Élményeket gyűjtenek

A személyiségéből fakad, hogy a kortárs alkotások keltik fel elsőként a figyelmét – mondja Karvalits Ferenc műgyűjtő, miután belépek az irodájába. A szemközti falon Vera Molnar Sainte-Victoire Interchangeables című alkotása kapott helyet. A képet Pőcze Attilától, a Vintage Galéria tulajdonosától vásárolta, aki szintén a korunkbeli művészettörténeti korszakot tartja a legizgalmasabbnak, noha az életében jelen van a visszatekintés is, hiszen az 1920-as, 30-as és az 1960-as, 70-es évek művészetével is foglalkozik. Mindkettőjüket izgatják a generációk közötti áthallások, a kortárs művészet viszonya az idővel.

A művészet az életről szól, a műkereskedelem viszont a pénzről. Adódik a kérdés: gyűjtőnek és galériásnak lenni szenvedély vagy üzlet?

Karvalits Ferenc: Szenvedély. Egyértelműen szenvedély. Nem is foglalkoztat, hogyan változik egy-egy birtokomban lévő műtárgy értéke, ez legyen majd az örökösök dolga. A műveknek inkább esztétikai értéket tulajdonítok, közülük sokhoz érzelmi viszony köt. A gyűjtéssel a családomnak, a barátaimnak, a környezetemnek próbálok elmesélni egy történetet.

Pőcze Attila: Nagy bajban lennék, ha a galéria programjának alakításakor elsődlegesen kereskedelmi motivációim lennének. Azt gondolom, egy galériának először nem üzleti terveket szükséges készítenie, hanem a művészetről kell állításokat megfogalmaznia. Ugyanolyan szenvedéllyel válogatom a műveket, ahogy Ferenc gyűjti azokat.

Karvalits Ferenc és Pőcze Attila, a háttérben Rózsa Luca Sára Jó pásztor című alkotása (fotó: Pixolar Photography)

Hogyan alakult a galéria profilja?

P. A.: Az 1997-ben nyílt Vintage Galéria kezdetben a magyar fotótörténet kiemelkedő alkotóira fókuszált, így rendeztünk kiállítást André Kertész, Moholy-Nagy László, Kinszki Imre és Lőrinczy György műveiből. A 2000-es évek elején kezdtünk konceptuális művészeket, a magyar neoavantgárd alkotóit bemutatni. Attalai Gábor, Maurer Dóra és Türk Péter képzőművészek életművei nyitották ki a Vintage programját mediális értelemben, amelynek középpontjában mára a kortárs művészet áll.

Türk Péter: Statikus mozi, 2025, kiállítási enteriőr (fotó: Biró Dávid)

Hatással van a galéria működésére a gyűjtők érdeklődésének alakulása?

P. A.: Igen, de nem közvetlenül. Ferencnek sokkal szélesebb az érdeklődési köre, mint a Vintage Galéria programja, s ez az én horizontomat is szélesíti. Ugyanakkor ezen a területen is sok minden hat egymásra. Fontos figyelemmel kísérni a magyar és a nemzetközi múzeumok, művészeti intézmények stratégiáját, azt, hogy éppen milyen szeletét mutatják be a művészeti életnek, milyen témákat vetnek fel.

K. F.: Emlékszem, ismeretségünk elején meglehetős vehemenciával marasztaltam el Attilát, amiért kevesebbet vállalt a generációnk nemzetközi bemutatásából, mint szerintem kellett volna. Ezzel együtt valójában éppen fordítva van, mint azt elsőre gondolnánk. A galériák programjai a gyűjtők számára referenciapontot jelentenek. A téma- és művészválasztásuk tereli a megfelelő irányba a figyelmünket.

Karvalits Ferenc és Pőcze Attila, a háttérben Rózsa Luca Sára Jó pásztor című alkotása (fotó: Pixolar Photography)

Milyen témakörök mentén építi a gyűjteményét?

K. F.: Tájékozatlan, kezdő műkedvelőként a klasszikus kortárs alkotók, majd a saját korosztályom képviselői keltették fel a figyelmemet. Az első műtárgyaim nyomatok voltak, amelyeket elsősorban a Várfok Galériában vásároltam. Az első festményem El Kazovszkijtól származik, de vásároltam Nádler Istvántól, Bak Imrétől, Keserü Ilonától, később a Deák Erika Galériában például Szűcs Attilától is. Az, hogy idővel új művészeti médiumok felfedezésébe kezdtem, már Attilának is köszönhető. Ő segített eligazodnom a szobrok, az installációk, a videók és a fotók erdejében. Vásároltam Szabó Dezsőtől, Lakner Antaltól, a Kis Varsó művészpárostól és Németh Hajnaltól is. Nem volt, ma sincs kifejezett gyűjteményi koncepcióm. 1997 és 2008 közé teszem azt az időszakot, amikor komolyabb gyűjtőként tekintettem magamra. Abban az időszakban volt a gyűjteményemből néhány meghatározó kiállítás is. Az elmúlt tíz-tizenkét évben kevesebbet vásároltam, mostanában kezdek visszatérni ebbe a világba: mai, fiatal alkotók műveivel gyarapítom a kollekciómat. A megvásárolt alkotásokon keresztül elsősorban élményeket gyűjtök. Egyébként is szégyenlős gyűjtő vagyok, nem tartom fontosnak a személyemet. Számomra mindig is az volt a lényeges, hogy az emberek találkozzanak a képeimmel, és azok hatással legyenek rájuk. Szerencsére több munkahelyemen is támogatták a szándékomat, így korábban a CIB Bank vezetősége is. Amikor a Nemzeti Bank alelnökeként dolgoztam, nálam a falakon Bálint Endre és Ország Lili alkotásai mellett ott voltak Bak Imre és Fehér László művei is, de alapvetően az intézmény saját, klasszikus gyűjteményéből válogattak a szakemberek. Jelenleg a Wallis Asset Management Zrt. stratégiai vezérigazgató-helyettese vagyok, itt a saját kollekcióm vesz körül, de a vállalat és számos kollégám is gyűjtemény építésébe kezdett.

Szabó Dezső: Expedíció 3, 2001, C-print, 100 x 150 cm (forrás: Karvalits Ferenc)

Úgy tudom, a legelegánsabb magángyűjteménynek a New York-i The Frick Collection-t tartja. Miért?

K. F.: A gyűjtemény egy amerikai iparos, Henry Clay Frick révén jött létre, aki a reneszánsztól a tizenkilencedik századig terjedő korszakból vásárolt mesterműveket, majd az ezekkel berendezett otthonát megnyitotta a közönség előtt. Az 1990-es években a New York-i Columbia Egyetemre jártam, ahol gazdaságpolitikát hallgattam. Amikor eluralkodott rajtam a honvágy, mindig a Frick épületét látogattam meg. Ez az egykori magánpalota olyan kincseket rejt, mint például Morus Tamás portréja Hans Holbein német reneszánsz festőtől. Rendkívül különleges hely. Órákig csodáltam a remekműveket.

Azok, akik jelentős vagyonra tesznek szert, és hatalommal járó pozíciókat töltenek be, idővel hajlamosak lehetnek irracionális döntéseket hozni, például egy műtárgyvásárlás során. Meddig megy el?

K. F.: Igyekszem mértéktartóan viselkedni. Felállítok magamnak szabályokat, amelyeket azután rendre felborítok. Weöres Sándor mondta: „a szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint. A szabály semmit se ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajta; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat”. Szerencsére a családtagjaim józansága határt szab a szenvedélyemnek, ha éppen meg tudnak akadályozni a vásárlásban… Az első olajképemet El Kazovszkijtól közel három évembe telt megvennem. Emlékszem, fiatal pályakezdőként minden alkalommal, amikor szembesültem a kép árával, arra a következtetésre jutottam, hogy nem engedhetem meg magamnak. Mégis nagyon vágytam erre a fantasztikus erejű, nyers módon megfestett képre, amelyen egy domb mögül kiviláglik a fény. Végül úgy döntöttem, meg kell vásárolnom. Valójában ekkor kezdődött a szenvedélyem.

El Kazovszkij: Emlékmű, olaj, farost, 110 x 90 cm (forrás: Karvalits Ferenc)

Attila, mint mondta, csak úgy tudja sikerrel képviselni a gyűjtőit, ha személyesen foglalkozik velük. Mennyi gyűjtővel lehet így együtt dolgozni?

P. A.: A Vintage egy kis galéria, számomra fontos a személyessége, persze ennek lehetnek korlátai is. A folyamatos jelenlét a nemzetközi vásárokon hozzásegít ahhoz, hogy hosszú távú kapcsolatokat alakíthassunk ki nemzetközi gyűjtőkkel is. Sokan közülük ellátogatnak Budapestre is.

K. F.: Nekem rengeteget segít Attila a kollekció gondozásában, alkalmanként a bemutatásában. Akkor is megmaradt az aktív kapcsolatunk, amikor épp huzamosabb ideig nem vásároltam. Számos tárgyat, amelyek akkoriban megtetszettek, a tudtom nélkül félretett nekem.

A 2010-es évek elején, részben Attila révén kezdtem el kortárs nemzetközi vásárokra járni. Rendszeresen mentem Berlinbe, Párizsba, Bécsbe és Bázelbe. Nem célom, hogy a gyűjteményemet internacionális irányokba is kiterjesszem, ugyanakkor rendkívül izgalmas a hazai szcéna fejleményeit szélesebb nemzetközi kontextusba helyezni. Később néhány tárgyat, főleg fotókat ezért vásároltam. Egy idő után azt vettem észre, hogy majd’ mindegyik valamilyen szempontból manipulált portré. Így formálja magát a kollekció.

P. A.: Azt hiszem, ha bárhol a világon magyar művészetre gondolnak, akkor elsők között jut eszükbe a modern magyar fotográfia, s ez segíti a kortárs magyar művészek munkáinak megismertetését is. 1999 óta folyamatosan kiállítunk a Paris Photo-n. Ferenccel is oda vezetett az első közös utunk.

A Paris Photo 2024-ben, a Grand Palaisban, Párizsban (fotó: Mikhail Mishin)

Magyarországon van hagyománya annak, hogy a fotó is lehet műtárgy?

P. A.: Az 1990-es évek vége óta ez egyértelmű. A fotográfia a műtárgypiacon is egyenrangú lett a többi médiummal.

K. F.: A fotógyűjteményem külön részt képvisel a kollekciómon belül. Klasszikus magyar alkotók aláírt nyomataiból, konceptuális művekből és nemzetközileg ismert művészek fotóiból áll. André Kertész, Martin Munkácsi, Kepes György, Moholy-Nagy László képei révén fantasztikus világokat ismerhetünk meg.

Moholy-Nagy László: Lucia Dessau, 1925, modern silver print, 320 x 230 mm (forrás: Karvalits Ferenc)

A közelmúltban hallottam egy történetet, amely szerint egy külföldi vásáron egy gyűjtő szeretett volna megvenni egy művet, de amikor kiderült, hogy az magyar művésztől származik, inkább elállt a vásárlástól. Hogy alakul a világ érdeklődése a magyar művészet iránt?

P. A.: Ilyen esetről nem tudok. Az biztos, hogy a rendszerváltás környékén fokozott érdeklődés volt a régiónk iránt, ezzel a lehetőséggel élni is tudott egy generáció. A 2000-es évek elején a neoavantgárd művészet került a nemzetközi figyelem fókuszába. Az elmúlt pár évben pedig a mai harmincas generáció tagjai között vannak olyan magyar alkotók, akik bekapcsolódnak a nemzetközi párbeszédbe. Persze az, hogy egy művész hogyan képes eljutni a nemzetközi színtérre, függ az ország gazdasági és politikai pozíciójától. Szerencsére több magyar gyűjtő is tagja meghatározó nemzetközi múzeumok akvizíciós bizottságának. Ilyen a brit Tate, a francia Centre Pompidou és az utóbbi időben az brit Victoria and Albert Museum. Támogatásaikkal hozzájárulnak az intézmények gyűjteményépítéséhez is. A párbeszéd folytonosságát és nyitottságát az is erősíti, hogy egyre több magyar gyűjtő vásárol nemzetközi alkotóktól.

Megjelenni egy nemzetközi vásáron fantasztikus lehetőség a magyar művészek munkáinak bemutatására, azáltal pedig, hogy a legfontosabb nemzetközi intézmények is képviseltetik magukat, olyan kapcsolatok születhetnek, amelyeket a Magyar utcai galériámból nehezebb lenne kialakítani. Párizsban (Paris Photo), Londonban (Frieze Masters), New Yorkban (Armory Show, Frieze New York) és Bécsben (Viennacontemporary, SPARK) mindig jó megjelenni, de a koronavírus-járvány óta megváltoztak az utazási szokások, ezzel együtt a nemzetközi vásárok is.

K. F.: Magyarország kicsi piac, ahol nem jött létre olyan nagypolgári osztály, amelynek tagjai érdemben invesztáltak volna a kortárs művészetbe. Nem jött létre olyan intézményi ökoszisztéma sem, amely képes lett volna támogatni a hazai művészeket abban, hogy globálisan jegyzett alkotóvá váljanak – ami egy nemzetközi gyűjtő számára fontos.

Birkás Ákos önálló kiállítása Bécsben a Vienna Contemporary-n 2024-ben (fotó: Biró Dávid)

Attila 2011-ben egy interjúban arról beszélt, hogy négy-öt magyar galéria következetes munkája lassan meghozhatja a magyar művészek nemzetközi áttörését. Hol tart ma ez a folyamat?

P. A.: Egyre több magyar galéria jelenik meg nemzetközi színtéren, ráadásul neves magyar alkotók művei kerültek fontos múzeumok gyűjteményeibe. Birkás Ákos, Csörgő Attila, Andreas Fogarasi, Maurer Dóra és Vera Molnar műveivel folyamatosan találkozhatunk nemzetközi kiállításokon, s ebben annak is fontos szerepe van, hogy a Vintage-en kívül van nemzetközi galériás képviseletük is. Ezek az együttműködések meghatározóak.

K. F.: Ma már egy művész digitális csatornákon építheti a személyes márkáját, így könnyedén felfedezheti őt egy galéria, amelynek képviselői az offline térben is elhelyezhetik az alkotásait. Ez hosszú folyamat.

Karvalits Ferenc és Pőcze Attila, a háttérben Birkás Ákos Fej 120WD5 (1993) című műve (fotó: Pixolar Photography)

Honnan ered a fogékonyságuk a művészetek iránt?

K. F.: Édesapám pedagógus volt, rövid ideig rajztanárként is dolgozott. Értelmiségi életet élt, amihez hozzátartozott, hogy az akkori helyi kortárs alkotók közül néhánynak a képei megtalálhatók voltak a lakásunkban. Apám még bútorokat is tervezett az otthonunkba, ami vélhetően meghatározta a vizualitáshoz való viszonyomat is. Miután megvásároltam az első saját lakásomat, szerettem volna, ha néhány kép is lóg a falon, azután gyorsan eszkalálódott az érdeklődésem.

P. A.: Nálam ez egyértelműen a fotóhoz köthető. A Magyar Fotográfiai Múzeumban Escher Károly munkái szólítottak meg leginkább. Később a Vintage is egy klasszikus, André Kertész kiállításával nyitott. Az én szüleim is pedagógusok voltak, ahogy most visszaemlékszem a gyerekkoromra, a Látóhatár folyóirat évfolyamait és 70-es évekbeli linómetszeteket látok magam körül.

André Kertész: Villa, 1928, brómezüst zselatin nagyítás, 205 x 252 mm (forrás: Pőcze Attila)

K. F.: Erről eszembe jut, hogy a főiskolákra, egyetemekre folyamatosan jártak a Képcsarnok Vállalat emberei, akik a rendszerváltásig szinte egymaguk birtokolták a kortárs képzőművészeti piacot. Tőlük részletre is lehetett műtárgyakat vásárolni. A szüleimnek is voltak onnan származó nyomataik.

Az a hír járja, hogy egyszer vásárolt egy Anna Margit-képet, amely a gyűjteményében a feleségét szimbolizálja.

K. F.: A képen egy fiatal, harsonát fújó nőt látunk lobogó hajjal. A feleségem, Szelényi Zsuzsanna éppen ilyen, sok energiával megáldott, lelkes és motiváló vezéregyéniség. A kép az ő lendületességét jeleníti meg számomra. Anna Margitot olyan alkotónak gondoltam, aki bár nem nevezhető kortársnak, érdemes beemelnem a gyűjteményembe. Ugyanígy tettem Bálint Endre, Korniss Dezső és Kassák Lajos képeivel, az Európai iskolával.

Anna Margit: Trombitás, olaj, vászon, 48 x 20 cm (forrás: Karvalits Ferenc)

Milyen szempontok, megfontolások állnak a kortárs művészet iránti érdeklődésük hátterében?

P. A.: Érdekelnek a generációk közötti kapcsolatok, áthallások, a kortárs művészet viszonya az idővel, a közelmúlt történelmével. Az otthonomban is képek vesznek körül, de nincs saját gyűjteményem. Azt gondolom, galériavezetőként nem is tehetem meg, hogy a legjobb műveket megtartsam magamnak. Az alkotások, amelyekkel együtt élünk nagyon személyesek, találkozásokat örökítenek meg. Az esküvői tanúink Nagy Sándor és Gádor Magda szobrászművészek voltak. Természetes, hogy van tőlük alkotásunk, ahogy Maurer Dórától is, akitől olyan művek vannak nálunk, amelyek az első Vintage Galériában rendezett kiállításán is szerepeltek. Szabó Dezső műveivel a 90-es évek végén találkoztam egy dunaújvárosi kiállításon, egy korai lakképe ajándék volt Arankának, a feleségemnek. A legtöbb művész, akinek a művével együtt élünk, a galéria programjában is szerepel, hiszen az is a személyes választásaim mentén alakul.

Maurer Dóra: Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok No 6, 1972, brómezüst zselatin nagyítások fatáblán, 100 x 100 cm (forrás: Pőcze Attila)

K. F.: A személyiségemből fakad, hogy alapvetően a mindennapi életre reflektáló, kortárs alkotások keltik fel elsőként a figyelmemet.

Deák Erika galériatulajdonos szerint a világban tapasztalható nagy fokú bizonytalanság nem kedvez a műtárgyvásárlásoknak sem. Tavaly év vége óta komoly leállást tapasztal. A magyar elit egy része külföld felé orientálódik, amit az ingatlanvásárlásaik is jeleznek. Mit érzékelnek ebből?

P. A.: Nem tapasztalok ilyet. Sőt, szerintem lépésről lépésre haladunk előre. A magyar gyűjtők külföldi vásárlásai jót tesznek a piacnak, a gyűjteményükben lévő magyar művek jó kontextusba kerülnek. A galéria programjának kialakításakor fontosnak tartottam, hogy olyan életműveket mutassunk be, amelyek nemzetközi nézőpontból is relevánsak.

A Magyar Nemzeti Bank ingatlanos cége 2020 közepén kezdett festményeket vásárolni, hogy egy kortárs művészeti gyűjteményt hozzon létre. 2021-ben Molnár Vera tizennégy alkotását vásárolta meg a Vintage Galériától az MNB-Ingatlan Kft., nettó 107,8 millió forintért. Úgy tudom, a képek eladásával a galéria nagyjából annyi bevételre tett szert, amennyi addig az egész éves forgalma volt.

P. A.: Az MNB programjában részt venni jó lehetőség volt a galériák és a képzőművészek számára is, különösen a koronavírus utáni időszakban. A közgyűjtemények vásárlási kerete persze fájó aránytalanság.

André Kertész: Chez Mondrian, 1926, silver print, 202 x 252 mm (forrás: Karvalits Ferenc)

Hogyan áraznák be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

P. A.: Abban a buborékban, amelyben élünk, megvan és mindig meg is lesz a helye a kultúrának, a művészetnek, a független intézményeknek.

K. F.: Rendkívül zavaros, kaotikus világban élünk. A kultúra és a művészet az, ami segít a világ megértésében, a tragédiák elviselésében, a történetek feldolgozásában. Egyúttal fontos kapaszkodót és élmények sokaságát is jelenti számomra. Ez nemcsak örök szerepe, de egyre értékesebb is.

Nyitókép: Pőcze Attila és Karvalits Ferenc, a háttérben Maurer Dóra Overlappings 19 című alkotása (fotó: Pixolar Photography)

Lásd még:

„Egy igazán jó műtárgyban benne van a hiba lehetősége” – Interjú Deák Erika galeristával

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel

Idén is szerepelnek magyar alkotók az ARCOmadrid kortárs művészeti vásáron – A Molnár Ani Galéria 2025-ben is képviselteti magát az eseményen

„Vállalkozó családból jövök, talán ezért merek nagyokat álmodni” – Beszélgetés Bérczi Lindával, a The Space galéria vezetőjével

„Egész Dunántúlon nem találunk annyi művészeti díjas alkotót, mint Pécsett” – Beszélgetés a baranyai város képzőművészetéről dr. Miseta Ildikóval, Pinczehelyi Sándorral és Zsdrál Márkóval