Kultúra a malomban

Két hírünk van, egy rossz meg egy rosszabb – melyikkel kezdjük? Végül is mindegy. Két olyan törvénytervezet került az Országgyűlés elé, amelyek súlyos károkat okoznak a magyar kultúrának, az alkotóknak, művészeknek, előadóknak, és ezzel – bár indirekt módon – a közönségnek is, hiszen ők részesülnek majd kevesebb és rosszabb minőségű művészi élményben.

Mivel mindkét tervezetet március közepén nyújtották be, körülbelül egyhetes eltéréssel, nehéz szabadulni a gyanútól, hogy ez nem véletlen, a kulturális élet szándékos és nagyon tudatos újabb átalakítása zajlik. Bár az egyik törvénytervezetnek voltak előzményei, és a másikon is sokat gondolkodhattak korábban. De lássuk, miről van szó!

Az első riasztó jelek még 2023. december 31-én mutatkoztak. A téli ünnepekkel vigyázni kell, ugyanis a politikusok előszeretettel tesznek közzé ilyenkor, amikor senki sem figyel oda, népszerűtlen döntéseket, például a Szabadság téri „német megszállási” emlékműről hozott határozatot is szilveszter este jelentették meg a Magyar Közlöny egy különkiadásában, hátha nem veszi észre senki. Azt is észrevették, ezeket is.

Esetünkben az történt, hogy az akkori igazságügyi miniszter elutasította az összes közös jogkezelő egyesület lényegében valamennyi 2024-re előterjesztett és inflációkövető emeléssel megállapított jogdíjjavaslatát. Holott a jogkezelők beérték volna annyival, hogy a 2024-es évre a 2022-es infláció mértékével emeljék a díjakat, de ebbe sem ment bele a minisztérium. Végső soron tehát a művészeknek – akiknek a jogdíjakból kéne megélniük – több mint harminc százalékos reálbércsökkenéssel kell számolniuk. Pontosabban fogalmazva: a díjszabások eddigi rendje egy év késéssel követte az inflációt, tehát most a 2022. évi inflációnak megfelelően (14,5%) kellett volna emelni, ezt tagadta meg a miniszter.

A dolognak másféle vonzatai is vannak: például a zenészek közül sokan részesülnek az úgynevezett „gépzenei jogdíjakból”, amiket a vendéglátóhelyek és az üzletek fizetnek be a zenefelhasználás után. Ennek a bevétele is marad a korábbi szinten, csak az infláció vágtat tovább veszettül. A minisztérium a 2016-os szerzői jogi törvényre hivatkozva mondott nemet az inflációkövető díjemelésre.

Ezek után történt, hogy a kormány 2024. március 14-én (megint ünnep előtt, hátha minden érdekelt kikapcsolta már a számítógépét és kirándul a családjával) közzétette honlapján az igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló tervezetét. Ebben – többek között – szerepel az is, hogy a jogdíjak esetében nem az infláció valós mértékét, hanem a Központi Statisztikai Hivatal előző naptári évre megállapított fogyasztói árindexét kell irányadónak tekinteni. Ez elvileg eddig is így volt, tulajdonképpen akkor kell a kormány döntését kérni (a miniszter helyett), ha a jogkezelők a megelőző év fogyasztói árindexét meghaladó díjemelésre tesznek javaslatot. A változás abban látszik, hogy a közös jogkezelőktől akkor is részletes közgazdasági hatáselemzést várnak el, ha egyébként az inflációt nem meghaladó emelést kérnek jóváhagyni. A probléma pedig az, hogy a fogyasztói árindex megállapítása épp azért a KSH dolga, hogy másnak ne kelljen azt megmérnie.

Ez mélyen kultúraellenes, hiszen az átlagpolgárnak többnyire nem kell megvásárolnia például a munkaeszközét, de a zenésznek meg kell vennie a hangszert, az írónak a számítógépet, a színésznek különös gondot kell fordítania a külsejére – csak hát a fogyasztói árindex nem lehet tekintettel ilyesmire, azt a többség alakítja, amelyet különben közönségnek hívunk, és neki szólna a dal, az írás, a színdarab. Az pedig már kifejezetten antidemokratikus volt, hogy, mint az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület körlevele írja:

„Bár a tervezet előkészítése során a művészeket képviselő jogkezelőket az igazságügyi tárca egyáltalán nem kereste meg, a jogkezelők közös levélben részletesen bemutatták, milyen nemzetközi egyezményekbe, uniós szabályokba és alkotmányos alapelvekbe ütközik a tervezet és miért okoz súlyos érdeksérelmet a magyar jogosultaknak. Ezért kérték a tervezet visszavonását és a kiegyensúlyozott előkészítéshez szükséges egyeztetések megkezdését.”

Az egyeztetésekre természetesen nem került sor, ellenben április elején az igazságügyi tárca bizony beterjesztette a törvénytervezetet az Országgyűlés elé. Annak dacára, hogy a 2024. évi díjszabásokhoz adott véleményében a Kulturális és Innovációs Minisztérium is úgy látta, hogy még a jelenleg hatályos – a tervezetnél enyhébb – szabályok is kifejezetten hátrányosak az alkotóknak, előadóknak és más jogosultaknak. (Forrás: a fentebb idézett körlevél). Mindeközben a december végi határozatot közel negyven perben támadták meg január folyamán a jogkezelő szervezetek, így ha netán (netán?) megszavaznák a törvényt, az folyamatban lévő eljárások menetét változtathatná meg. Ez már alkotmányos aggályokat is felvet.

Megkérdeztük a perekkel kapcsolatban az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesületet, afelől érdeklődve, hogy ezek hozhatnak-e valamiféle megoldást. Mint elmondták, mivel a Fővárosi Törvényszék befogadta a kereseteket, ezek folyamatban vannak. Az eddigi tapasztalatok szerint egy ilyen per legkorábban több mint egy év alatt vezethet bármilyen eredményre, így ezekben az ügyekben sem lehet még beszámolni érdemi fejleményekről.

A pereket az EJI és a többi közös jogkezelő szervezet azért indította el, mert álláspontjuk szerint a díjszabásokat elutasító igazságügyi miniszter nem megfelelően alkalmazta a hatályos jogszabályokat. A miniszter döntésével nem csak a tételes jogi előírásokkal, hanem a minisztérium több mint tízéves gyakorlatával is szembefordult. A perek megnyerése esetén a bíróság a döntést megsemmisíti és új eljárásra kötelezi a minisztert.

Az Országgyűlés által jelenleg is tárgyalt előírások valóban érezhetően szűkítik az érintett előadóművészek lehetőségét, hogy jogdíjuk értékállóságát biztosítsák maguk számára. Az előadói közös jogkezelő feladata az, hogy bármilyen jogi környezetben a lehető legjobb feltételeket harcolják ki az előadóművészeknek. Az EJI ezt fogja tenni: az új elvárásokhoz igazodva arra törekszik, hogy az általa képviselt előadóművészek számára tisztességes, méltányos díjakat szabjanak és hirdessenek ki.
Az EJI tehát tényleg megtesz mindent, amit törvényes keretek között megtehet, de sajnos kicsi a mozgástere, a döntés végső soron az Országgyűlés kezében van.

Így megy ez, morogná maga elé Kurt Vonnegut, de megy ez még ígyebbül is.

A másik törvénytervezet az úgynevezett „új, átfogó kulturális törvény” lenne. Lesz is. Ennek bevallott célja az általános indoklás szerint „a teljes kulturális ágazat egységes rendszerbe helyezése, (...) az intézmény- és tevékenységrendszer, a támogatások és irányítási területeinek összehangolt és egységes keretszabályozása”.

Jogi bikkfanyelv, fordítsuk le kicsit latinos magyarra: a teljes kulturális élet centralizálásáról van szó (kivéve az undergroundot). A célok magasztosak, hogyne:

„E törvény a kulturális alapellátáshoz, a kulturális akadálymentesítéshez, az egyes kulturális ágazatok legalapvetőbb szolgáltatásaihoz való hozzáférést kiemelt ágazati intézményrendszeren keresztül, kiemelt ágazati programokkal biztosítja.”

Csak az a „kiemelt ágazati intézményrendszer” néz ki nagyon érdekesen. Lássuk, hogyan is!

„A Magyar Nemzeti Múzeum koordinálja a vármegyei hatókörű város múzeumok szakmai módszertani együttműködését, amely múzeumok a szakmai tevékenység dokumentumait, az éves beszámolót, a munka- és szolgáltatási tervet jóváhagyásra megküldik a Magyar Nemzeti Múzeumnak.
Hasonló analógiára a vármegyei hatókörű városi könyvtárak szakmai módszertani együttműködését az Országos Széchényi Könyvtár koordinálja, ide kell elküldeni a fent felsorolt dokumentumokat.
A színház területén a Nemzeti Színház látja el a vármegyei hatókörű városi színházi szervezetek szakmai együttműködésének szervezését, koordinálja feladatait, ide kell megküldeni a szakmai tevékenység dokumentumait, az éves beszámolót, a munka- és szolgáltatási tervet jóváhagyásra.
A komolyzene területén a Nemzeti Filharmonikusok látja el a vármegyei hatókörű városi komolyzenei szervezetek szakmai együttműködésének szervezését, koordinálja feladataikat, a dokumentumokat ide kell megküldeni.
A tánc területén a Nemzeti Táncszínház látja el a vármegyei hatókörű városi tánc szervezetek szakmai együttműködésének szervezését, koordinálja feladataikat, a dokumentumokat ide kell megküldeni.
Az alkotóművészet területén a Petőfi Kulturális Ügynökség a Magyar Művészeti Akadémiával közösen látja el a települési alkotóművészeti szervezetek szakmai együttműködésének szervezését, koordinálja feladataikat. (Itt nincs szó vármegyei hatókörről.)”

Röviden, pontosan: három ember kezébe kerülhet a teljes magyar mainstream kultúra. Ez a három ember pedig Vidnyánszky Attila, Vashegyi György és Demeter Szilárd. Fel lehetne sorolni a különböző alrendszereket, alapítványokat és akadémiákat, de az már csak az intézményrendszer, a piramis csúcsán a fenti Hármak ülnek.

Akkor lássuk tehát, milyen helyzetben lesz rövidesen a magyar alkotó, előadó, egyáltalán, a magyar művész? Amennyiben jogdíjból él, harminc százalékos reálbér-csökkenéssel kell számolnia, ami szinte elviselhetetlen teher, így is tudni olyan többkötetes, díjakkal kitüntetett íróról, aki építkezéseken dolgozik, hogy megéljen, és írja a novelláit, ahogy tudja (kifejezetten jól sikerülnek).

De mit tegyen az, aki már nem fiatal és nem képes megemelni a cementeszsákot, menjen el bolti árufeltöltőnek? „Üzletünkben a portékát X. Y. Kossuth-díjas regényíró helyezi a polcokra”? Vagy írjon kétszer annyit, a minőség rovására? Úgysem adják ki. Az énekes, a zenész sem vállalhat több munkát, mint amennyit képes ellátni, mert senki sem lehet egyszerre két helyen, bár a kultúra centralizálása biztosítani is fogja, hogy ne legyen túl sok fellépési lehetőség, vagy legalábbis – ne jusson mindenkinek.

Bajban van a magyar kultúra, nagy bajban. Egyik oldalról a jogdíj-szabályozás zúzza, másikról a központosítás. Morzsolják, mint két nehéz malomkő, de őrlődik is alaposan, végül semmi sem marad majd belőle, ha minden így megy tovább. Vagy ha marad is belőle valami, nehéz lesz azt szabad, haladó kultúrának nevezni.

Nem kéne ennek így lennie. De így van: egyelőre meg nem erősített hírek szerint az Országgyűlés 2024. április 30-án elfogadta a jogdíjakat is taglaló törvényjavaslatot.

Kép: Magyar színháztörténeti pillanat: Egressy Zoltán: Portugál; a négyszázadik előadás tapsrendje. Katona József Színház, 2017. március 26. (fotó: Wikipedia / Kispados)

Lásd még:

Védett kincseink