Befektetés, szenvedély és misszió

Mindketten a modern magyar művészet mellett kötelezték el magukat. Fontos számukra, hogy a birtokukban lévő műtárgyak ne csak vizuálisan hassanak a környezetükre, de komoly üzeneteket is megfogalmazzanak arról a történelmi korszakról, amelyben születtek. Einspach Gábor, az Einspach & Czapolai Fine Art egyik alapítója és Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. alapítója és igazgatósági elnöke szerint Magyarország sokkal előrébb tarthatna, ha a politikának és a társadalomnak más lenne a viszonya a kulturális értékeinkhez. De mi köze mindennek az ifjúkori nosztalgiához, a Kontroll Csoporthoz és a Vajda Lajos Stúdióhoz?

A gyűjtők jellemzően a saját egyéniségüket próbálják kiterjeszteni a vásárolt műtárgyakon keresztül. Hogyan írnák le ebből a szempontból a személyiségüket?

Einspach Gábor: Az első gyűjteményemet harminc évvel ezelőtt, tudatosan kezdtem építeni, annak egy részétől húsz évvel ezelőtt megváltam. Azóta már nem határozott koncepció mentén alakul, ezért nem is gyűjteménynek, hanem nagyobb műtárgyegyüttesnek nevezném. Ami fontosabb jelenleg, hogy Barbarával [Czapolai Barbara, az Einspach & Czapolai Fine Art társalapítója – T. O.] a galéria kollekcióját gyarapítjuk, jellemzően az általunk képviselt művészektől vásárolunk. A műveiken keresztül szeretnénk megmutatni a kortárs magyar képzőművészet érvényes keresztmetszetét. Ez nem az én személyiségem kiterjesztése, sokkal inkább közös értékválasztás és ízlés.

Vajda Lajos: Gyertyás lány, 1936, olaj, papír, 68 x 55 cm (forrás: Kieselbach Galéria Archívuma)

Jaksity György: Ha egy szóban kellene válaszolnom, azt mondanám: színes. A gyűjteményem a kortárs művészet igen tarka forgatagát reprezentálja. Korszakokat tekintve több mint száz évet ölel fel, de változatos képet mutat a műtárgyak stílusát, az alkotók generációit tekintve is. Ha a gyűjtéshez a motivációm irányából közelítek, azt mondhatom, hogy az alkotások kisebb részét befektetési szemmel választottam, a döntő és főleg korábban vásárolt része pedig sok örömöt is ad, de egyfajta missziós szerepet tölt be az életemben. A színes kavalkád középpontja, amely talán a személyiségemről is a legtöbbet árulja el, Vajda Lajos és köre. A modern magyar művészet vezéregyéniségei, mint Anna Margit, Bálint Endre, Kondor Béla és Ország Lili nagyon közel állnak hozzám. A gyűjteményemben lévő alkotásaik között vannak olyanok, amelyekhez hasonlók ma már egyáltalán nem lelhetők fel a műtárgypiacon, csak a nagyobb közgyűjteményekben.

E. G.: Mindkettőnk kollekciójában vannak olyan művek, amelyekkel szerelembe estünk. Ráadásul Gyuri széles látókörű, ismeri a világot, annak működését, ami megjelenik a gyűjteményében is.

Anna Margit: Együtt (Fehér és fekete), 1948, olaj, vászon, 43 x 61 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

A kortárs művészekre jellemző, hogy történelmi és közéleti kérdésekben is állást foglalnak. Milyen véleményeket fogalmaznak meg társadalmi ügyekben a gyűjteményükben szereplő műtárgyak alkotói?

J. Gy.: Vajda Lajost említettem, akinek az utolsó alkotói korszaka a vészkorszak jövendölése. Már a II. világháború kitörése előtt nyomasztó, sötét szellemek és arctalan maszkok, a halált idéző lények víziói jelentek meg a képein. A művészet ezen nyugtalanító megnyilvánulási formái nem állnak távol tőlem. Vajda és Anna Margit élete lelki és fizikai fájdalmak sorozata volt, és ezt megjelenítettek a vásznaikon is. A kollekcióm alkotásai egy adott történelmi korszak társadalmi, gazdasági és politikai fellendüléséhez vagy éppen hanyatlásához, olykor tragikus végkifejletéhez kapcsolódnak, de gyakran megjelenik az élet ünneplésének motívuma is.

E. G.: A galéria gyűjteményében – a gondolatiság mellett – nagyon fontos a vizuális minőség. Alapvetően nem konceptuális művészettel foglalkozunk, alkotóink egy részétől távol áll a politikai állásfoglalás, és sokuk a társadalmi kérdéseket is csak érinti. Persze kivételek akadnak, ilyen például Drozdik Orshi, a feminista művészet nemzetközileg is fontos alakja, akinek az egész életművét átszövi a konceptualizmus. Gyuri említette a vészkorszakot. A háború utáni magyar művészet egyik nagyon lényeges része a holokauszt tragédiájának feldolgozása; nekünk fontos alkotók, például Fehér László, egész életművükkel reflektálnak rá. Több olyan képzőművésszel dolgozunk együtt, akik a filozófia felől közelítik meg korunk fontos problémáit, például Dezső Tamás és Soós Tamás. Jelentős műveket őrzünk tőlük a gyűjteményünkben. A szocializmusban nőttünk fel, életünk meghatározó részét éltük a rendszerváltás előtt. Fontos ez az időszak, több olyan művet emeltünk be a kollekciónkba, amelyek releváns módon foglalkoznak a háború utáni magyar történelmi korszakkal.

Fehér László: Balatoni emlék, 2017, olaj, vászon, 160 x 220 cm (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

Kik voltak önökre a legmeghatározóbb hatással művészeti szempontból?

J. Gy.: Noha gyűjtők nem voltak a családomban, sok olyan példa akadt, amelyek később a gyűjtés építőköveivé váltak. Apai ágon szerb származású vagyok, nagyapám ortodox lelkész volt Szentendrén, Pomázon, Ráckevén, Csobánkán. A pomázi paplak a zeneszerző, Vujicsics Tihamér szülőházában volt, nagyszüleim nem éltek ott, csak a kertet művelték. A szerb templomok, ahol a miséket tartották és ahol gyerekkoromban néha ministráltunk vagy csak játszottunk a kertjükben Iván unokatestvéremmel, nagy hatással voltak rám. Szobrok ott nem voltak, mert azok az ortodoxia szerint a bálványimádás újkori megtestesülését jelentették, viszont a belső falfelületeket festmények fedték, gyönyörű ikonosztáz választotta a teret két részre, a Szentírásból származó jelenetekkel és szereplőkkel. Minden elképesztően gazdag és színes volt bennük, miközben abban az időben nem nagyon jutott pénz a fenntartásukra. Tízévesen Belgrádba kerültem, az addig megszokottól teljesen eltérő kultúrába, ahol egyszerre tanultam szerbül, oroszul és angolul. A széles spektrumban, amit Gábor említett, mindez nagy szerepet játszott.

Édesapám jogász volt, nagy hangsúlyt helyezett az irodalomra; évtizedekig kellett várnia arra, amíg első regénye megjelent. Emlékszem, hétéves lehettem, amikor egy nyaraláson a kezembe adta Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényét, mondván, olvassam el, de még a felnőttek nagy része sem érti, miről szól… Jó érzés volt, még ha nagy felelősséggel is járt egész életemben, hogy ennyire komolyan vesz. Nem meglepő, hogy elsős általános iskolás korom óta mániákus olvasó vagyok. Nagybátyám fotóművész volt. Tágabban nézve a családomat, sokan zenéltek amatőr szinten. A műgyűjtéssel azonban csak én kezdtem el komolyan foglalkozni az 1990-es évek közepétől. A 2000-es években pedig már jelentős gyűjtemény birtokosa voltam.

Úgy tudom, érdekli a keleti filozófia, tai chizik is.

J. Gy.: Korán, már tizenévesen érdekelni kezdett a keleti kultúra. Valójában a tai chi, noha harcművészetnek hívjuk, nem más, mint mozgásművészet, ami mögött egy ősi, taoista filozófia áll. A tanításaira a leghétköznapibb helyzetekben is támaszkodhatok. A gyűjteményemben szereplő művek alkotói között vannak, akiket a keleti vallás, a buddhizmus, a meditáció erősen befolyásolt. Nádler István talán közöttük a legismertebb, de sok más művészt is említhetnék.

Nádler István: Essen, 1972, akril, vászon, 162 x 130 cm (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

E. G.: Gyurival szemben én egy embert tudok felmutatni a családomban, igaz, ő egy személyben űzött sokféle művészeti tevékenységet: a nagybátyám, Szilárdi Béla zenei konzervatóriumot végzett, fotózott, ma is fest, drámákat ír. Az 1970-es évek elejétől a nagynénémmel együtt Münchenben éltek. Ők vezettek be a kortárs képzőművészetbe. Nekik köszönhetően láthattam először a Velencei Biennálét is. Anyu lánykorában művészi képeslapokat gyűjtött, nagy paksamétája volt belőle, amit rendszeresen „kikérdezett” tőlem. Apám öntőmunkás volt, ritkán szobrot is öntött. Nyaranta  én is dolgoztam vele az öntödében, de nem ez volt a döntő a pályaválasztásomban. Öcsémmel nagyon korán megtanultunk olvasni, és onnantól kezdve faltuk az irodalmat. Kamaszként az Utas és holdvilág meghatározó élményt jelentett, hatására sok időt töltöttem a Várban és a Nemzeti Galériában. A középiskola vége felé elvállaltam egy kiselőadást az avantgárdról, elkezdtem olvasni a szakirodalmat. Emlékszem, mennyire lenyűgözött, hogy Kassák Lajos gyalog ment Rómáig, hogy ott kiállításokat nézzen. Egy vita során össze is verekedett a futurizmus fontos alakjával, Filippo Marinettivel. Micsoda izgalmas világ! – gondoltam.

Később, az 1980-as évek végén, amikor a sorkatonaság után munkát kerestem, megismerkedtem Kovács Dezsővel, aki az ország egyik legjelentősebb műgyűjteményével rendelkezett, emellett régiségüzlete volt, nála lehetőségem nyílt a művészet gyakorlati részével foglalkozni. Abban az időben az élénkülő hazai műtárgypiac sorra hozta felszínre az addig rejtegetett műtárgyakat. Naponta százas nagyságrendben találkozhattam hihetetlenül izgalmas alkotásokkal. Kovács Dezső mindig azt mondta: nem azon keresi a pénzt, amit elad, hanem azon, amit megtart.

Einspach Gábor (fotó: Pixolar Photography)

Ez azt jelenti, hogy a saját gyűjteményében vannak a legértékesebb alkotások?

E. G.: Galeristaként fontosabb nekem, hogy a gyűjtőink a legjobb műveket kaphassák meg, és azokból jó kollekciót építhessenek. Egyébként, ha megnézzük az elmúlt száz év műtárgypiaci statisztikáit, azok Kovács Dezsőt igazolják: egyértelműen azt látjuk, hogy a műtárgyak idővel egyre értékesebbek lesznek.

J. Gy.: Ez pofon egyszerű matematikai igazságon alapul, amit úgy hívnak: kamatos kamat. Ha kellő ideig birtoklunk egy kvalitásos műtárgyat, akkor a vételáránál magasabb összegért adhatjuk tovább, hosszú távon exponenciális növekedést figyelhetünk meg.

E. G.: Persze van egy piaci árrés, ami az aukciók esetében bruttó 35-40 százalék is lehet, ezt a vevő és az eladó jutalékként fizeti az aukciósháznak. Érdemes különbséget tenni az alkotók főművei és kevésbé jelentős alkotásai között is, ugyanis a főművek midig jobban őrzik, vagy növelik az értéküket. Műtárgyat birtokolni a vagyon megtartásának vagy akár a gyarapításának jó eszköze, de kifejezheti az identitásunkat, a társadalomban betöltött pozíciónkat, és presztízsértékkel is bír. Nem beszélve arról, mennyit tehet hozzá a vizuális környezetünkhöz, ezen keresztül az életszínvonalunkhoz.

Bálint Endre: Allegro barbaro, 1957-1962 között, olaj, vászon, 45,5 x 92 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Milyen szerepet töltött be az életében Kieselbach Tamás?

E. G.: Negyvenéves korom körül találkoztunk, először szakértőirodát hoztunk létre. Intenzív fejlődési időszak volt, fantasztikus festményeket százával láthattam a galériában és vizsgálhattam az irodában. Majd 2014-ben megalapítottuk az Art+Text Budapestet, ami a kelet-európai művészeti színtér fontos galériája volt. Elsősorban a kortárs művészetre, a háború utáni modern alkotókra és a fotográfiára összpontosítottunk. Számos nemzetközi és magyar kiállítást szerveztünk, és olyan művészeti vásárokon vettünk részt, mint a Paris Photo, a Photo London és az Artissima.

Hogyan indult az önök szakmai kapcsolata?

J. Gy.: Kicsivel kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt eladtam a házamat, és bizonyos művekkel nem tudtam mit kezdeni. Tudatos döntést hoztam: a gyűjteményem egy részét értékesítettem, a XX. század eleji gyűjteményemtől szinte teljes egészében megváltam. Az érdeklődésem középpontjába a kortársak, különösen a fiatal, kezdő művészek kerültek. Vajda Lajost és az 1945 és 1948 között működő Európai Iskola művészeit, valamint az utánuk következő alkotókat elég jól reprezentálta a gyűjteményem, és benne is maradtak. Gábor ekkor már egy ideje együtt dolgozott a Raiffeisen Bankkal, az ő trezorjukba került a gyűjteményem megmaradó nagy része is. Később, amikor Gábor önálló szereplővé kezdett válni, komolyabbá vált a gyűjtő–galériás kapcsolatunk is.

Jaksity György (fotó: Pixolar Photography)

Feltételezem, a saját galéria nyitása alapjaiban változtatta meg Gábor műtárgyakhoz való viszonyát.

E. G.: A 2021-ben alapított galériánkban a háború utáni és a kortárs magyar képzőművészet kulcsfiguráit képviseljük. Emellett kezeljük Frey Krisztián, Hetey Katalin és Molnár Sándor művészeti hagyatékát is. Azt hiszem, ha az ember műtárgyat birtokol, és van hozzá személyes kötődése, az nem csak esztétikai és gondolati élményt jelent számára, kialakul egy érzelmi kötődés is. Nem véletlen, hogy olykor a gyűjtők sokkal többet tudnak a gyűjteményükben lévő művészekről, mint a művészettörténészek. Galériásként és gyűjtőként nekem is intimebb, intenzívebb és mélyebb a viszonyom a műtárgyakkal.

Hetey Katalin: Cím nélkül, 1968, akril, vászon, 114 x 162 cm (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

Merre fordul jelenleg a gyűjtők figyelme, és az készteti-e korrekcióra a galéria programját tekintve?

E. G.: Egy galeristának – jó esetben – van ízlése és világlátása, továbbá víziója arról, merre tart a világ és merre irányítja a galériáját, milyen művészeket és műalkotásokat tart értékesnek. Nyilván folyamatos párbeszédben vagyunk a gyűjtőkkel, figyelünk rájuk, nyitottak vagyunk a meglátásaikra, de a portfóliónkat és programjainkat tekintve önálló döntéseket hozunk. Olyan fotóművészek alkotásai vásárolhatóak meg a galériában, mint Balla András, Kerekes Gábor és Stalter György. Ugyanakkor a fotográfia megbecsültsége Magyarországon közel sincs ott, ahol a festményeké. Fotógyűjtemény is kevés épül, pedig komoly hagyományaink vannak a fotóművészetben.

Kétéves korom óta vonzódom a fotó előhívásának misztikumához. Akkor láttam – a nagybátyám révén – először olyat, hogy egy üres papírlapot belemártanak a folyadékba, és idővel előtűnik rajta valami. Racionális értelemben, amikor az Art+Text Budapestet megalapítottuk Tamással, egyértelmű volt, hogy Magyarországról fotóval a legegyszerűbb megjelenni a nemzetközi piacon. Ezen a művészeti területen voltak olyan magyar alkotók – mint André Kertész, Brassaï és Robert Capa, akiket világszinten ismertek a gyűjtők. Már első alkalommal elfogadták a jelentkezésünket a Photo Londonra és a Paris Photora. Ez volt a belépőnk a nemzetközi porondra. A magyar fotográfiának később is voltak izgalmas korszakai, például az 1960-70-es években, amikor a vasfüggöny mögött világszínvonalú alkotások születtek olyan művészektől, mint Hajas Tibor, Haris László, Koncz Csaba, Lőrinczy György, Vető János, és még hosszasan sorolhatnám. A közelmúltban elhunyt kitűnő fotótörténész, Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984 című könyvét mi adtuk ki angolul, jelentős nemzetközi visszhangot váltott ki.

Vető János: Be a képbe II., 1981, zselatinos ezüst, 9 x 12 cm mindkettő (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

J. Gy.: Gyűjtök fotókat is, de inkább csak kiegészítő elemként van jelen a kollekciómban. Például a híres nagy magyar világsztárokon túl az előbb említett neoavantgárd fotóművészet érdekel. Az elindulásom az életben a rendszerváltáshoz köthető. Úgy éreztem, és ezzel nem voltam egyedül, hogy van remény, mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális értelemben kifelé tartunk a szocializmusból. Nosztalgiával gondolok az 1980-as évek undergroundjára, annak zenei életére – az Európa Kiadóra, a Kontroll Csoportra és társaikra – és a fotóra mint dokumentációs és művészeti eszközre.

E. G.: Emlékszem, tizennyolc éves lehettem, amikor meghívtak egy buliba Szentendrére, amit a Vajda Lajos Stúdió (VLS) rendezett, és amelyen részt vettek a Bizottság zenekar tagjai is, akiket csodáltam. Az, hogy galeristaként később közöm lehetett a VLS alapítóihoz, Wahorn Andráshoz, feLugossy Lászlóhoz és ef Zámbó Istvánhoz, hogy gyűjtőként birtokolhatom fontos műveiket, nagyon jó érzéssel tölt el. Szerettem a Trabant zenekart is, amelynek az egyik tagjával, Vető Jánossal baráti kapcsolatom alakult ki azóta. Tőle is vannak fotóim, ahogy rajtam keresztül Gyurinak is. Szintén az 1980-as évek pesti undergroundjának színes alakja volt Sóskuti Tibor Sosó, akivel már tíz éve dolgozom együtt, és én még a Balaton zenekar idejéből ismerem, amikor a koncerteken álomszerű fotóit vetítették.

Az Einspach & Czapolai Fine Art standja a Paris Photo művészeti vásáron 2024-ben, Dezső Tamás műveivel (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

Gábor, a közelmúltban gyógyult fel a hasnyálmirigy-daganatból. A betegsége hozott változást a művészethez való hozzáállásában?

E. G.: Nem a művészethez, hanem az élethez való viszonyom változott. Érzékenyebb lettem, önállóbb, talán tudatosabb is. A változásban kulcsszerepe van a páromnak, folyamatosan formál, fejleszt, nagyon sokat jelent nekem.

Orvosa a Szent István Kórházban létrehozott egy onkológiai centrumot, ahol a falakra, az ön kurátori munkája eredményeképpen, festmények kerültek.

E. G.: Dr. Bodoky Györgyöt anyukám betegsége kapcsán ismertem meg. Amikor elhatározta, hogy az újonnan felállított Onkológiai Centrumban kortárs képzőművészeti alkotásokat tesz a falakra, megkeresett. Örömmel segítettem, ahogy a felkért művészek mindegyike, és ma már a magyar képzőművészet legjobb alkotónak több mint száz műve tartozik a gyűjteményhez és biztosít különleges körülményeket a gyógyuláshoz.

Tóth Olivér, Jaksity György és Einspach Gábor (fotó: Pixolar Photography)

György, 1996-ban Küllői Péterrel és barátaikkal létrehoztak egy alapítványt, a Mosolyt, amelynek hasonló volt a tematikája, mint a később megalapított Autistic Artnak, abban is megjelent az élményterápia, és beteg vagy segítségre szoruló gyerekek álltak a középpontban.

J. Gy.: Az 1990-es években végeztünk egy kutatást. Szerettük volna megtudni, mely területek kapják a legkisebb figyelmet Magyarországon. Így jutottunk el a segítséggel élőkhöz. Őket több alapítványon keresztül próbáltam segíteni – kezdve a Mosollyal, majd az Autistic Arttal (korábbi nevén: Mosoly Otthon), valamint a Mosolyországgal. Ezek közül az Autistic Art kötődik erősen hozzám. Itt sokkal nagyobb a személyes felelősségem is, hiszen az ikerfiaim révén érintett vagyok, sok tapasztalatot szereztem az autizmussal kapcsolatban.

Tarr Hajnalka képzőművész autistaotthonokban járva azt látta, hogy a rajzolás az idősebb gyerekeknek és a fiatal felnőttek egy részéneknek vonzó tevékenység, egyben nagyon jó terápia. Később a képeikből szerveztünk aukciókat, a bevételt pedig az otthonok támogatására fordítottuk. Ezt a rajzokból kiinduló, azokra rímelő iparművészeti tárgyak árverései követték. Sokat tettünk azért, hogy az autista művészetet világszinten is az értékén kezeljék. Ez a történet erősen befolyásolta a látásmódomat, a gondolkodásomat. Új dimenziót nyitott a galériákkal és a kurátorokkal kialakult együttműködéseimben is – az autista művészet nekik szintén újszerű volt.

A magyar műkincspiacon számos érdekes történetet hallani. Az egyik szerint egy budapesti galériatulajdonos úgy kívánt nagyobb bevételre szert tenni, hogy négy részre vágott egy Hantai Simon-képet, amelynek darabjait később egy ismert műgyűjtő megvásárolta, hogy összeillessze azokat. Az már csak hab a tortán, hogy a szóban forgó képet Hantai örökösei körözik. Gábor, ön igazságügyi szakértőként is dolgozik. Mit gondol, mennyire működik átláthatóan a hazai műtárgypiac?

E. G.: Ezt a történetet nem hallottam, elég vadul hangzik. Sokféle területen voltam jelen a műtárgypiacon: dolgoztam régiségkereskedésben, több mint húsz éve vagyok igazságügyi szakértő, a Belvárosi Aukciósház ügyvezetőjeként több mint háromszáz árverést vezettem, és megalapítottam az Artmagazint. Ugyanakkor mindig is a kortárs művészethez vonzódtam. Nem véletlen, hogy önállósodva, galeristaként a háború utáni, kortárs művészettel foglalkozó közegben találtam meg igazán magamat, és ebben mozgok a legotthonosabban. Ez nem azt jelenti, hogy ezen a területen nincsenek manipulációk, nem kerülnek elő hamis festmények. A műkereskedelem nagyobb része tisztességes emberekből áll, egy kisebb része pedig kevésbé tisztességesekből. Éppen olyan arányban, mint a gazdaság más területein. Gyurival van egy fontos közös barátunk, a már említett Küllői Péter, aki azt mondta nekem: transzparensen kell élni. Egyre erősebben törekszem erre, ami vélhetően összefügg a betegségemmel és azzal, hogy a Barbarával, a társammal tiszta szerelemben élünk. Másfajta működési modellel lehet, hogy több pénzt tudnék keresni, de annak árát nem kívánom megfizetni.

J. Gy.: Nem tudok olyan területet mondani, ami a művészeti piacnál etikusabb vagy etikátlanabb lenne. Az emberi természet sötét oldala mindenhol megjelenik. Értelmes ember nem jogszabályok áthágásával kíván boldogulni, mert egy jól működő társadalomban előbb-utóbb pórul jár. Egyrészt Magyarországon is adott a jogszabályi háttér. A törvényeket akkor is be kell tartani, ha azok – sokak számára – elfogadhatatlan vagy kimondottan idióta előírásoknak minősülnek. Nem kevés példát tudnék hozni. Másrészt van az etika… A harmadik tényező a hazai piac általános sajátossága. Magyarországon jelentős probléma, hogy vannak olyan személyek is, akik látszólag törvényesen, de nem túl etikusan tevékenykednek, nem meglepő módon matematikailag és piaci alapon nehezen vezethető le, mivel keresték a vagyonukat. Ez erős hatással van a műtárgypiacra is.

Soós Tamás: Szubsztanciák, 1982-1983, akril, karton, 200 × 130 cm (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

Hogyan áraznák be a kultúráta 2020-as évek közepének Magyarországán?

E. G.: Fiatalkorom egyik meghatározó élménye volt André Marlaux Obszidián fej című műve. Ő volt Franciaország kulturális minisztere 1958 és 1969 között. Köteteket lehet megtölteni azzal, amit a francia kultúráért tett. A magyar kultúráért felelős mostani miniszter a legrangosabb hazai festészeti elismerés, a Munkácsy-díj átadása után még el is látogatott annak a műkedvelő, epigon giccsfestőnek tekinthető kitüntetettnek a műtermébe – akit egyetlen szakmai szervezet sem jelölt –, hogy megerősítse, mit tekint a kulturális kormányzat kiemelkedő értéknek. Arról a díjról beszélünk, amelynek többek között Fehér László, Molnár Sándor és Szűcs Attila a birtokosa. Ez olyan lebecsülése a kortárs képzőművészetnek, amilyenre nem látunk példát európai demokráciákban.

Ugyanakkor kulturális életünk része a Szépművészeti Múzeum, amely állami fenntartású intézmény, és Baán László igazgatása alatt nemzetközileg is meghatározó múzeummá vált, igazi aranykorát élte az elmúlt két évtizedben. Az ő irányítása alatt végbemenő kulturális fejlesztések csak az 1896-ben induló millenniumi építkezésekkel vethetőek egybe. És persze nem szabad megfeledkeznünk az elmúlt időszak rendkívül fontos, országos szintű műemléki rekonstrukcióról sem. Ambivalens a kép, és ez érvényes a kultúra más területeire is.

A kortárs magyar művészet Maruer Dórától Nádler Istvánig, Keserü Ilonától Bak Imréig egyre inkább része a nemzetközi diskurzusnak, műveik ott vannak a világ nagy kánonképző intézményeinek gyűjteményében. Őket követik a középkorú és a fiatalabb generációk. Ehhez hozzájárulnak a progresszív kortárs magyar galériák is, amelyek jelen vannak a legfontosabb nemzetközi vásárokon, az elmúlt években teljesen önerőből, minden állami támogatás nélkül. Az acb Galéria sokadszorra van kint a legrangosabb eseményen, az Art Baselen, mi Drozdik Orshi és Soós Tamás bemutatása után ebben az évben Nádler Istvánt állítjuk ki a londoni Frieze Masters vásáron, és sokadszorra képviseljük Dezső Tamást és a magyar fotográfia jelentős alkotóit a Paris Photón. Nemzetközileg is kiemelkedő munkát végez több magyar galéria is, így a Kisterem, a Vintage és a Molnár Ani Galéria.

Bak Imre: Charleston, 1987, akril, vászon, 200 x 150 cm (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

J. Gy.: Konzisztenciát látok abban, hogy a politika, és ami ettől nem független, a társadalom, hogyan viszonyul az értékeihez, a kultúrájához, és természetesen bármi máshoz. Amióta figyelem a művészeti életet, azt láttam, hogy óriási utat jártak be galériák és művészek, különösképpen a kortársak. Összefűzve a két gondolatot: sokkal előrébb tarthatnánk, ha a politikának és a társadalomnak nem olyan viszonya lenne az értékeihez, amilyen: Magyarország a szó minden értelmében leértékelte magát. A szakmámból hozva példát: ilyen a részvények értéke, ami tiszta matematika. Egy lengyel részvény másfélszer-kétszer annyit ér, mint egy magyar. Közép-Európa egyik legjobb részvénye az OTP-é, de csak fele annyit ér, mint a legjobb lengyel bank részvénye.

E. G.: Érdekes azt is megfigyelni, milyen a belépő ára egy fiatal kortárs festőnek. Ez nagyban függ attól, milyen gazdasági erővel bír az ország, ahonnan származik. Egy frissen végzett londoni képzőművész az angol műtárgypiacra sokkal magasabb áron lép be, mint egy magyar, de még egy román festő is a romániai piacra, mert Románia nagyobb és gazdaságilag már erősebb, mint Magyarország, másrészt olyan kortárs világsztárjaik vannak, mint Adrian Ghenie, akinek eurómilliós árkategóriában kelnek el a képei. Mi nem tudunk ilyet felmutatni. Ez összefügg az ország lélekszámával, a gazdasági erejével, a nyelvünkkel, az igen zárt kultúránkkal. Pedig pezsgő és rendkívül magas színvonalú képzőművészeti élet van Magyarországon.

Az Einspach & Czapolai Fine Art standja a Frieze Masters művészeti vásáron 2024-ben, Soós Tamás műveivel (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

Mit jelentenek önöknek a műtárgyak?

J. Gy.: A vásárlásaimnál volt, amikor egy mű pillanatnyi és várható értéke számított, más alkalommal kevésbé tudtam racionális érvekkel megmagyarázni a döntésemet. Az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy nem jó, ha elaprózódnak a dolgok, ezért egyre inkább nagyobb értékű műveket vettem, ezek közül több közgyűjteményi színvonalú, és a halálom után nagy valószínűséggel oda is kerülhetnek. Ez a döntés meghatározó változást hozott az életemben. Fontos volt az is, hogy noha nagy összegeket áldoztam a műtárgyakra, könnyedén szerettem volna viszonyulni a vásárlásokhoz. Például a gyűjteményem egyik legdrágább alkotására a családom tulajdonában lévő, Bartók Béla úti Allegro étterem teraszáról licitáltam, sikeresen, miközben jól megérdemelt kora esti sörömet kortyoltam… Műtárgyakat vásárolni nem csak befektetés és szenvedély, hanem misszió is, amellyel felelősség is jár.

Dezső Tamás: Minden lebeg, 2025, archív pigment nyomat (Hahnemühle Photo Rag Baryta) (forrás: Einspach & Czapolai Fine Art)

E. G.: Nem a műtárgyakat emelném ki, hanem a művészeket. Az a fantasztikus ebben a kortárs galerista létben, hogy olyan emberekkel lehetünk együtt, akik barátaink, és akikkel élmény a közös munka. Legutóbb Nádler István kiállításán vettem észre, mennyit ad hozzá a személyes jelenléte a művészetéhez. Amikor egy gyűjtőknek szervezett összejövetelen megjelent a galériában a nyolcvanhét éves mester, a maga élettörténetével, a kisugárzásával, a világlátásával, az nemcsak hitelesítette a művészetét, de beragyogta az egész napunkat. Felemelő érzés együtt dolgozni olyan művészekkel, mint Dezső Tamás, Drozdik Orshi, Fehér László, Soós Tamás, a rendkívül tehetséges fiatal alkotókkal, és nem utolsósorban a kollégáinkkal. Olyan közösséget építettünk, amelyben jól érezzük magunkat. Ez az életünk.

Nyitókép: Jaksity György és Einspach Gábor Ezer Ákos ...and the livin' is easy – …és az élet könnyű című kiállításán az Einspach & Czapolai Fine Art galériában (fotó: Pixolar Photography)

Lásd még:

A kommunikáció legjobb csatornája a művészet – Interjú Jaksity Györggyel, az Autistic Art alapítójával

Einspach Gábor – A Bécs és Budapest közt ingázó galériás

A CineFesten mutatják be az Einspach Gábor rákkal folytatott küzdelméről szóló filmet – A Nem halok meg című alkotás jóval az országos hazai mozipremier előtt lesz látható.

„Csak olyan vállalkozásba fektetek, amelyik jobb hellyé teszi a világot” – Interjú Küllői Péterrel

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

Sokszínűségre építenek – Beszélgetés Reszegi Judit műgyűjtővel és Molnár Ani galériatulajdonossal

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával

Intellektuális kalandozások – Beszélgetés Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtőkkel és Valkó Margittal, a Kisterem galéria vezetőjével

Az alulértékelt művészekre vadásznak – Beszélgetés Makláry Kálmán műgyűjtő-galériatulajdonossal és Horn Péterrel, a B. Braun Magyarország vezérigazgatójával