„A művészet és a borkészítés a kézművesség és az innováció összhatását ünnepli”

Az alaposságát és a tudatosságát a szüleitől örökölte. Ezen tulajdonságokkal vetette bele magát az őt gyerekkora óta vonzó közgazdaságtanba. Előszeretettel kutatja a múltat, a családja történetét is. Első fizetésének nagy részét egy műtárgyra költötte, később pedig az 1970-es évek magyar geometrikus, absztrakt művészete ejtette rabul. Vizi Attila a Szent György-hegy lejtőin szüretelő borosgazda és műgyűjtő, bár ez utóbbi kifejezést nem szereti. Úgy véli, a műtárgyak többre valók annál, minthogy felhalmozzák és a közönség elől elzárva tartsák őket.

Mindig vonzódott a régi dolgokhoz?

Nagyon szívesen foglalkozom a múlttal, így a családom történetével, a hagyományainkkal is. Egy vasárnapi családi ebéd közben mesélte édesapám, hogy óbudai felmenőink között voltak pékek, vendéglősök, fűszerkereskedők és szőlősgazdák. Ez annyira előhozta a felfedező énemet, hogy azóta nagy élvezettel kutatom a családfánkat, amit az 1600-as évekig tudtam visszavezetni. Kiderült, hogy volt olyan elődöm, aki közfeladatot látott el: Házmán Ferenc, Buda egyesítés előtti utolsó polgármestere az egyik oldalági rokonom, aki a világosi fegyverletétel után Kossuth Lajossal együtt menekítette ki a Szent Koronát, és emigrációban is együtt voltak. Ahogyan rokonom Ferdinandus Hassman is, aki még 1670-ben Waldenburgban született, de 1728-ban már Jenőn (a mai Pilisborosjenőn) halt meg, azaz a Buda visszafoglalása utáni első körös sváb betelepülők, mai szóval menekültek között volt. Olyan felmenőm is volt, aki 1868-ban egy több mint egy méter magas, szőlőfürtöket és leveleket ábrázoló, feltehetően római kori kőfaragást adományozott a Nemzeti Múzeumnak. Sajnos a műtárgy 1958 előtt eltűnt az intézményből.

Mácsai István: Óbuda, olaj, farostlemez, 60 x 100 cm (forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)

Van, hogy egy könyv vagy térképrészlet alapján indulok újabb kutatásra. Előfordult olyan is, hogy egy festményen fedeztem fel valamit a családom történetéből. Például Mácsai István Óbuda című képén még látható az óbudai panellakások előtt az egyik utolsó régi épület, a Gittinger Fűszerüzlet és Gyarmatáru-kereskedés, amely szintén a tág család birtokában volt. Azt is sikerült megtudnom, hogy Óbuda az 1860-as években hazánk egyik fontos szőlőtermesztési és borkészítési központja volt egészen a filoxéra megjelenéséig. A Gittingerek szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Ők évszázadokkal korábban, a harmincéves háborút követően, a megélhetési nehézségek miatt Württembergből menekültek Magyarországra. Apai nagymamám, Edit az ő leszármazottjuk volt. A történetet még érdekesebbé teszi, hogy amikor ez kiderült, már tudtam, hogy a családi szőlőterületen szeretnék bort készíteni, viszont kerestem a nevet, amely alatt forgalomba hozhatom. Ekkor olvastam Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét is. Mintha helyére került volna az utolsó láncszem, így lett a név: Gittinger Pince.

Tisztelem a családi örökséget, ugyanakkor fontos számomra, hogy ne csak a múltban éljek: tudatosan készülök a jövőre, miközben igyekszem megélni a jelent.

A többség számára gyerekkorban kezdődik a műgyűjtés iránti szenvedély. Önnek mikor és hol kezdődött?

Kiskoromban a szüleim – a lehetőségeikhez mérten – vásároltak műtárgyakat, például festményeket. Múzeumokba is sokat jártunk Magyarországon és külföldön egyaránt. Ezeket a programokat nem mindig élveztem, de kétségtelenül meglett az eredményük. Az első fizetésem jelentős részét – tizennégyezer forintot – festményre költöttem: Mészáros János egyik tájképét vásároltam meg. Erősen hatott rám Paul Cezanne. Az alkotásaiban harmóniát és tökéletességet éreztem. Az ő képszerkesztési elveiből indultam ki, amikor elkezdtem amatőr szinten fotózni, kortárs épületekben kerestem a geometriai formákat. Az egyik sorozatom címe sem véletlenül Geometry and Harmony. Még a franciaországi Provence-ba is elutaztam, hogy láthassam azt az erdőt, amely sok Cezanne-festményt ihletett, és ahol a fák a máig átlósan nőnek.

Paul Cézanne: Millstone and Cistern under Trees, 1892–1894, olaj, vászon (forrás: The Barnes Foundation) és Vizi Attila Aix-en-Provence-tól északra készített fotója 2016 júniusában (forrás: Vizi Attila)

Mi formálta az ízlését műgyűjtőként?

Organikusan fejlődött bennem az igény, hogy kortárs műalkotásokat vásároljak. Az egyik első impulzust a 2015-ös Bak Imre – Peter Halley-kiállítás jelentette az Einspach Gábor vezette Art+Text galériában. Ez volt a pillanat, amikor felfedeztem a nemzetközi kontextus fontosságát, valamint azt, hogy két művész között milyen erőteljes lehet az együttműködés. Ezután egyre több kortárs képzőművészeti eseményre jártam. Kezdetben az 1970-es, ‘80-as évek magyar alkotóinak – Bak Imre, Fajó János, Hopp-Halász Károly, Konok Tamás és Lantos Ferenc – geometrikus és absztrakt műveit kerestem. Volt idő, amikor egyetlen görbe vonal sem szerepelt a tulajdonomban lévő műveken. Ez később változott, nyitottabb lettem. Külföldön járva nagy hatással voltak rám a négy elemmel – föld, tűz, levegő, víz – harmóniában lévő kültéri szobrok is.

A Gittinger Pince érlelőtere, háttérben Lantos Ferenc és Pincehelyi Sándor zománcművei (forrás: Vizi Attila)

Hogyan lett a Szent György-hegy lejtőin szüretelő borosgazda?

A családomnak 2006 óta van szőlője a Szent György-hegyen: egy 2001-ben telepített és azóta vegyszermentesen művelt, fél hektárnyi pinot noir ültetvény. A területet hosszabb ideig haszonbérbe adtuk, majd 2014-ben elkészítettem az első almaboromat, 2019-ben pedig az első szőlőboromat. Idővel sikerült megvásárolnom a szomszédos területet. Ebben újra segítségemre volt a felfedező énem: egy kis kutatás után megtudtam, hogy a XVIII–XIX. században a borvidék legkiemelkedőbb borát kétségtelenül a kéknyelű szőlőfajta adta, így azt telepítettük. Különösen a külföldi szakembereknek csillan fel a szemük, amikor megtudják, hogy az egész világon csupán negyvenegy hektárnyi kéknyelűültetvény létezik, és ebből negyven hektár a badacsonyi borvidéken.

Egyre több borkóstolón vettem részt. Egyszer, egy ötventételes kóstoló másnapján – nagy meglepetésemre – elmaradt az addig szokásos fejfájás. Rájöttem, hogy az adalékanyagoktól és beavatkozásoktól mentesen, kevés hozzáadott kénnel (vagy akár anélkül) készülő borok élettanilag is másképp hatnak rám. Egyre jobban megismertem a natúr borok – akkori szóhasználattal: autentikus borok – világát.

Isabelle Legeron, a natúr borok nemzetközi nagykövete (Master of Wine) egyszer eljött a pincébe. Körbementünk a szőlőben, lehajolt, belemarkolt a földbe, megszagolta, majd azt mondta: a területnek nagyon jó adottságai vannak. Ekkor tudtam, hogy jó irányba haladok.

A Szent György-hegy szőlői (forrás: Vizi Attila)

Milyen italok találhatók a portfóliójában, és melyik a kedvence?

Mint említettem, 2014 óta készítek almaborokat. Az ősi habzóbor-készítési eljárást alkalmazom: a pét-nat (pétillant naturel) módszer azt jelenti, hogy – szemben a pezsgőkészítéssel – egyetlen erjedési folyamat van, és az a palackban fejeződik be. Minden tételt olasz kerámiaamforában erjesztek és érlelek. Izgatott vagyok, mert pár hete szüreteltük először a kéknyelűt. A mennyiség még kicsi, de annál nagyobb boldogságot okozott. Pinot noirból készül egy nagyon szép, „csendes” vörösbor. Nagy élvezettel szoktam levegőztetni és figyelni, ahogyan ötpercenként más arcát mutatja. Óriási örömöt okoz ez a foglalatosság.

A boraim alapvetően a saját ízlésemet tükrözik. Bízom abban, hogy másnak is kedvére valók. Nem azonosítottam keresleti szegmenseket, így azokat meg sem próbáltam betölteni. Jelenleg évente hat–hétezer palackot állítunk elő, nagyjából fele-fele arányban almából és szőlőből. A felső határ – ha egyszer a kéknyelű is termőre fordul – tízezer palack lesz. A mottónk jól összefoglalja a hozzáállásunkat: kis léptékben, nagy gondossággal és minimális beavatkozással.

Vizi Attila az erjesztéshez és érleléshez használt olasz Tava amforák előtt, a 2021-es Incider degorzsálása során (forrás: Vizi Attila)

Milyen felelősséggel jár, hogy az édesanyja Ádám Veronika Széchenyi-díjas orvos, biokémikus, az édesapja Vizi E. Szilveszter Magyar Szent István-renddel és a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-nagydíjas orvos, farmakológus?

Büszke vagyok arra, amit elértek, de nem érzem, hogy különösebb felelősséggel járna a gyereküknek lenni. Édesapám nem bánta volna, ha orvos leszek, de másképp döntöttem. Tizennégy évesen beleléptem egy 200-as szögbe, a szüleim nem voltak otthon, ezért kénytelen voltam egyedül orvoshoz menni, és a kórházban úgy bántak velem, hogy elhatároztam, nem választom az orvosi hivatást. Ezzel az élménnyel párhuzamosan az is egyre fontosabbá vált, hogy ne a szüleim által kitaposott úton járjak. Édesanyám ráadásul akkor a Semmelweis Egyetem Biokémiai Tanszékét vezette, így nem tartottam volna szerencsésnek, ha jelentkezem.

A sokoldalúságuk és a megújulási képességük nagyon inspirál. Édesanyám elmúlt már hatvanéves, amikor belefogott egy – a valóságon alapuló, de a szereplők neveit illetően fikciós – életrajzi regény írásába. Hónapokat töltött kutatásokkal. A történet ugrál az idősíkok között, a címe: Távolból őrzöm. 2020-ban beválasztották az ötven legizgalmasabb könyv közé.

Engem azonban gyermekként az értékpapírok és a tőzsde világa vonzott. 1998-ban szerveztem egy tőzsdekonferenciát, amelyre elhívtam fővédnöknek a magyar származású nemzetközi tőzsdegurut, André Kostolanyt. A vele folytatott beszélgetés hatására döntöttem el, hogy vagyonkezeléssel és befektetésekkel szeretnék foglalkozni. A közgazdasági egyetem elvégzése után Münchenben szereztem gyakorlatot egy privát banknál. Később egy rövid kereskedelmi banki kitérő után a Concorde Alapkezelőnél helyezkedtem el. Létrehoztam a privát vagyonkezelési üzletágat, és egy kiemelkedő intellektuális és szakmai műhely tagja lehettem. A cég 2017 óta a HOLD Alapkezelő nevet viseli.

Vizi Attila Izlandon, az Olafur Eliasson által tervezett Harpa Concert Hall homlokzatáról készített fotója 2016-ban (forrás: Vizi Attila)

Ahhoz képest, amit a pénzügyi világról gondolt, mi változott, amikor privátbankár lett?

Egy kívülálló nagyon nehezen igazodik el ezen a buktatókkal, kockázatokkal és rejtett költségekkel teli területen, és a szakma, a szolgáltatók nem tesznek sokat azért, hogy segítsék az ügyfeleket. Fontos, hogy érdekazonosság álljon fenn az ügyfél helyzete, elvárásai és a szolgáltató között – ami ritkán valósul meg. Azon dolgoztunk, hogy ez megtörténjen. Úgy vélem, amint az a szolgáltatás sikeréből is látszik, a HOLD-nál ez sikerült.

Visszatérve a szüleire: nehéz volt az eredményeik ismeretében felnőnie?

Nem érzékeltem nehézségeket. Illetve mégis: bizony a vacsoraasztalnál időnként nehéz volt szóhoz jutni. Többnyire a közéletről, a tudományról, a művészetről beszélgettünk, ahhoz, hogy az én mondanivalóm legyen a téma, meg kellett várnom a megfelelő alkalmat. Megkülönböztetett figyelemben sem részesített senki, sem a tanulmányaim során, sem a munkában. Régóta a magam útját járom. A teljesítménykényszer sem jellemző rám. Két tulajdonságot viszont egészen biztosan a szüleimtől örököltem: az alaposságot és a tudatosságot.

Nemes Márton: Bipolar 03, 2023, festett rozsdamentes acél, travertin mészkő, 256 x 88 x 66 cm (forrás: Vizi Attila)

Beszéltünk a művészethez és a borokhoz fűződő viszonyáról. Úgy tudom, a két szenvedélyét ötvözi is.

A kortárs művészek feszegetik a határokat, újraértelmezik a hagyományokat, és inspirálják az embereket. A művészethez hasonlóan a természetes boraink is részben kísérletezésből fakadnak; minden tételre lehet úgy tekinteni, mintha kreatív vászon lenne. A művészet és a borkészítés a kézművesség és az innováció összhatását ünnepli. Ebből a gondolatból született a WINE + ART projekt, amelynek keretében beltéri és kültéri műalkotások egyaránt helyet kaptak a hegyen. Ilyen Nemes Márton Bipolar 03 című, kifejezetten a borászatba készített kültéri szobra. Három hosszú, keskeny, ívelt, változó irányokban elhelyezett fémlemezből áll. A türkiz, bíbor és sötétszürke rozsdamentes acél kompozíciója a sárga, kék és piros konzolokkal keretezett térben jelenik meg. A természetes környezet és a szobor precíz, ipari jellege éles ellentétei egymásnak. Szeretem, amikor egy műben feszültség van. Ráadásul valahányszor ránézek, mindig más arcát mutatja: az évszakoktól, a felhőtakarótól, a szűrt fénytől, a napsugár beesési szögétől függően. A leginkább a lemenő nap meleg fényében szeretem nézni.

Pablo Atchugarry: Cím nélkül, 2022, bronz, 181 × 36 × 28 cm (forrás: Vizi Attila)

A monumentális, organikus formavezetésű szobrairól ismert Pablo Atchugarrynak 2026 júniusában nyílik egyéni kiállítása Rómában, a Galleria Nazionaléban. Tavaly felállítottuk egy csodás szobrát, egészen közel a legelső pinot noir sorokhoz. Számomra a hagyomány és a modernitás kölcsönhatásáról szól; a földet és az eget összekötő elemet, egy imádkozó női alakot látok benne.

Idén elhelyeztük a kanadai származású, Berlinben élő művész, Angela Bulloch Totem című geometrikus alkotását is.

Angela Bulloch: Pentagon Totem: Opal, 2022, festett rozsdamentes acél, 159 x 60 x 60 cm (forrás: Vizi Attila)

Inspirált a provence-i Château La Coste egyedi filozófiája: itt minden meghívott művész maga választja ki műalkotása helyét. Ma a gyűjtemény több mint negyven darabból, főként kültéri szobrokból áll. Sean Scully három különböző színű mészkő téglákból felépülő monumentális Wall of Light Cubed szobra nagyon „beégett” nekem.

Elmélyedni a művészetben örömöt, intellektuális kalandozást és kihívást jelent, tágítja az elmémet. Olykor még valószerűtlen találkozásokban és életre szóló élményekben is részem van. Madridban, az ARCO képzőművészeti vásáron történt, hogy egy galerista meghívott egy vacsorára, ahol jelen volt Jorge Pérez ingatlanbefektető, a világ egyik legnagyobb mecénása, a Pérez Art Museum névadója is, aki csak a koronavírus-járvány alatt több mint ezer műtárgyat vásárolt, hogy segítse a művészeket. Ezt követően volt szerencsém ellátogatni az El Espacio 23 nevű magánmúzeumába, amely nagyon átgondolt stratégia mentén építkezik. Jorge személyesen, a legapróbb részletekig folyik bele a gyűjtemény alakításába, sokszor bátor döntésekkel, kevésbé befutott művészeket is kiállítva.

Vékony Dorottya: Gaze, 2025, vinyl print, akril 200 x 145 cm (Forrás: Vizi Attila)

Az életre szóló élményt egy művésznek és egy magyar kurátornak köszönhetem. Tavaly történt, hogy a lányaimmal elmentünk Sean Scully Nemzeti Galériában rendezett kiállítására. Olyan nagy hatással volt rájuk, hogy egy festősuliba is elvittem őket, ahol Scully stílusában készítettek egy-egy művet. Amikor ezt Fehér Dávidnak, a kiállítás kurátorának említettem, elkérte tőlem a művek fotóit, és nyomban továbbította őket a művésznek. Aznap délután már jött is a válasz: „Majdnem olyan jók, mint az én festményeim!” A kinyomtatott e-mailt azóta is nagy becsben tartják a gyerekeim. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy újabb generáció legyen elkötelezett művészetbarát.

Egészen más léptékben, de én is igyekszem segíteni a művészeket: a borászat teraszán minden évben szervezünk olyan rendezvényeket, ahol az alkotók és a művészetszerető emberek találkozhatnak. Támogattam a magyar pavilon megvalósítását és Nemes Mártont, aki 2024-ben képviselte hazánkat a Velencei Biennálén. Célom, hogy a natúr borok iránt érdeklődőket bevezessem a kortárs képzőművészetbe – és fordítva. Ezt a keresztérzékenyítést próbáltam megvalósítani az idei Budapest Contemporary művészeti vásáron is, ahol a műtárgyak és a bor kapcsolatáról, valamint fenntarthatósági kérdésekről szerettem volna párbeszédet kezdeményezni. Ezért olyan műveket választottam, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a Földdel, a természettel harmóniában lehet élni.

Asunción Molinos Gordo: ¡Cuánto río allá arriba!, 2023, mázas kerámia, vas, 220 x 50 x 50 cm (forrás: Vizi Attila)

A műalkotásokon olyan témák jelentek meg, mint a vízhiány, a vízgazdálkodás – erre reflektálnak Illés Zsófia Szonja és a spanyol Asunción Molinos Gordo művei. Téma volt a fogyasztói társadalom, az urbanizáció és a beporzó rovarok számának folyamatos csökkenése is. A standon egyszerre voltak láthatók magyar és külföldi alkotók munkái. Például Vékony Dorottya hekkelt növényportréjára a Berlinben élő japán művész, Yuken Teruya tárgya reagált: ő egy Monopoly játékot szedett szét, hogy azután a darabokból egy nyakéket készíthessen.

Yuken Teruya: Jewelry Royals, 2023, Monopoly pénz, hab, tű, fa, spray festék, 56 x 49.5 x 12 cm (forrás: Vizi Attila)

Megtekinthetők voltak Szalay Péter és Eperjesi Ágnes provokatív alkotásai is. Péter 2023-as Nature című munkája egy puska, amelynek csöve a „nature”, azaz természet szóban folytatódik, és visszafordul a fegyver tartójára – ezzel is hangsúlyozva a kérdést: vajon az, ahogyan a természethez viszonyulunk, nem sülhet-e el visszafelé? Ágnes objektje egy átalakított ásó, amelynek fején a „home”, azaz otthon szó olvasható. Az ehhez kapcsolódó kérdés az, hogy mit nevezhetünk otthonunknak, ha a természetet olyan mértékben alakítjuk át, mint ahogy azt mindennap érzékeljük.

Eperjesi Ágnes: Home, 2016, vas, fa, 160 x 20 cm (Forrás: Vizi Attila)

Hogyan írná le azokat a műtárgyakat, amelyek mellett hosszú távon elkötelezte magát?

Nincs határozott vezérelv. Említettem, hogy nem gyűjtőnek, inkább művészetpártolónak gondolom magamat. A kollekciómban megfér egymás mellett Bak Imre hetvenes években készült „poposabb” sorozatának egy darabja, Melkovics Tamás mini-retrospektív totemszobra és a bosznia-hercegovinai roma képzőművész és aktivista, Selma Selman motorháztetőre készült alkotása. Csodálatosnak tartom, ahogy a jóléti társadalom egyik szimbóluma, a Mercedes alkatrészei a roncstelepekről a művész műhelyébe kerültek, ahol új életet kaptak. A sajátos körforgás eredményeként pedig visszatérhet egy nyugat-európai gyűjteménybe. Természetesen ebben jelen van a profit, mint a mindenek felett álló cél kritikája is. Nem véletlen, hogy privátbankárként egy idő után hiányzott a kézzel fogható értékteremtés, és szerettem volna valami földközeli élményt. Ezt végül a művészetben és a borkészítésben találtam meg.

Nyitókép: Vizi Attila (forrás: Vizi Attila)

Lásd még:

Több mint autómárka: kulturális ikon – Beszélgetés Horváth Károllyal, a Bentley magyarországi márkaigazgatójával

Párhuzamos művészi világok – Beszélgetés Tóth Lili Rebeka kurátorral

A kortárs magyar képzőművészet legjava – Interjú a Budapest Contemporary Kortárs Képzőművészeti Vásár főszervezőjével, Tausz Ádámmal

A bor és a kultúra kéz a kézben járnak – Interjú Florian Zarubával, a Kristinus Borbirtok ügyvezető igazgatójával

„Nem mecenatúráról van szó, hanem együttgondolkodásról” – Beszélgetés Debreczeni Mónikával, a harmincéves Vylyan Pincészet birtokigazgatójával