan Magyarországot, ahol nincs bántalmazás, ahol demokrácia és egyenjogúság van. Ez a művészeti–politikai projekt az Umbriai Magyar Köztársaság. Része még egy turisztikai vállalkozás, egy kulturális kezdeményezés is, amihez bárki csatlakozhat, aki eljön ide, Umbriába. Az Ulpiusok nyomában-túráinkon közösen kalandozunk, miközben rengeteget mesélek többek között az Utas és holdvilágról, illetve Szerb Antal és Umbria viszonyáról.

Todi, Olaszország (forrás: myumbria.tours)

Hogy értette, amikor egy interjúban úgy fogalmazott, „erősebbek lettünk annál, semhogy mások erőforrásaira kelljen támaszkodnunk”? Meg lehet élni az írásból?

P.G.: Nagyon nehéz csak az írásból megélni, hiszen a magyar könyvpiac folyamatosan zsugorodik, az eladott példányszámok is csökkennek. Mi attól lettünk erősek, hogy nagyon-nagyon sok olvasót érünk el a közösségimédia-felületeinken is: Évával összesen több mint százezer követőnk van, és nincs nehéz dolgunk, ha valamit közhírré, ismertté akarunk tenni, vagy ha azt mondjuk valamire, hogy fontos. Ez arra is érvényes, ha el szeretnénk adni egy könyvet. Ezt neveztem erőnek, hiszen mostanra erősebbek lettünk annál, hogy másokhoz kelljen csatlakoznunk, csapódnunk. Csináltunk egy saját bázist, ahol a saját lehetőségeinkre és forrásainkra támaszkodva hozunk létre dolgokat. Mindegy, hogy fizikailag hol vagyunk, értelmiségi munkát a világ bármely pontjáról lehet végezni. A kiadó tulajdonosi körében van Magyarországon élő és ott intézkedni tudó barátunk, és ma már alig van olyasmi, amit az online térben ne lehetne megcsinálni. Az is szempont azonban, hogy ne olyan helyen legyen az ember, ahol rossz dolgokban kénytelen cinkosnak lenni azáltal, hogy ott van. Magyarország most egy ilyen hely, ahonnan, nekünk úgy tűnt, hogy jobb távol lenni.

Közös könyvük szövege káromkodásokkal is jócskán fűszerezett. Mi az oka annak, hogy ezeket nem húzták ki? 

P.G.: A szerkesztés során volt a pakliban egy káromkodások nélküli változat is, de nem működött: végtelenül sterillé vált a szöveg, és nagyon hiányoztak belőle az ilyen pici erőspaprika-darabkák, amik hozzátartoznak ehhez az ételhez. Ez valóban egy nagyon erősen fűszerezett szöveg, amiben a fűszer apró, de összetéveszthetetlen karakterjegye is Ervinnek. Kényeskedő sznoboknak kevéssé tudjuk ajánlani, de nem lehet mindenkinek tetszeni. 

N.E.: Nem akartuk levakarni vagy irodalmi szabatosságba ágyazni a kohóport, ami Dunaújvárosból rajtam maradt, mert hozzám tartozik: azt akartuk, hogy életszaga, bűze, kosza legyen, mert ettől érzi az olvasó, hogy én ki vagyok. Egy-egy káromkodással rá tudok mutatni arra, ha valami felesleges, ha azt érzem, hogy csak púder, mert lehet ugyan púderezni, de sajnos az igazság néha sokkal triviálisabb, egyszerűbb, lényegre törőbb, fájóbb és primitívebb. Persze a könyvtől általában elvárják, hogy legyen egy kicsit pátoszos, emelkedett; az írott szöveg máris nívót követel magának, mert ha a mondanivaló bőrbe van kötve, akkor abban tessék szépen, örökérvényűen megszólalni. De én a hétköznapi stílust kedvelem, egyszerre szeretném képviselni a választékos beszédet, a pátoszt és az utca hangját. Alapvetően tényleg ilyen telepi kölök vagyok: az utcáról, az egyenesebb, egyszerű melósok világából jövök, és a mai napig gyakorta ott érzem magam igazán otthonosan. Ismerem a lelküket, a bújukat-bajukat, és öt másodperc alatt meg tudom őket szólítani. Lehet, hogy nem mondják olyan szépen a kocsmában, de legalább azt mondják, amit gondolnak. Büszkeséggel tölt el, hogy egyszerre van bejárásom a kútfúrók, az erdőkerülők, a rapsicok, a horgászok, a kőművesek és – ha kell, akkor – a legmagasabb polcon lévő irodalomtudósok világába is, és nem esik nehezemre átugrani egyikből a másikba. Talán egyedül maradtam a kiállásommal a tanárok mellett, vagy azzal, ahogyan időnként kritizálok, de jókedvűen fekszem le aludni amiért a gyerekkori álmaimnak megfelelően kajtatom az igazságot. És mivel az igazsághoz vezető út – pláne ebben az országban – meglehetősen rögös, szerintem érthető, hogy időnként elhagyja a számat egy-egy sóhajszerű baszdmeg.

Lásd még:

Morális iránymutatás, avagy aki nem avatkozik közbe, az gyáva kukac
– Beszélgetés Péterfy Gergellyel

Egész évben mikulásnak lenni

Produkciós céget alapít Nagy Ervin

Nyitókép: Nagy Ervin és Péterfy Gergely (fotó: Péterfy Gergely)