Három nap a documenta fifteen fesztiválon

Amikor az egyik vonatról átszálltam a másikra Münchenben, már érzékelhetővé vált, hogy a kasseli képzőművészeti fesztivál irányába tartok: az embereknél prospektus, hátizsák és nyitottság. A kalauz kedvesen bemutatkozik, mosolyog, érdeklődik utazásom céljáról. Persze ha valaki stikában dohányzik, előjön a hangosbemondóban a temperamentum, de ez belefér a miliőbe.

Érkezésem után rögtön megvásárltam a híres 9 eurós országszintű jegyet, ami nagy előny, valóban az ország egész területére érvényes, ha az ember nem IC-vel utazik. Az utazás talán jobb is így, a lassabb vonaton nemcsak többet látni, hanem többféle emberrel is találkozni.

A progresszív fesztivál egész Kasselt átszövi: nemcsak a főtéri épületek, de a parkok és a múzeumok is az ötévente megrendezett fesztivál helyszínévé válnak. Az utcákat és az aluljárókat sem hagyják parlagon, utóbbiakban egy alagútrendszert öltöztettek fel kiállítótérré.

Aki ide látogat, annak érdemes nyitott szemmel járnia, javaslom a fesztiváltérkép használatát, de ott sincs minden feltüntetve. A bel- és külváros eldugott részein is rá lehet lelni a documenta logójára – ilyenkor reflexszerűen kanyarodtam ebbe az irányba. A főtéri plázában üzleteket alakítottak át, ahol performanszok, festmények és tudatos, környezetbarát ruhakészítő-workshop is találhatók, de a főpályaudvaron is látni egy documenta-pólós szervezőt, merthogy ott is van egy kiállítás, mint ahogy a pályaudvar melletti trafóházban is.

A város nagy részére ráült kollektív documenta-tudat mindenütt érezhető: az egyébként sem barátságtalan emberek együtt élvezik a közös élményt, ismeretlenül is szóba elegyednek, akár vitatkoznak is a látottakról. Magam is szívesen kapcsolódtam ehhez a spontán véleménynyilvánításhoz, örömködve nyelvtudásom használatán.

Oláh Mara (OMARA) – Mert én a mai napig nem tudok úszni (fotó: Ivák Bence)

Ami azonnal szemet szúrt, – milyen kár, hogy nálunk nem így van –, a különböző nációk jelenléte, minden rétegből, akik tökéletes harmóniában hömpölyögnek a városon át egyik helyszínről a másikra. Ez nem szokatlan jelenség egy nemzetközi képzőművészeti fesztiválon, de budapesti léptékekhez szokva mégis feltűnő.

Ez a kollektív szellemiség volt jellemző az ott töltött napjaimra és az egész fesztiválra.

A documenta  fifteen tematikájában is a sokszínűséget célozza meg: láttam sérült fiatal festőt, dokumentumfilmet ausztrál metálzenészről, magyar Roma MoMa válogatást, festett motorháztetőt, földalatti bunkerben a szado-mazo kultúra alapján berendezett kéjkabint festményekkel, szír menekülttörténetet és játékfilmet az afrikai emberkereskedelemről.

Safdar Ahmed – Hazen - Sovereing murders (fotó: Ivák Bence)

Korábbi múzeumi élményeimet felülírva itt nem installációk láthatók kordon mögött, hanem egyenesen ösztönzik az embert, hogy birtokba vegye a művészeti alkotást. A gyerekek, míg máshol a szülők szorosan maguk mellett tartva fogják a kezüket, itt szabadon császkálnak egyik tárgyról a másikra.

Közösségi régi számítógépes játék hozta össze az idegen embereket, négy oldalról játszható alternatív sakktábla fölött tanakodtak, hogyan lehet ezt közösen művelni, a varrás örömét is megélhettük a kihelyezett varrógépeken, a segítőkkel, de aki előre tudott tervezni, regisztráció után közös főzésen is részt vehetett a művészekkel.

Robert Gabris Error című kiállításának részlete (fotó: Ivák Bence)

A fesztivál sokszínűsége begyűrűzött a koncepciózus elhelyezésbe is: az Error című kiállítást – témájából adódóan – egy „zsákutcába” helyezték. A főépület tornyában felfelé és lefelé is lehetett menni, utóbbi irányt viszont kevesen választották, tábla sem jelezte, hogy itt Robert Gabris a nembináris roma emberek társadalmi kirekesztettségére hívta fel a figyelmet fotósorozatával, ami így elhelyezésében is üzent. Ez volt az egyetlen olyan kiállítás, ahol kordonok mögé zárták – nem is az alkotást, hanem érzetre inkább – a nézőt, ugyanis két embernél több nem fért el a szűk folyosóból nyíló tér bejáratánál.

Utam során betévedtem az egyik plázában kialakított galériába, ahol megismerkedtem egy 2016-ban Szíriából menekült művésszel, aki Kasselban támogatóra talált, így nem pusztán galériát nyitott, de a documentán is képviselteti magát. Estére meghívott vacsorára a galériájába, ahol késsel átvágott festményei fogadtak. Már higgadtan mesélte, hogy betörtek a galériába, és bizonyos festményeket az elkövető nemes egyszerűséggel keresztbe hasított egy késsel. Az illetőt azóta is keresik. A művész biztos abban, hogy ez a sikere ellen szóló cselekedet, irigység az eredője. Elfogadta, továbbra is kiállítja az alkotásokat.

Az este egy helyi kocsmában folytatódott, ami a nem hivatalos documenta-központ volt, ide gyűltek össze esténként a kurátorok, művészek és dolgozók eszmét cserélni. Csatlakozott hozzánk Drozdik Bianka, régről ismerem, ő is a documentára érkezett, és bábművészként tart performanszokat.

Megragadtam az alkalmat, és a tapasztalatairól kérdeztem:

„Éppen Koppenhágában dolgoztam, amikor Ludwig Möller kasseli kurátor, egyetemi tanár megkeresett, hogy lenne-e kedvem a documentán bábművészként alkotni az általa alapított Moving School égisze alatt. Bár én performanszfesztiválokon szoktam dolgozni, kíváncsi voltam, hogy a képzőművészeti közegben mennyire működnek az elképzeléseim” – mondta Drozdik Bianka, aki a berlini Ernst Busch Színművészeti Egyetem bábszakán végzett. Bár tervei szerint a képzés végeztével jött volna vissza Budapestre, mégis szerencsét próbált. Nem bánta meg.

Több etűddel érkezett, az egyik egy egészen aktuális téma, az ukrán helyzetre reflektál: egy realisztikusan megformált idős nő maszkkal, kék ruhába öltözve járta a várost, és bőröndjéből az ukrán jelképpé vált napraforgókra kötött ukrán és német kortárs verseket hullatott el maga mögött, figyelvén az emberek reakcióit. Olyannyira élethű volt a báb, hogy egy biztonsági őr az egyik épület elől elküldte, mondván: itt nem szabad koldulni.

Drozdik Bianka (fotó: Nada Zraidi)

De hozott apokaliptikus utópiát, általa készített terepasztallal, ahol egyenként lehetett meghallgatni audio walk módszerrel, hogyan égnek le 2202-re az atomerőművek, állnak le a szélturbinák, és az utolsó emberek, akik egy barlangban buliznak, hogyan vesznek össze és ölik meg egymást a hozzájuk érkező asztronauta ajánlata nyomán, miszerint 200 embert magával tud vinni egy másik bolygóra, akik megmenekülnek. „A környezetvédelem a németek zsigereiben van, nincs olyan médium amit, ha bekapcsolok, ne találnám magam szemben a témával valamilyen módon. Így nem volt nehéz a performanszom segítségével felhívni a helyzetre az emberek figyelmét” – mesélte Bianka.

Szakmája nonverbális mivoltát kihasználva nem csak Németország legkülönbözőbb régióiban tevékenykedik, de dolgozott Svájcban, Ausztriában és most épp New York-ban. Mint szabadúszót a finanszírozási formákról kérdeztem.

„A német állam a pandémia beálltával rögtön reagált, több csomagot is kínált a szabadúszó művészeknek, hogy ne kelljen a pályájukat elhagyniuk. Ebből nyertem el az egyik támogatási formát, két hónapig kutattam az utcaszínház működését, hogy milyen dramaturgiák léteznek az utca emberének megszólítására. Ezt a kutatást kötöttem össze a documenta fesztivállal, ahol a gyakorlatban is ki tudtam próbálni a kutatásom eredményét” – válaszolta Bianka.

Mint elmondásából kiderült, a német állami kulturális finanszírozás nagyon magas. Ugyanis a kultúra Németországban nem extra kiadásnak számít, hanem alapvető fontosságúnak. Ez annak is köszönhető, hogy az előadóművészek különböző szervezetekbe tömörülve együtt hallatják hangjuk, ha problémát érzékelnek.

A documenta fifteen szeptember 25-éig látogatható.

Az utolsó napon szántam néhány órát a közel nyolcszáz éve alapított Kassel felfedezésére, beleszagoltam a város különböző negyedeinek hangulatába is. A kétszázezres település Németország földrajzi közepéhez közel található, így igazán az ország gyomrában érezhetjük magunkat. Nevezetességei közé sorolható a fölötte elterülő Wilhelmshöhe Bergpark, az Európai Unió legnagyobb hegyi parkja, amit a vele azonos nevet viselő kastély mellett egy hatalmas Herkules-szobor őriz. A vízesésekkel teli parkot a világörökség részévé nyilvánította az UNESCO.

Forrás: heimat-verliebt.com

A kultúra iránt érdeklődők nem maradnak lehetőségek nélkül. Az 1977-es documenta eredményeként Kassel volt a világ első városa, amelyet éjszaka lézersugárral világítottak meg. Ez a lézeres installáció manapság is látható hétvégén. Az egykori documenta-kiállítások műalkotásai (főleg szobrok) is számos helyen megtalálhatók Kasselben.

A Grimm World olyan kalandtér, amely művészi, mediális és interaktív eszközökkel közvetíti a Grimm testvérek életének, munkásságának és hatásának varázsát. A „Mesés A-tól Z-ig” állandó kiállításon értékes eredetik, művészi installációk, valamint interaktív és multimédiás elemek hívják felfedezésre az embert. A nemzetközi orientációjú ház a világ két kulturális értékét, a „tündérmeséket” és a „nyelvet” fedi le oly módon, hogy egyaránt megszólítja a gyerekeket és a felnőtteket, a művészet és a mese szerelmeseit.

Forrás: tripadvisor.com

A Technik Museumot sem érdemes kihagyni, de azok sem csalódnak, akik a kortárs művészeteket kedvelik, őket többek között a Neu Galery (Új Galéria) várja.

Lásd még:

A documenta fifteen fő üzenete: javítanunk kell a világon

Művészkollektíváké az idén a kasseli documenta

Nyitókép: Péli Tamás Születés című képe (fotó: Ivák Bence)