Műalkotás, műélvezet, műgyűjtés – az orvos szempontjából

Az elmúlt években jó néhány orvos művésszel, műgyűjtővel készítettünk interjút. Majd' mindegyikük kiemelte a művészet gyógyító erejét, valamint azt, hogy az orvoslásban igen nagy szerepe van a doktorok érzékenységének, amit a művészetekkel való szoros kapcsolat alapoz meg a legjobban.

Ezúttal Buda Béla pszichiáter (1939–2013) Műalkotás, műélvezet, műgyűjtés – az orvos szempontjából című, honlapján is olvasható tanulmányának első részét idézzük. A személyes hangvételű írás sajátos szemszögből vizsgálja a produktumokat, befogadásukat és birtoklásukat.  

A reformkorban kedvelt mondás volt: doctores amant humores [a doktorok szeretik a humort] (a humor – a nedv – jófajta itókát jelentett). Sokan állítják, hogy ma olyanfajta mondás lenne időszerű: a doktorok szeretik a művészeteket. Szakmai önpercepciójuk szerint sok köztük az amatőr művész, sok időt és pénzt fordítanak műélvezetre, és sokan gyűjtenek műtárgyakat.

Nem tudni, valóban így van-e. Komoly módszertani kérdés lenne ezt a társadalomtudományok követelményeinek megfelelően empirikusan bizonyítani. Legalábbis reprezentatív mintákat kellene összehasonlítani olyan értelmiségi foglalkozásokból, amelyeknek anyagi helyzete és társadalmi presztízse hasonló az orvosokéhoz. Ilyen vizsgálatról nem tudok. Csak arról vannak adatok, hogy a reformkorban már tudtak valamit, ugyanis az orvosok alkoholfogyasztása (és öngyilkossági arányszáma) magasabb, mint más értelmiségi szakmáké.

Nagy Miklós orvos, fotográfus, műgyűjtő alkotása

Az bizonyos azonban, hogy az orvosok szívesen hiszik magukról, hogy különleges kapcsolatban vannak a műveltséggel, a művészetekkel, a művészi kultúrával. Általában az orvosok szeretnek azonosulni az eszmei értékekkel. Medikuséveimből felejthetetlen emlékem, milyen izgalomba hozta a hallgatókat Horányi professzor [Horányi Béla (1904–1986) ideg- és elmegyógyász, egyetemi tanár, az orvostudományok doktora – a szerk.] előadása a jó (etikus, humánus, művelt) orvosról vagy amikor a kívánatos orvosi viselkedésről, az orvos közléseinek jelentőségéről szólt. Tele volt a tanterem, más évfolyamokról is jöttek hallgatni, milyennek kell lennie az orvosnak, mennyivel magasabb etikai és lélektani követelmények érvényesek rá. Azóta tudjuk az orvosi szociológiából, hogy az orvosi pályára általában különleges érzelmi töltetű ideál viszi a fiatalokat, és az egész pálya során megmarad a hit, hogy

a jó orvos más, különlegesebb, mint az átlagos értelmiségi. Így a művészetekhez is más, különb a viszonya.

Nem tudjuk, áll-e ez a feltevés, de azt készséggel el lehet fogadni, hogy sok orvosban eleven és erős a vonzalom a művészetekhez. Néha úgy érezhetjük, hogy e beállítódásban van valami kompenzáció – hasonlóan a mérnökök gyakran tapasztalható erőfeszítéseihez, hogy nem akarnak szakbarbárokká válni. De minden kulturális igyekezet dicséretes, és azt helyes elismernünk, hogy az orvos és a művészetek kapcsolatának különösen szorosnak kellene lennie. Ha tapasztalatilag nem is tudunk vizsgálódni, és ha minden egyes művészeti ággal összefüggésben külön kellene is elemezni ezt a kérdést, ezt a normatív állítást azért pszichológiai – orvosi pszichológiai értelemben – érdemes körüljárni.

A képzőművészetek példája

Talán célszerű a képzőművészetet kiemelni. Az irodalom, a dráma és a film már áthatották a modern társadalmat, valamiféle tömegfogyasztási cikké váltak, és nehéz minősíteni az egyes szakmai csoportok hozzájuk való viszonyát. Különlegesen nagy könyvtár vagy sok zenei hangzóanyag kell ahhoz, hogy valakit irodalom- vagy zenebarátnak minősítsünk, és csak nagyon gyakori és rendszeres koncert-, színház- vagy mozilátogatás tűnik fel és kelti azt a benyomást, hogy valakinek e művészeti ágak különösen fontosak. A képzőművészet iránti érdeklődés, rajongás egyértelműbb. A műélvezet elválasztható a tárlatok és a múzeumok szokott kultuszától (például attól, hogy illik elmenni a Metropolitan Múzeumba vagy a Musée d’Orsay-be, ha New Yorkban vagy Párizsban jár az – értelmiségi – ember). A gyűjtés pedig sajátos dolog. Sokan a függőségek kórlélektani csoportjába sorolják. Sóvárgás, túlzott kötődés, ismétlődő „abúzív” viselkedés (például kényszeres költekezés) és „dózisfokozás” (hiszen mindig több és drágább kell…) figyelhető meg benne.

A képzőművészeteket illetően világos a helyzet. Aki a műalkotásokat valóban élvezi, felismerhető. A gyűjtői magatartás is szembetűnő, még ha valakiről azt állítják is, hogy spekulatív célból, befektetési szándékkal gyűjt. Ehhez kell szakértelem, ehhez kellenek előzmények, ennek története van. Hiába nyeri meg valaki a nagy lottósorsolást, aligha merné pénzét hirtelen, „dobbantással” műalkotásba fektetni. De ha van is ilyen ember, az inkább bankár vagy dúsgazdag vállalkozó, akit szakértő tanácsadók segítenek (orvosnak soha sincs ennyi pénze, legalábbis szakmájából eredően). Ha valaki tudja, hogy egy kép, kisplasztika, szobor mit ér, az már valamiféle ismereti „jéghegy” csúcsa, akkor már más értékviszonyokkal is tisztában kell lennie. Ám a gyűjtésben eleve ritka, hogy az elsődleges motiváció a nyereségvágy vagy a pénzkereset. Az érték szubjektív súlya inkább a műtárgy ritkaságában vagy elcserélése, eladása révén megszerezhető más műtárgyak képzetében rejlik.

Nagy Miklós orvos, fotográfus, műgyűjtő alkotása

A „diagnózis”

Ki szereti, élvezi, érti tehát a művészetet? Kinek speciális a viszonya vele? A megkülönböztető jegyek világosak. Ha a helyzetet valamely nozológiai [betegségtani] rendszer analógiája szerint kellene leírni, három tengelyben kellene felsorolni a „tüneteket”. Fő tengely a speciális ismeret, hozzáértés, tudás. Egy másik dimenzió az érzelmi válaszkészség, érdeklődés, vonzalom. A harmadik a ráfordított idő, aktivitás és viszonylagos invesztíció.

Akit a múzsák megérintenek, aki a művészi élmény szirénhangját meghallja, aki a művészi érték birtoklásának különös kielégülését átéli, az felismerhető, még ha a határok, mint minden emberi dologban, itt sem élesek.

Mint a tudományos-fantasztikus regényekben a beszivárgó űrlények, felveszik az emberek alakját és szokásait, de egy-egy apró jel megkülönbözteti őket; a művészetrajongó felismerhető, még élettörténeti vetületben is (hiszen vannak, akik életszakaszként túlhaladnak ilyen szenvedélyen, vagy éppen művelnék, de jelen életkörülményeik túlzottan elfoglalják őket).

Az ismeret, a tájékozottság, a tudás, a diskurzív kedv (vagyis a készség arra, hogy a műalkotásról  beszéljen valaki) és a verbális önkifejező készség a legfőbb kritérium.
Néhány megnyilvánulás, amely e téren eligazít:
* Elvben lehet műélvező valaki nagyon csekély művészettörténeti vagy műtárgypiaci ismeret mellett is, de akkor arról tud beszélni, hogy mit lát meg, mit érez, miért különleges számára a tárgy, mely elemei vagy összefüggései a feltűnők. Ha nincs kognitív és érzelmi rezonancia, általában nincs műélvezet, befogadói élmény. Itt kell megjegyezni, hogy művelt ember kötelező tárlat- vagy múzeumlátogatása – még ha rendszeres is – ilyen élmények nélkül inkább szerepnek vagy sznobizmusnak tekinthető (és mint ilyen, nagyon gyakori). A tapasztalat szerint ilyen látogatások után kevés emléknyom marad, ez megkérdezés nyomán könnyen kiderül.

* De az általános kulturális indítékok is fejlesztenek, a tárgyak, kiállítások művészeti érdeklődést keltő, nevelő, szocializáló hatása nagy, nem véletlenül tartják a kiállítóhelyeket fontos közművelődési intézményeknek, hiszen a kiállítás rendjének, információs anyagának nagyon nagy a befolyása, még ha csak felületesen is nézi meg valaki a tárgyakat, akkor is művészeti fogalmakat, neveket, korszakokat, kontextusokat tanul. De akinek felébred az érdeklődése, az már megtelik nevekkel, címekkel, anekdotákkal, az már legalábbis a tárgyak egy részével mintegy ismerősi kapcsolatot épít ki, és még árnyaltabban képes kifejezni a szépről alkotott képzeteit, és megragadni, megnevezni saját emocionális élményét. Valamilyen műértés kell tehát a műélvezethez is.

Nagy Miklós orvos, fotográfus, műgyűjtő alkotása

* A valódi műélvező műértővé is válik, hiszen egyre többet tud a témáról, egyre részletesebb a benne élő kép a művészekről, korokról, irányzatokról és tárgyakról. Természetesen fokozatok, szintek léteznek, az igazi műértő esetleg megmosolyogja a kezdőt, de a művészeti eszmélődés, ismerkedés szakasza nagyon fontos a későbbi fejlődésben. Ilyenkor valóságos „imprintingek” következnek be, szembetűnővé válik az érdeklődésben a lelkesedés, ez tehát formatív szakasz a műélvezői és műértői szocializáció szempontjából. Ilyenkor a művészet fontos téma is, az erről szóló beszéd késztetése erős. A hasonló érdeklődéssel bírók társasága különösen kívánatos. Ha valakit sikerül ilyenkor élményeiről megszólaltatni, meglepődve halljuk, hogy – esetleg rövid időn belül – milyen óriási ismeret halmozódik fel benne.

*  A műélvezet, műértés egyben gyűjtés is – valamilyen szinten. Aki nem veheti meg a képet, a kerámiát vagy a grafikát, ha feltűnik neki, akkor legalább a képeslapot vagy a reprodukciót megszerzi, elteszi a katalógusokat, fotóalbumokat vásárol és gyűjt, ha tud, maga fényképez. Reprodukciókkal, fényképekkel díszíti szobáját. A művészetet  jelentő  – önmagukban értéktelen – képekhez is erős az érzelmi kötődése. Foglalkoztatja a művészeti érték problémája, nem monetárisan, hanem esztétikai, társadalmi szempontból. 

* Nem is kell túlzottan elköteleződni – például gyűjtőként – ahhoz, hogy mind mélyebben beleolvadjon valaki a műélvezők és -értők szubkultúrájába. Mind több lesz a műgyűjtő vagy művész barát, az érdeklődési, szemléleti közösség a személyes közeledések alapmotívuma. A művészettel kapcsolatos tevékenység (múzeum, olvasás) társasági téma, az élet szerves része lesz. Gyakran szenvedélyesen, esetleg túlzón, de általában rugalmasan, a lehetőségekhez igazodva.

A szubjektív, érzelmi „találkozás” a művészettel, a vonzalom a műtárgy iránt, a gyarapodó ismeret meghatározó és tartós. Szerepet huzamosan nehéz játszani, „hivatásos sznob” aligha lehet valaki.

Folytatása következik.

* Buda Bélát kutatóként az alkoholizmus, az öngyilkosság, a kommunikáció, a szociálpszichológia, a személyiségfejlődés és a művészet gyógyításban betöltött szerepe foglalkoztatta. Számos művész, illetve művészettel határos területen dolgozó páciense is volt.

-------------

Lásd még:

„Világok tárultak fel előttem, ahogy a művészetekhez közelebb kerültem”

Új látásmód – komplex és humanista gondolkodás

„Itt van egy ember, aki lát!”

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Buda Béla (fotó: Czimbal Gyula)