Egy tényleg nyitott város

Alig vártuk, hogy megérkezzünk Kölnbe, német túránk legészakibb és egyben utolsó állomására. Az ország negyedik legnagyobb városa, több mint egymillió ember otthona, az európai műkereskedelem egyik központja, az LMBTQ+-világ egyik fővárosa és ebből adódóan egy kifejezetten nyitott, mindenkit el- és befogadó település. A városi szlogen a valóságot takarja: Köln egy életérzés.

Köln atmoszféráját, ha egyszer megérzi az ember, nehezen engedi el, és ha el is kell hagynia, biztos, hogy magával visz egy darabot a város szellemiségéből. Kétezer éve létező település, amire mindig is csomópontként tekintettek az itt élők. A germánok alapították, a rómaiak 50-ben említik először, 785 óta érseki székhely, egyeteme 1388-ban nyitotta meg kapuit, a középkorban zarándokhely volt, a háborúk során fontos stratégiai városként tekintett rá Napóleontól az I. világháború katonai vezetőiig minden hadvezér. A II. világháborúban nem volt más német város – és ilyet találni nem könnyű –, amely többet szenvedett volna: gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. Talán központi helyzete tette ennyire toleráns és befogadó várossá Kölnt: olvasztótégely, ahol a kultúrák találkozhatnak, ahol mindenkit szívesen látnak és ahol bárki megvalósíthatja önmagát.

Két napot töltöttünk a városban és őszintén mondhatom, ezen rövid idő alatt kicsit kölniekké váltunk magunk is, annak ellenére, hogy bár beszélünk németül valamennyire, a régió és a város dialektusát nem igazán értettük meg. De ez soha nem okozott gondot, hisz mindenki tökéletesen beszélt angolul, még az utolsó utáni sörözőben is.

A tájékozódásban hatalmas segítséget nyújtott a helyi turisztikai iroda. Nekik is köszönhetjük, hogy olyan hotelben szállhattunk meg, amely minden szinten összegezte azt, amiről a túránk szólt.

Ez a hotel az art’otel volt.

Az art’otel a Rajna partján

A rendkívül impozáns, a belvárostól tízperces sétányi távolságra, a Rajna egy elkerített holtága mellett fekvő szállodát a Radisson hotellánc kifejezetten a vizuális művészetekért és designért rajongó utazóknak alakította ki. A kölni mellett Berlinben, Londonban, Amszterdamban, Rómában és Zágrábban is nyitottak testvérhoteleket. Mindegyik különlegessége – a tetőterasz mellett, ahonnan remek kilátás nyílik az adott városra –, hogy a szobák és a közösségi terek tökéletesen megtervezettek és design bútorokkal berendezettek, az ételek és a koktélok szenzációsak, a konditerem remekül felszerelt, ráadásul minden hotelnek saját, úgynevezett „signiture”, azaz rezidens művésze van. Ez azt jelenti, hogy a hotel minden szegletében ezen alkotó munkáit állítják ki.

Kölnben SEO munkáival találkoztunk. A dél-koreai származású művész 2001-ben végzett a berlini művészeti egyetemen George Baselitz osztályában. Érdekesség: Baselitz a berlini art’otel rezidens művésze. SEO az egyetem elvégzése óta ismert alkotóvá vált, a hotelben közel háromszáz darab akrillal festett alkotását mutatják be.

SEO: Kék szemek, 2004

A hotelek mindemellett saját galériatérrel is rendelkeznek, ahol mindig aktuális, jellemzően utazókiállításokat látogathatnak a vendégek. Ott tartózkodásunkkor a „Pride through the Lens” című tárlatot járhattuk be, ami az LMBTQ+-világ sokszínűségét mutatja be öt fotóművész szemén keresztül.

További információk a hotelről ITT.

Megérkezésünk után egyből bevetettük magunkat a belvárosba, amely, mint fentebb említettem, porrá vált a második világháború pusztításában, az elmúlt évtizedekben azonban többé-kevésbé sikeresen, de újjáépítették. A város ékkövéhez azon a sétáló- és bevásárló utcán gyalogolhattunk fel, amit már kétezer éve ugyanarra a célra használtak a kölniek: pénzköltésre és vásárlásra. Ez a Hohe strasse (utca).

Kölni Dóm

A monumentális Kölni Dóm

Nem lehet úgy megérkezni az Altstadtba (az Óvárosba) az itt található városjelképéhez, vagyis a Kölni Dómhoz, hogy az ember első gondolata – bármely nyelven – ne ez lenne: „Atyaég, de hatalmas”. Valóban, a maga százötvenhétméteres tornyaival Németország és Európa egyik legmagasabb épülete. Közel hatszáz éven át épült, véglegesen 1880-ban adták át a köznek. Maga a homlokzat, ami a világon a legnagyobb, összesen négyezer négyzetméter. 1996-ban az UNESCO világörökségi listájára is felkerült.

Fun fact: a házba lépve tábla jelzi, hogy éves szinten a templom fenntartása tizenkétmillió euróba kerül.

Különös szerencse, hogy a bombázásokkor, ellentétben a körülötte lévő teljesen megsemmisült várossal, nem roncsolódott meg „annyira”, hogy ne tudták volna helyreállítani. Így most is érezhetjük az eredeti és monumentális épület kisugárzását.

Mivel a lehetőség adott volt, megmosolyogva a földszinti kiírást (No lift, no joke! – Nincs lift, ez nem vicc!), elindultunk felfelé a csigalépcsőkön, hogy megnézzük a kilátást az egyik, a tér fölé százötven méterrel magasodó toronyból. Azért voltak pontok, amikor már annyira nem mosolyogtunk. De az, ami a toronyban várt minket, megérte a lépcsőzést. A huszonnégy tonnás Szent-Péter harangot látva, majd kitekintve az eklektikus városra, elárasztott a nyugalom és megállapítottuk: jó helyen vagyunk.

A toronyból azt is belőttük, merre kell indulnunk, ha leértünk.

Előbb sétáltunk egyet a Rajna-parton, ahol megtudtuk, hogy a 2015-ös, hatalmas árvíz után olyan gátrendszert hoztak létre, amely tizenkétméteres magasságig védi az Altstadtot. A séta során megálltunk a Glockengasse sarkán lévő Farina háznál, hiszen itt található az eredeti „kölni víz” múzeuma, a 4711. A környéken több bevásárlóutca is keresztezi egymást, mindenhol vidám vásárló tömeg hömpölyög. Néha elvegyültünk, de azért célorientáltan haladtunk tovább kulturálódni.

Ludwig Múzeum

A kölni Ludwig Múzeum az eredeti, az első a Ludwig Múzeumok sorából, hiszen Irene és Peter Ludwig műgyűjtő házaspár 1976-ban Köln városával írták alá az alapító okiratot. Az intézmény 1986-ban nyitott meg. Ezután még tíz évig egy másik múzeummal osztoztak a területen, amit 1996-ban a Ludwig foglalhatott el teljesen. Az 1900 utáni, vizuális művészetet bemutató intézmény több adományból, magángyűjteményből, és persze a Ludwig-házaspár által adott alkotásokból építi a saját kollekcióját, ezzel az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kortárs múzeumává vált a világon. Ráadásul a házaspár 1994-ben és 2001-ben is a Ludwignak ajándékozta Picasso-gyűjteményét, így Párizs és Barcelona után ebben a múzeumban találjuk a spanyol festőzseni legtöbb műalkotását.

Néhány név a múzeumban látható művek alkotói közül: Goncharo­va, Lari­onov, Ex­ter, Popo­va, Male­vich, Rodchenko, Heck­el, Sch­midt-Rottluff, Kirch­n­er, Macke, Mueller, Cha­gall, Dix, Rosen­quist, Warhol, Max Beck­mann, Ma­tisse, Kokosch­ka, Klee, Ernst, Jawlen­sky, Baumeis­ter, Nay.

Három emelet bejárása után, megtelve a gyönyörűséggel, muszáj volt innunk egy igazi kölscht. A kölsch egy világos, kifejezetten kölni sör. A helyi sörözők sokáig maguk készítették a felszolgált italokat, ám a XX. század végére a legtöbb már csak a város környékére vitt sörkészítő üzemekből hozathatta a folyékony kenyeret (A kölsch ugyanis eredetvédett, csak a Köln ötven kilométeres körzetében készült italokat nevezhetik így - a szerk.). De bármelyik sörözőt is választjuk, biztosak lehetünk benne, hogy mindenhol ezt a finomságot kapjuk!

Kolumba

A Kolumba hatalmas tereiben átértékeljük a múzeumokról alkotott képünket

Még egy múzeum fért bele az időnkbe, mi pedig egy rendkívül különlegeset, mondhatni teljesen szokatlant választottunk. Mégpedig a 2007-ben nyitott Kolumbát, ami 2013-ban megkapta az Év Múzeuma-díjat is. A Kölni Dómtól tízperces sétára található ez a fantasztikus kocka, amit a svájci építész, Peter Zumthor tervezett óriási terekkel, beton falakkal, padlótól a mennyezetig tartó ablakokkal. A ház a II. világháborúban elpusztult Szent Kolumba – innen a név – gótikus templom helyére épült, amelyből 1944 után csak romok és egy 1460–1480 között készült Madonna-szobor maradt meg.

Ez így még talán leírja az épület hangulatát, de amikor a kiállítást kellene elemezni, akkor már nagyobb bajban vagyok. Gyakori múzeumlátogatóként láttam már egy s mást, de amit itt tapasztaltam, az máshoz nem fogható. Tizenöt percig dúltam-fúltam, nem értettem semmit, kerestem a megoldásokat. A bejáratnál kaptunk a kezünkbe egy vaskos füzetecskét, és abban bíztam, majd ez segít a tájékozódásban. Hiszen a falakon se cetli, se felirat, se bármilyen, a tájékozódást segítő eszközt nem találtunk, ráadásul az ötszáz éves freskók mellett kortárs műalkotások lógtak, vagy álltak a hatalmas tér közepén. A kis füzetecske is ugyanerre a szellemiségre épült, azaz a teljes gondolkodásmód-váltásra. Nem voltak lineáris vonalvezetések, nem kaptunk válaszokat, csak minimális információmorzsákat, hogy azt azért tudjuk, mely korban vagyunk és ki készíthette az alkotást.

Mire ráébredtem, hogy itt tényleg minden korábbi, begyepesedett gondolatomat el kell engednem és teljesen intuitívvá és befogadóvá kell válnom, addigra kicsit megőszültem. Viszont az ezután következő egy órát úgy töltöttem el a múzeumban, mint egy kisgyerek. Kerestem a kapcsolódásokat az akár több, mint hétszáz év különbséggel egymás mellé tett alkotások, design tárgyak között, és volt egy pillanat, amikor bekövetkezett a reveláció.

A ház egyik sarkában megláttam Andy Warhol Vörös keresztjét, az ablakon keresztül pedig a Dómot. Abban a pillanatban minden értelmet nyert. Óriási érzés volt!

A dóm és Warhol keresztjei

Néhány perccel később, egy óriási elhúzható fém ajtó mögött feltárult a múlt, amire az egész épületet alapozták: a régi templommaradványok, amelyek felett úgy húsz méterrel magasodott a múzeum padlója és ami felett pár perccel azelőtt az „élménycunamiban” minden összeállt. Efféle szakrális térben ilyen szenzációs érzést még sosem éltem át.

A Kolumbától ittasan – hozzáteszem, holtfáradtan –, felszálltunk az utolsó Hop-On Hop-Off buszra, hogy megnézzük Köln azon szegleteit is, ahová képtelenség lett volna még eljutni.

Így ismertük meg a buszról menet közben:

• A tizenkét román kori templomot
• A városkapukat
• Az RTL székházat
• A Triangle Tornyot
• A Lanxess Arénát
• Az Állat- és botanikuskertet
• Az Agnes-negyedet
• A Hohenzollern hidat

Mivel a szállásunk közvetlenül a Csokoládémúzeum mellett helyezkedett el, és aznap este kezdődött egy vagány gourmet fesztivál, így természetesen egy-két pohár kölsch mellett kipróbáltuk a kölni nemzetközi street food konyhát is.

Javaslat: ebben a városban is, mint általában Németországban, mindig tartsunk magunknál készpénzt és érmét is, mert a bankkártyás fizetést nem igazán szeretik, vagy feltételekhez kötik a használatát. Annyi készpénzt rég láttam már, mint amennyit kéthetes német túránk alatt használtunk.

Az estét a hotel tetőteraszán zártunk, innen, az éjszakai város fényeiben gyönyörködve köszöntünk el Kölntől, amelynél kevesebb igazán laza, de mégsem szétesett városban jártunk.

Nyitókép: Köln látképe (fotó: Tobias Vollmer). A cikkben szereplő képeket a szerző készítette.

Lásd még:

Bonn: egy volt főváros értékei – Látogatás a Deutsche Telekom gyűjteményében

Turisztikai mágnes – Wiesbaden és a Reinhard Ernst Múzeum

A tízpontos város – Frankfurti művészeti kalandozás