„Világok tárultak fel előttem, ahogy a művészetekhez közelebb kerültem”

Az elmúlt években jó néhány orvos művésszel készítettünk interjút. Majd' mindegyikük kiemelte a művészet gyógyító erejét, valamint azt, hogy az orvoslásban igen nagy szerepe van a doktorok érzékenységének, amit a művészetekkel való szoros kapcsolat alapoz meg a legjobban.

Ezúttal Buda Béla pszichiáter (1939–2013) Műalkotás, műélvezet, műgyűjtés – az orvos szempontjából című, honlapján is olvasható tanulmányát idézzük. A személyes hangvételű írás sajátos, elgondolkodtató szemszögből vizsgálja a produktumok létrejöttét, befogadását és birtoklását.

Második rész (az első rész ITT olvasható)

Beszélünk róla

Borkóstolókon gyakran elmondják, hogy valamely mohó uralkodó türelmetlenül kérdezte a nemes nedűket felvonultató borászát, hogy most már ihat-e, és erre azt a választ kapta: nem, felség, előbb beszélünk róla. A vallási élményről is úgy tartják a teológusok: elengedhetetlen része, hogy beszélni kell róla. A művészi élmény esetében is elengedhetetlen, hogy beszéljenek róla, hiszen kulturális termék, kommunikációs folyamatban alakulnak ki a keretek, még ha az elemi érzékelés elevenségét és sodrását is tükrözi, mint amilyet a forma, a szín, a perspektíva és a kompozíció a természeti élményben is rákényszerít az emberre. A különleges táj, építmény, alak és a színek különös vegyüléke gyakran megállítja és akár lélegzet-visszafojtott figyelemre is kényszerítheti az embert (az iskolázatlan embert is), a műalkotás megélése azonban ennek az észlelésnek már sokszorosan átkódolt változata. Itt már nem elég, hogy átadjuk magunkat a látványnak. Itt már bonyolult kontextusok vannak, amelyeket meg kell ismerni. Mindig új összefüggések bontakoznak ki.

Ami visszhangzik bennünk, arról beszélnünk kell, nemcsak az élmény érzelmi feszültségének levezetési igénye miatt, de a belső lelki feldolgozás kedvéért is.

Mások megértése, visszajelzése, érzelmi reakciója fontos a feldolgozási folyamatban. Ha valamit elmondunk, új tartalmat adunk a bennünk lévő emlékeknek, újraéljük a valóságot és a megfogalmazás segít bennünket abban, hogy minősítsük, kognitív rendszerbe vigyük a jelenséget és az élményt.

Gadó Klára gerontológus, fotográfus alkotása

Néhány szubjektív megjegyzés

A műélvezet tanulási folyamatát és a műértés lassú kialakulását magam is nehézkesen éltem át. Talán itt kell megjegyezni, hogy művészeti nevelésben nem részesültem, nemhogy kép vagy műtárgy nem volt otthon, de nem volt könyv sem a szülői házban. A tankönyvekben persze volt szó Munkácsyról, képekről, voltam az osztállyal a budapesti Nemzeti Múzeumban, de az akkor még  a meglévő gazdag állat- és ásványtár érdekelt inkább (ez sajnos 1956-ban elpusztult), a képeket, műtárgyakat nagy ívben kerültem. Tárlatra először medikusként mentem, Székesfehérvárra, az első Csontváry-kiállításra, de nem azért, mintha tudtam volna, mire megyek, hanem barátaim olyan szellemben beszéltek erről a kiállításról, mint valamilyen politikai érdekességről, egy addig el nem fogadott művész egyfajta rehabilitációjáról.

De ekkor elkezdődött valami. Elkezdtem figyelni arra, ahogy mások műalkotásokról, művészekről, tárgyakról beszéltek. Átéreztem a lelkesedésüket. Felsejlett, mennyi érdekes dolog van ezek hátterében, milyen jó lenne ismerni a kort, a művészeti és műkedvelő életet, azt a szociológiát, ami az egész műkereskedelemben sűrűsödik (később erre rácsodálkoztam a Vatikáni Múzeum, a Louvre és a Prado jellegzetes képi „toposzain”, amelyek a képkereskedők galériáit vagy a műkereskedők „showroom”-jait ábrázolták, a XVI. századtól ezek már gyakoriak voltak). Kezdetben persze erről mit sem tudtam. Emlékszem, tágra nyílt szemmel figyeltem – talán másodéves koromban – Czeizel Endrét, aki átmenetileg demonstrátorunk volt az anatómián, és sokat beszélt a csoportnak a művészetekről, számomra ismeretlen magyar festők neveit, munkáit emlegetve. Idegen volt ez nekem (más kérdés, hogy őt mint sugárzóan értelmes embert szívembe zártam, azóta is tisztelem és szeretem, azután sok közös dolgom volt vele és többször – nyilván óvatlanul és gálánsan – nyilvánosan is barátai közé sorolt). Ám a sort később mások követték.

Jeles kortárs festők és szobrászok páciensként beszéltek művészetükről, átadták katalógusaikat és a róluk megjelent könyvecskéket, melyeket el kellett olvasnom, hiszen pszichoterapeuta lévén tartottam tőle, hogy enélkül kevésbé értem meg őket.

Gadó Klára gerontológus, fotográfus alkotása

Nem túlzás: világok tárultak fel előttem, ahogy a (képző)művészetekhez közelebb kerültem.

Ma is kívülálló vagyok, de ezt most értékelem, mert az arisztotelészi „távolság” és „rácsodálkozás” most segít abban, hogy megértsem és artikulálni tudjam azt, amit igazi polgári vagy értelmiségi családban felnövő ember automatikusan megkap és az elért intellektuális és érzelmi színvonalon magától értetődő módon használ. Így tehát tudok általánosítani, tudom ismeretelméleti, szaktudományos módon (mármint az én szaktudományaimra vonatkozóan, tehát lélektanilag, szociológiailag, antropológiailag, neurobiológiailag.) értelmezni a saját ismereteimet és élményemet.

A szubjektív részhez még annyit:

hihetetlen, milyen mélységeket és gazdagságokat éltem át a műalkotások révén,

mennyire közel került hozzám a műélvezet (amely mindig megújul), és milyen tisztelettel nézem, hallgatom a gyűjtőt, a szenvedélyes embert. Szegény maradtam, kinevetem feleségemet, mert lámpát gyújt, amikor elutazunk, bekapcsolja a rádiót, hogy halkan szóljon, amíg nem vagyunk otthon – hiszen aki tőlünk értéket tud elvinni, az igazán művész. Kit érdekelhetnek (rajtam, rajtunk kívül) a falakat borító reprodukciók, páciensektől kapott, praktikusan értéktelen, de nekem nagyon kedves képek? Vagy ki látná a pár ezer idegen nyelvű szakkönyv bármely darabjának hasznát? Szorgalmasan ritkítom a könyveket, adományozok belőlük hazai és Kárpát-medencei könyvtáraknak, hiszen már nagyon is átérzem Anakreón lelkiállapotát, aki változtatott életprogramján ahogy öregedett („hoszo pelasz ta Moires” – vagyis minél közelebb a vég, az elmúlás dolgaihoz, ahogyan az egyik leghíresebb versében írta). Viszont kifogyhatatlan élményforrás, ahogy ezt a világot megismerhetem. Ámulva hallgattam legutóbb a művészettörténész galériatulajdonost, aki Csontváry „Szerelmesek találkozása” című képét bemutatta (magyar aukciós rekord lett),

én töredékét sem láttam volna meg benne annak, amit ő a képben megmutatott, megmagyarázott.

Gadó Klára gerontológus, fotográfus alkotása

Ha szabad saját tapasztalatokból kiindulni: hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok a múzeumok gazdagságán „kifogni” azzal, hogy egy-két termet nézek csak át alaposan, majd másnap vagy a következő alkalommal folytatom a beható ismerkedést (vannak városok, ahová két-három havonta jártam éveken át). Kétszer ugyanazt a benyomást kép, szobor, kerámia, díszítés soha sem tette rám. Ezt nem is elsődlegesen a művészetek kapcsán vettem észre. Mint rosszkor született ember, voltam vagy negyvenéves, mire Athénbe eljutottam, akkor még a művészetek nem érdekeltek, görög stúdiumaim miatt szaladtam már az első nap a Nemzeti Múzeumba. Aztán ebből egyfajta szenvedély lett. A sors kompenzált, mert WHO-szakértőként, konferenciák szereplőjeként, alkalmi oktatóként sokszor eljutottam oda, már van vagy tizenöt éve, hogy a múzeumot a huszonötödik alkalommal néztem végig. Ezt onnan is tudom, hogy számoltam a felszaladásaimat a Lykabettosz-hegyre, amikor is mindig pénzt dobtam – bevallom, gyakran magyar érméket – a kis kápolna perselyébe. Barbár, pogány hála ez, amiért ha lihegve is, de újra meg újra meg tudom valósítani ezt a szerény fizikai teljesítményt.

Mostanában már nem számolom, de ki még soha sem hagytam ezt a rítust a görög fővárosban. Minden műtárgy mindig új részletekkel tűnt ki, persze közben nagyon sok asszociatív kapcsolat éledt fel antik tanulmányaimból, útikönyveket is olvastam, már a „hetvendolláros világban” is megvettem helyi kiadványokat, és igyekeztem odafigyelni a csoportokat vezetők magyarázataira, néha szelíden becsapva önmagam, hogy most akkor francia nyelvértésem gyakorlom, vagy próbálom folytatni és szisztematizálni az ismerkedést az újgöröggel, amely az attikai dialektus és a bibliai görög, a „koiné” alapos ismerete nyomán már szinte érthető számomra, újságokat már harminc éve is folyékonyan olvasok.

Folytatása következik.

* Buda Bélát kutatóként az alkoholizmus, az öngyilkosság, a kommunikáció, a szociálpszichológia, a személyiségfejlődés és a művészet gyógyításban betöltött szerepe foglalkoztatta. Számos művész, illetve művészettel határos területen dolgozó páciense is volt.

-------------

Lásd még:

Műalkotás, műélvezet, műgyűjtés – az orvos szempontjából

Új látásmód – komplex és humanista gondolkodás

A valóság szövetmetszetei

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Buda Béla (fotó: MTI)