„Egy igazán jó műtárgyban benne van a hiba lehetősége”

Az ösztönös, őszinte és ártatlan pillanatokat keresi a művészetben. A gondosan megtervezett, a véletlennek szinte esélyt sem adó műveket nem szívleli. Deák Erika szerint egy művész munkáit először kiállítani rendkívüli dolog, ekkor tapasztalhatja meg, hogy művei másokra is hatással vannak. Vajon honnan tudja a Deák Erika Galéria tulajdonosa, hogy mely kortárs képzőművészeti alkotásból lesz világszám? Hogyan árazná be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán? És hogyan reflektálhat ma egy műalkotás a társadalmi és kulturális jelenségekre?

Mennyit tart meg magának a galériában megforduló műalkotások közül?

Régebben több művet vásároltam – természetesen nem csak a nálam kiállított művészektől –, mint az elmúlt tíz évben. Ami változatlan, hogy ma is csak olyan műtárgyat szeretnék a magaménak tudni, amelybe beleszeretek. Az irodámban beszélgetünk, ahol láthat is néhány alkotást a férjemmel, Szűcs Attilával közös gyűjteményünkből. Az egyik Csató József számomra rendkívül inspiráló festménye, a másik Alexander Tinei moldáviai származású festőművész képe. A műtárgyakat periodikusan cserélgetem magam körül aszerint, hogy éppen melyek állnak hozzám a legközelebb érzelmi és intellektuális szempontból.

Alexadner Tinei: Dancer, 2014, Olaj, papír, 100x70 cm (forrás Deák Erika Galéria)

Mennyiben különbözik a gyűjtemény a galéria portfóliójától?

Amikor 1998-ban megnyitottam az első lakásgalériámat az Attila úton, leginkább a videóművészet érdekelt, majd ez alakult, és a táblaképfestészet felé fordult a figyelmem. A gyűjteményünk magját festmények, fotók és szobrok teszik ki – ebben a sorrendben. A galériában is pontosan azt képviselem és keresem, amit a privát életemben. Azt gondolom, egy igazán jó műtárgyban benne van a hiba lehetősége. A nagyszerű művész pontosan érzi, hogy mikor van kész egy műtárgy, mikor jó a beállítás, mikor nem kell tovább festenie. Fontosnak tartom a művész jelenlétét és figyelmét az alkotás folyamatában, távol állnak tőlem a tökéletesre tervezett, a véletlen esélyét kikerülő művek. Az egyik kedvenc rocksztárom, Keith Richards mondta egyszer, hogy nem tudja megfogalmazni, hogyan szerez zenét. Ő csak leül a gitárjával, és mintha valami vagy valaki vezetné a kezét, nevezhetjük ezt sugallatnak, és jó esetben megszületik a zene. Ezeket az ösztönös, őszinte és ártatlan pillanatokat keresem a képzőművészetben is.

Megvannak még a korai darabjai?

Igen, bár egyre többször jut eszembe, hogy idővel talán néhánytól meg kellene válnunk. Elég nagy a gyűjteményünk.

Honnan ered a szenvedélye?

A családomban nem játszott központi szerepet a művészet, de a kreativitáshoz mindig volt közünk. Édesapám építész, édesanyám könyvelő volt. Emlékszem, az első meghatározó képzőművészeti élmény a Műcsarnokban ért az 1980-as évek végén. Birkás Ákos önálló kiállítása óriási hatással volt rám. A híres kettévágott fejei között éreztem meg azt, hogy ez az én világom. A másik fontos emlékem a kortárs amerikai festő, Susan Rothenberg festményeihez kötődik. Meglepő és egyben felkavaró volt a sorozata, azelőtt nem találkoztam ilyen nagyvonalú festészettel.

Birkás Ákos Fej 25. című, 1987-ben készült festménye (forrás: Szépművészeti Múzeum, Jelenkori Gyűjtemény © 2019)

Az Egyesült Államokban tanult művészettörténetet, ott ismerkedett meg a galériák működésével is. Hogyan került Amerikába?

Kétszer is jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, de nem vettek fel. Érettségit követően a Műcsarnokban kezdetem dolgozni lótifutiként. Egy feladat miatt meglátogattam az akkor már idős festőt, Gyarmathy Tihamért, aki azt mondta: „Erika, magának egy szalont kellene nyitnia!” Ezt akkor még nem tudtam értelmezni. 1989-ben elutaztam az amerikai rokonaimhoz, és egy kis kanyar után a Temple University diákja lettem Philadelphiában. Ezután több New York-i galériában is dolgoztam. Először a nonprofit PS 122-ben, majd az egyik legrégebbiben, amit a magyar származású Tibor de Nagy alapított az ötvenes években. Rengeteget tanultam tőle. Említhetem a brooklyni Right Bank Galériát is, ahol már sok kiállítást rendeztem. A művészeti színtér akkoriban lényegesen nyitottabb volt, mint most, a nagy galeristák, mint Leo Castelli, a világsztár művészek, mint Ashley Bickerton és Joseph Kosuth ajtói nyitva voltak, megközelíthetőbbek voltak, mint manapság. Emellett megmaradtak a hazai kapcsolataim is, sok művészeti témájú cikket írtam az Új Művészet magazinnak.

A kilencvenes években vagyunk. Úgy tudom, ekkor New Yorkban még érezni a nyolcvanas évek gazdasági fellendülésének hatásait, pezseg a művészeti élet.

Kis túlzással minden sarkon volt egy galéria, és szinte bármit el lehetett adni. Sokan azt gondolják, hogy a művészet körül minden csak az üzletről szól, de ez nem így van. Akik abban az időben galériát nyitottak New Yorkban, többnyire művészettörténészek vagy kurátorok voltak. Egyikünket sem a pénz motivált, egyszerűen nagyon menő dolog volt művészettel foglalkozni. Nagyszerű időszak volt! Kíváncsi voltam és elhivatott, szerencsére a lehetőségek egymást követték. A PS 122 Galériában gyakornokként dolgoztam. Az egyik első feladatom az volt, hogy küldjek ki több száz papír alapú meghívót. Miután felragasztottam a neveket a meghívóra, a főnököm észrevette, hogy néhány példányon ferde a matrica. Azt mondta, hogy náluk ilyen nem fordulhat elő. Újra kellett ragasztanom őket. Onnantól kezdve igyekeztem nem hibázni, és ma már én kérem a kollegáimtól ezt a fajta maximalizmust, szakmai alázatot.

Barabás Zsófi Ahonnan látni a tengert című kiállítása a Deák Erika Galériában 2024-ben (fotó: Biró Dávid)

Miért a kortárs keltette fel a figyelmét?

Mindig is a kortárs művészet érdekelt. Ez egy olyan nyelv, amit én is beszélek, amire azonnal rá tudok csatlakozni, amihez közöm van. Szeretek élő művészekkel dolgozni, szeretem az interakciókat, a csapatban működést. A kortárs művészet világában számomra az a legjobb, amikor egy alkotó munkáit először állítom ki, és látom, hogy a művek másokat is megszólítanak, elkezdik a saját életüket élni, így a művész még életében kap visszajelzéseket. Ezek nagyszerű dolgok.

Egy idő után a lakásgalériája az Attila útról a Jókai térre költözött, ahol bő tíz évig működött.

Az események sodrásában éltem az életemet. Nem volt öt- vagy tízéves tervem. Feladataim voltak, amelyeket meg kellett oldanom. Tudtam, hogy nem vagyok elég tőkeerős Amerikában galériát nyitni, itthon viszont örököltem egy kis lakást az Attila úton, így a harmincadik születésnapom tájékán elhatároztam, hogy hazajövök Magyarországra. Az első kiállításomat egy spanyol barátomnak, a multimédia-művész Antonio Muntadasnak szerveztem, akinek párhuzamosan nyílt retrospektív kiállítása a Ludwig Múzeumban. Úgy gondoltam, hogy azt a világban már bevett receptet használom, miszerint nagyszabású művészetet csak a galériás és az intézményi szervezetek együttes munkája tud hosszú távon menedzselni. Mindkét kiállítás nagy siker volt, én pedig megértettem Gyarmathy Tihamér szavait, hiszen végül megvalósítottam a „szalont”, amire tíz évvel korábban biztatott.

Szűcs Attila Portraits of the last golden age című kiállítása a Deák Erika Galériában 2023-ban (fotó: Gyuricza Mátyás)

Az első csoportos kiállítását Van egy nő címmel rendezte, amelyhez az inspirációt Esterházy Péter Egy nő című regénye jelentette. Adódik a kérdés, nőként könnyebb vagy nehezebb érvényesülni ebben a szcénában?

Esterházy munkássága közel állt hozzám, és ez a cím pontosan fogalmazta meg azt, amit sugallni akartam. Megjöttem, itt vagyok, és kvázi felsorolásként felvonultattam azokat a művészeket, akikkel a következő években dolgozni akartam. Izgalmas kiállítás volt, nem pusztán nő művészek részvételével.

Galeristaként sosem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok. Persze, ha egy globális cég felsővezetőjeként szerettem volna érvényesülni az üzleti szférában, sokkal nehezebb dolgom lett volna. Az természetes, hogy kétgyermekes anyaként, feleségként másképpen kellett gazdálkodnom az időmmel, mint egy férfinak, de megoldhatatlan problémákat ez sosem okozott. Ehhez szükségem volt a nagyszerű férjemre is, aki mindig elismerte a munkámat, és támogatott.

Deak Erika és férje, Szűcs Attila 2005-ben (forrás: Deák Erika Galéria)

Egyes vélemények szerint Magyarországon egyre nagyobb létszámú az üzleti elit, hatalmas vagyonok koncentrálódnak magánszemélyeknél. Mennyi érzékelhető ebből a vagyonfelhalmozásból a kortárs művészeti szcénában?

Nem vagyok gazdasági szakember, de azt érzékelem, hogy sokan a kivárásra játszanak. Nagy a bizonytalanság a világban, ami nem kedvez a műtárgyvásárlásoknak sem. Tavaly év vége óta én is komoly leállást tapasztalok. A magyar elit egy része külföld felé orientálódik, amit az ingatlanvásárlásaik is jeleznek. Ezzel együtt a gyűjtői köröm nagy része megmaradt, de folyamatos változásban van. Magyarországon a rendszerváltást követően sokan gondolták, én magam is, hogy lesz egy erős középosztály, de egy ideje látjuk, hogy gyenge középréteg sem alakult ki.

Mi motiválja a gyűjtőket?

A magyar és a külföldi gyűjtőim nagy része felsővezető, akik sokféle indíttatásból vásárolnak. A nagy gyűjtemények tulajdonosai elsősorban egy adott tematika mentén válogatják a műtárgyakat. Fontosnak tartom hangsúlyozni: egy jó galériát arról ismerni meg, hogy nem csak a gyűjtőit szeretné kiszolgálni, hanem van egy víziója, és a szakmai hitelessége folytán a nála vásárlók elhiszik neki, hogy az, amit ott vásárol, értékálló. Nagy luxus, hogy csak olyan művészeket mutatok be, akiket médiumtól függetlenül szeretek.

Fajó János Visual Games című kiállítása a Deák Erika Galériában 2022-ben (forrás: Deák Erika Galéria)

Simó György üzletember az ön galériájában kezdett el festményeket vásárolni. Zömmel mára befutott alkotókról van szó, mint Kocsis Tibor, Szűcs Attila, Köves Éva, Moizer Zsuzsa, akiknek ma a korai képük is sokkal többet ér, mint a vásárlás idején. Ő mondta, hogy a kortárs képzőművészet kicsit olyan, mint a startupok világa, nehéz az elején megmondani, miből lesz világszám. Ön honnan tudja?

Az, aki galériásként azt mondja, hogy látja a jövőt, vagy látnok, vagy hazudik. Ha egy művészben megérzem az erőt, azt a fajta furcsa izgalmat, amit másban addig nem, akkor jó eséllyel nem tévedek, és nyugodtabban mondom azt egy gyűjtőnek, hogy az alkotásba érdemes fektetnie. Fontos megjegyeznem, hogy a magyar művészek lehetőségei korlátozottak. Magyarországról egyedül nem lehet nemzetközi karriert menedzselni. Hosszú távon csak külföldi partnerekkel, galériákkal, múzeumokkal együtt lehet széles körben ismertté tenni egy alkotót. Kevés olyan kortárs művészt tudok mondani Keserü Ilonán és Maurer Dórán kívül, aki Magyarországon él, de a világ sok más országában is elismerik, és múzeumi kiállításokat rendeznek nekik. Ráadásul a most indulóknak sokkal ingoványosabb terepen kell bizonyítaniuk, karriert építeniük, mint 10-20 évvel ezelőtt.

Tárlatvezetésen (forrás Deák Erika Galéria)

Mennyiben játszik mindebben szerepet a magyarságunk?

Teóriám szerint az, hogy se tengerünk, se nagy hegyeink nincsenek, legtöbbünknek korlátozza a perspektivikus látását. Ha valaki megérzi ezeknek a természeti adottságoknak a kisugárzását, a mindenségben rejlő lehetőségeket, akkor másképpen áll a világhoz. A magyar művészek sokáig a nyugati alkotókhoz szerettek volna hasonlítani, pedig elég jók vagyunk magunktól is. Sok történelmi traumája volt a például a lengyeleknek is, és noha nem jobbak az ő művészeik, de világszerte ismertebbek. Ugyanez igaz a románokra. Nekik még kevesebb esélyük volt nemzetközi sikereket elérniük, mert náluk még az a gyűjtői kör sem alakult ki, mint Magyarországon, mégis vannak alkotóik, akik világszintű karriert csináltak. Ezzel együtt optimista vagyok. Tehetséges képzőművészeink vannak, sokakat említhetnék, akik már jelen vannak és jó eséllyel hosszú távon megmaradnak a nemzetközi színtéren. Például a galériámhoz tartozó Alexander Tinei, Szűcs Attila, Csató József, Fajó János és Gáldi Vinkó Andrea, de nem feledkezhetünk meg Keresztes Zsófiáról és Keresztesi Botondról sem.

Egy időben rendszeresen szerepelt külföldi vásárokon.

Igen, sőt, volt olyan időszaka az életemnek, amikor egy hónapban két vásáron is megfordultam. Rendszeresen jártam Berlinbe, Kölnbe, Düsseldorfba, ezek voltak a kedvenc vásáraim, de szerettem az ArtBrusselt és a madridi ARCO-t is. Megjelenni egy művészeti vásáron olyan nagy láthatóságot biztosít egy galériának és a művészeinek, amire kevés más dolog képes. Ugyanakkor az elmúlt öt évben ezen a területen is nagy változások mentek végbe. A művészeti életet is a pénz uralja, sokkal inkább, mint azelőtt. Eltűnni látszanak a kisebb, úttörő galériák, és egyre több a gazdasági társaságokhoz hasonló óriáscég itt is. Bevallom, kicsit elveszítettem az érdeklődésemet a vásárok iránt. Ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem változhat meg a véleményem.

Deák Erika az Artforum Berlin rendezvényén 2003-ban (forrás: Deák Erika)

2020 óta minden évben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egy-egy hallgatóját támogatja egy ösztöndíj keretében. Látja a szakma a támogatás értékét?

Magyarországon sok tehetős ember él, akik bármikor megtehetnék, hogy kiválasszanak egy általuk preferált területet, és ott előremutató kezdeményezéseket indítsanak el, de kevés ilyet látok. Én a saját, privát kasszámból különítettem el évi ötszázezer forintot a magánösztöndíj létrehozására. A támogatás célja a hallgatók szakmai attitűdjének erősítése, valamint a diplomamunkájuk kidolgozásának segítése volt: olyan Designelmélet MA vagy Design- és művészetmenedzsment MA szakos hallgatók jelentkezhettek, akik diploma előtti utolsó félévüket végzik, a soron következő tanévben diplomáznak a MOME-n.

Az egyetem 2020-ban modellt váltott, a MOME felett a fenntartói jogokat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemért Alapítvány gyakorolja, amelynek kuratóriumi elnöke jó kapcsolatot ápol a jelenlegi kormánnyal, ahogy a kuratóriumi tagok is kormányközeli személyek. Idén február elején a hallgatók tiltakozó akcióba kezdtek az új rektor ellen, aki – a hallgatók egy része szerint – az egyetemi autonómia újabb megsértése árán kívánt új egyetemi vezetőket kinevezni. Később a rektor lemondott.

2024-ig egy kedves barátom, Fülöp József volt az intézmény rektora, akinek a személye minőségi garanciát jelentett számomra. Sokat beszélgettünk vele arról, milyen módon támogathatnám az egyetemet. Fontos motivációm volt, hogy fiatalként én is kaptam ösztöndíjat, ami nagy segítséget jelentett. Az viszont, ami egy ideje a MOME-n történik, elbizonytalanított. Úgy látom, az egyetem általam is nagyra becsült oktatóinak autonómiája veszélybe került, ezért úgy döntöttem, hogy az ösztöndíjat ettől az évtől szüneteltetem.

A MOME-val közösen alapított ösztöndíj mellett létrehoztam egy másikat is, amely a kurátorokat célozza meg. Ez először egy nyílt pályázat volt, mostanában személyesen kapok koncepciókat, és azokból válogatunk. Néha így is nehéz dolgom van, annyi jó ötlet kerül terítékre. A galéria következő kiállítása is így formálódott, a német Nadia Kaabi-Linke munkáit fogom elsőként bemutatni a magyar közönségnek.

A Deák Erika Galéria 25. jubileumi, Colourful: a forma, a körvonal, a szín című kiállításán három nemzetközileg elismert alkotó, Helen Beard, Annie Morris és Kristina Schuldt munkái találkoztak a galéria tereiben 2023-ban (fotó: Gyuricza Mátyás)

Hogyan árazná be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

Azt tapasztalom, hogy a politikai döntéshozók a kultúrát egyre kevésbé tartják értékesnek. Amikor nem tudnak arra érdemes rendezők filmeket készíteni, nagyszerű színházak nem kapnak állami támogatást, akkor azt kell mondanom, hogy nagy a baj. Ezzel együtt igyekszem optimista maradni, de egyre nehezebb a dolgom.

Legutóbbi kiállítása, a Telling stories a személyes történetmesélés kortárs alternatíváival foglalkozott. Különböző megközelítésekben azt vizsgálták, hogyan reflektálhat ma egy műalkotás a társadalmi és kulturális jelenségekre, releváns lehet-e még a személyes történet, létezhet-e egyetemes igazság, tudás és megértés a totális disszonancia és az egymástól egyre távolodó buborékok világában. Mi a válasza ezekre a kérdésekre?

Nagyon fontos a személyes történetmesélés, ugyanakkor gyakran látom azt a világban, hogy sok a „receptművész”, akik egy jól bevált formulával képesek folyamatosan tárgyakat létrehozni. Engem sokkal jobban érdekel, ahogy korábban mondtam, az alkotás folyamata, annak lenyomata, a művész jelenléte az alkotás pillanataiban. Ilyen pedig nem jöhet létre receptek alapján. Komolyan hiszem, hogy a mesterséges intelligencia, a gazdasági válságok és a politikai diktatúrák idején a művészet lesz az egyetlen dolog, ami az emberiséget képes lesz önmagától megmenteni.

A Deák Erika Galéria Telling Stories című kiállítása 2025-ben (fotó: Einspach Brúnó)

Sokak szerint a művészet akkor igazán érdekes, ha újszerű, kánonon kívülről érkező, és persze lehet például nagyra törő, de mindenekelőtt szabad.

Mázlista vagyok, mert felnőttéletemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek, ami vagyok. A nap végén szeretem azt, amit a tükörben látok, persze nem az egyre több ráncra gondolok, de arra a képre, aki visszanéz. Még mindig azt tartom a legfontosabbnak, hogy minden egyes nap hozzá tudjak tenni valamit – akár csak egy icike-picike valamit – ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen.

Nyitókép: Deák Erika (fotó: Gáldi Vinkó Andrea)

Lásd még:

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel

Idén is szerepelnek magyar alkotók az ARCOmadrid kortárs művészeti vásáron – A Molnár Ani Galéria 2025-ben is képviselteti magát az eseményen

„Vállalkozó családból jövök, talán ezért merek nagyokat álmodni” – Beszélgetés Bérczi Lindával, a The Space galéria vezetőjével

„Egész Dunántúlon nem találunk annyi művészeti díjas alkotót, mint Pécsett” – Beszélgetés a baranyai város képzőművészetéről dr. Miseta Ildikóval, Pinczehelyi Sándorral és Zsdrál Márkóval