„Nincs gazdaság és innováció kultúra nélkül”

A Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) alapítójaként és igazgatójaként széles körű tevékenységet folytat a kultúra és az üzleti élet minél szorosabb összekapcsolódása érdekében. Célja, hogy a kortárs műgyűjtés megtalálja méltó helyét a magyar művészeti életben. Gajzágó Györggyel többek között arról beszélgettünk, hogy hol helyezkedik el a kultúra egy ország gazdaságában, miként érdemes belevágni a műgyűjtésbe, és mit nevezhetünk kortárs művészetnek.

Látszólag kacskaringós, valójában következetesen felépített, egyenes út vezetett ma is betöltött pozíciójáig.

Formatervezést tanultam, a szocializmusban szabadfoglalkozású iparművészként dolgoztam: akkoriban népszerű, egyedi lakberendezési tárgyakat gyártottunk. Jól ment az üzlet. Egy kis műhelyből indultam egy-két alkalmazottal, végül Csepelen lett harmincfős üzemem, a rendszerváltás környékén pedig Zalában ötvenfős gyáram. De kiszálltam, mert rájöttem, nem ezt akarom. Mindent csak addig tudok csinálni, amíg látom benne a kreatív kihívást. Amikor taposómalommá válik, már nem jó.

Termékfejlesztésbe kezdtem. Sohasem okozott problémát, hogy valamit hogyan csinálok meg, inkább a piac, a célcsoport és az igények felmérése foglalkoztatott. Országosan ismertté vált dizájnmárkákat építettem a faipar, belsőépítészet területén, de a cégeket még a 2008-as válság előtt eladtam, így lett pár évem eldönteni, mihez is akarok kezdeni.

Régóta érdekelt a művészet, sőt egy ideig még úgy is gondoltam, hogy alkotóként fogok érvényesülni. Ellátogattam Bázelbe, az ikonikus művészeti vásárra és a Velencei Biennáléra is – a kortárs világ forprofit és nonprofit csúcsrendezvényein próbáltam ellesni, mitől működik olyan jól „ott kint” ez a világ. Hazatérve érzékeltem, hogy nagy nálunk az elmaradás: sablonok, sztereotípiák és rossz motívumok vezérlik az egész közeget. Ebben kihívást láttam. Úgy véltem, lehet változtatni, és ha lehet változtatni, akkor kell is. Végül a művészetfejlesztés lett az alkotómunkám, a célom: összerakni egy új iparágat. Ezzel ugyanis sokakkal tehetek jót. Művészekkel, kurátorokkal, akik fontos részei egy olyan gépezetnek, amelybe jelenleg nem ömlik az üzemanyag. Mert nem alakult ki újra a rendszerváltás zűrzavarában elveszett társadalmi-kulturális ökoszisztéma, amely támogatta a művészetet. A kulturális szféra szereplői pedig elkényelmesedtek, elfelejtették kitalálni és átalakítani, korszerűsíteni a szektort.

Gajzágó György (fotó: Kocsis Ferenc Árpád)

A gazdaság innovációalapú. A kulturális elhivatottság, a jó döntésekhez szükséges fantázia, kreativitás, érzelmi intelligencia hiányában fejlődésről sem beszélhetünk. Már most látszik, hogy mennyire apad az innovációs potenciál Magyarországon. Nincsenek újítások, mert a kultúra jelenleg nem stratégiai kérdés.

Mondják, hogy a kortársban nem a műtárgy, hanem a dinamika megértése a lényeg. Mit jelent ez?

A kortárs műtárgy az art worldben, a művészet világában olyan, mint a fociban a labda: jó, ha mindig mozgásban van. Mindenki a labdát figyeli, de a közvetítés a játékról szól. A művész, a galerista, a gyűjtő feladata, hogy a műtárggyal mindig történjen valami. Annak élettörténete is meghatározza, hogy mennyire érdekes vagy fontos. Mindez hat a műtárgy értékére, ami a kortárs műgyűjtés fontos attribútuma, hiszen nem passzív, hanem igencsak aktív befektetésről beszélünk. A vásárló is tehet azért, hogy a kortárs műtárgy ismertebb, ezáltal a művész elismertebb legyen, és ezzel együtt a saját gyűjteménye és az ízlése is jó minősítést kapjon

Mennyire kell értenie egy kezdő gyűjtőnek a kortárs művészethez?

Azzal biztatok mindenkit, hogy ez a világ nem igazán bonyolult. Az eligazodás hasonló a KRESZ-hez: a szabályok ismerete az elsődleges. A Kortárs Műgyűjtő Akadémián (CCA) egy efféle „kis KRESZ-tanfolyamot” működtetünk. 

Visszakanyarodva a megkezdett sztorihoz: Bázel, Velence után nyitottam egy galériát Budapesten 2010-ben – szerettem volna belülről is megismerni ezt a világot. Öt-hat év alatt rájöttem, hogy képzés is szükséges, ezért körülnéztem a világ jó gyakorlatai között. Találtam is egyet az amerikai Christie’s Education New York-i irodájában, ahol akkoriban elérhető volt egy műgyűjtőképzés. Tematikájuk adaptálásával alapítottam 2016-ban a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát, mostanra több mint ezerötszázan végeztek nálunk. Hallgatóink elvégeznek egy (vagy több) kurzust, de ezzel még nincs vége: kapcsolatban maradunk, meghívom őket a kortárs műgyűjtők világába és – ami a lényeg – benne is tartom őket. Mindenki komoly felismerésekkel és fokozott életörömmel távozik. Sokszor tényleg zavarba ejtő visszajelzéseket kapok... Diákjaink gyűjtőcsoportokat alapítanak, nem ritkák az olyan kortárs aukciók, ahol egész sorokat töltenek meg a CCA-sok, és nagyon szépen emelgetik a kezüket.

2018-ban Kortárs műgyűjtés címmel könyvet jelentettünk meg, amire nagyon büszke vagyok, bizton állíthatom, hogy a hazai szakirodalom egyik alapköve. E világ szereplőiről, protokolljairól, játékszabályairól több kutatást is végeztünk, és egy globálisan alkalmazható, rendszerszemléletű, praktikus kézikönyvet hoztunk létre. 

A 2017-es évfolyam végzőseivel (forrás: Gajzágó György)

Kik végzik el jellemzően az akadémiát? Műgyűjtők vagy inkább azok, akik a kortárs műtárgypiacon kívánnak elhelyezkedni?

Sokan sokféle motivációval indulnak. Egy focimeccs nézőteréhez hasonlíthatnám a piacot: amennyiben a közönség nem ismeri a játékszabályokat, nem tölt meg stadionokat. Ha valaki nem látja át a pályát, azaz a kortárs művészet mechanizmusát, se nézőként, se futballistaként – azaz művészként –, nem rúghat labdába. Ez ugyanis komoly játék – akként is kell felfogni. Talán a szcéna hibája is, de a kortárs művészet elitizálódott. Elkülönült a tömegektől, pedig elvileg mindenkinek köze van hozzá. Egy ország kulturális szintjét ugyanis nem az jelzi, hogy mit állítanak ki a múzeumokban, mert az a múlt, hanem az, hogy az itt és most élő, zajló művészetekkel milyen a kapcsolata. A kultúrpolitika feladata lenne mindezt stratégiai kérdésként kezelni, hiszen a felnőttkori kultúrafogyasztás határozza meg az adott társadalom minőségét, élhetőségét és túlélési potenciálját is.

Most mindenki aggódik, mert a döntéshozóknak nem elég fontos ez a terület. Azt mondják, viszi a pénzt, az üzlet meg hozza. De ez nem így van. Amikor kitört a Covid-világjárvány, Németország egyik első intézkedéseként ötvenmilliárd eurót különített el a művészeti szféra támogatására. Tudták ugyanis, hogy a kultúra megroppanását a gazdaság is megsínyli. Nagy késéssel, és nem is ilyen nagyságrendben, de hasonlóképpen tett Anglia, az Egyesült Államok és Franciaország vezetősége is. Magyarországon nem gondoltak erre. Ha nem lenne kifejezetten nyugtalanító, azt mondanám: nyugodtan kijelenthetem, hogy nálunk gyakorlatilag nincs kultúrpolitika.

CCA-zárónap a Ludwig Múzeumban (fotó: Sin Olivér)

Korábban többen úgy fogalmaztak: a művészet nem áru.

Ez nagyon régi szemlélet, egyben jókora álszentség is. Egy-egy művésztől időnként még most is hallom, hogy nem azért festi a képet, hogy valaki az ágya fölé akassza. De azért jó lenne, ha megvásárolnák... Nyilván nem kell elüzletiesedni, de sokat segíthet, ha az ember átlátja, mi a feladatuk a szcéna szereplőinek. A művész értékelhető, azaz fontos vagy érdekes dolgokat állít elő, a galerista értékesít, a kurátor kontextusba emel, a gyűjtő gyűjt. A kortárs ökoszisztéma terén hatalmas lemaradásunk van az Egyesült Államokhoz képest, ahol már az egyetemre kész koncepcióval mennek a hallgatók, azaz tudják, milyen művészi mondanivalót szeretnének megfogalmazni, kiteljesíteni tanulmányaik révén. Magyarországon ez sokszor még az egyetem végére se kristályosodik ki a tanulók számára, és bár az utóbbi években látok erre irányuló törekvéseket, az összkép még korántsem jó.

Hogyan fogalmazná meg, mi a kortárs művészet?

Érdemes elolvasni a Wikipédián az angol nyelvű Contemporary Art (Kortárs művészet) szócikket. Aki „csak” a Balaton partján ül és tájképeket fest, nem kortárs művész. Egy korszakban élünk és festő is, de nem kortárs művész. A „contemporary artist” (kortárs művész) jelen van a műterem–galéria–nonprofit kiállítótér–vásár–biennálé–múzeum rendszerben. Aki nem, az kortárs szempontból kérdéses. Az angolban jobban elkülönül a „painter” (festő) és „contemporary artist”, és egyik sem akar a másik lenni. Egyik hallgatóm mondta: „egy festőn nem lehet számonkérni a művészetet”. Jó mondás, bár sok művészt biztosan sért, de csak azokat, akik egóból dolgoznak. Jó meglátás a következő is: „annak van nagy egója, akinek nincs brandje”. Manapság már az a helyzet, hogy az ego nem elég. A márka ugyanis kollektív sikertermék, amin sokan dolgoznak. A művész, a kurátor, a galerista, a művészettörténész, a kommunikációs művészeti menedzser össztevékenysége nyomán alakul az alkotó ismertsége, keresettsége, brandje, azaz az őt körülvevő, a nimbuszát megteremtő mítosz. A branding, azaz a tudatos márkaépítés komoly dolog, ebben nem illik hibázni. A brand kialakításához, formálásához profinak kellene lenni, de Magyarországon a kortárs szcénában ezt a feladatot nem szakemberek végzik, hanem az élet iskoláját kijárt galeristák vagy adott esetben maga a művész. 

Amennyiben a művészet kommunikáció, kimondhatjuk, hogy amíg műteremben zajlik, addig csupán alkotásról beszélhetünk. Művészetté akkor válik, amikor beváltja a funkcióját, kikerül a fényre, a művész célba juttatja az üzenetét, vagyis belekiáltja a világba, hogy jobbá tegye azt. Ehhez persze kell a „postás”, a közvetítőrendszer.

Gajzágó György előadást tart (fotó: Drajkó E. Orsolya)

Hol helyezkednek el a rendszerben a művészetkritikusok?

A kritikus is fontos szereplő, és nem jó, ha a szerepek keverednek: ha a művész kurátorkodik, a galerista művészkedik, a kurátor kritikuskodik… Lehet kritikát írni, de bizonyos szint fölött alkotó művészről csak hozzá hasonló színvonalon dolgozó kritikus írjon! A művésznek pedig függetlennek és hitelesnek kell lennie, a tükör nem lehet pártos. El Greco az életét kockáztatta, amikor Tomás de Torquemadát, a nagy inkvizítort olyan gonosznak festette meg, amilyen volt. El kellett menekülnie, mégsem tudta szépnek ábrázolni. „Tökösnek” kell lenni, és ezt sokaknál nem látom. De például Dr. Máriássnál igen. Ez minden művészeti ágban így van, aki a hatalom emberével fotózkodik, azt kiveti a szakma. Az udvari művészek életműve a történelem szemétdombjára kerül. Magyarországon jelenleg szinte csak mutyik vannak, hajsza a túlélésért.

Fel kell nőni önmagunk fontosságának érvényesítéséhez, ehhez pedig karakánnak kell lenni. Az egyéni akcióknak szinte semmi értelmük, szerveződni kell, csapatban dolgozni. A szektornak ki kell találnia magát. Ilyen szempontból az Art is Business jó kezdeményezés, ugyanaz a célja, mint nekem: összekötni az üzletet és a művészetet. Sok a munka, és úgy gondolom, még csak a jéghegy csúcsát kaparásszuk. 

Közösen kellene átgondolnunk a stratégiát, mert a jó példa sajnos nem ragadós. A rossz példa a ragadós. Régen egy bizonyos vagyoni és társadalmi szint fölött kötelező volt kultúrával foglalkozni. Családi könyvtár, festmények a falon, közös muzsikálás, színházbérlet – ebben nőttek fel a gyerekek, ez a személetmód hagyományozódott. Megvizsgáltuk a jelenlegi fogyasztási mintázatokat is, és azt láttuk, hogy a ma élő vagyonosoknál csak akkor kap szerepet a kortárs művészet, amikor már megvan a ház, az autó, a nyaraló, a jacuzzi, a borhűtő és -pince, az utazások. Ez tény. Az nem baj, ha valaki kortárs művek vásárlásával a személyes márkáját építené és még pénzt is próbál keresni – a jelenlegi érzéketlen és konok világban ennél a társadalmi rétegnél ez a lehetőség a „trójai faló”, amely vonzóbbá teszi a műtárgy-kereskedelmet. Talán nem az ilyen ember lesz a legszofisztikáltabb műgyűjtő, hanem a gyerekei, akik kultúrával körülvéve nőnek fel. Ezért ez a leggyorsabb edukációs folyamat, amit a mi eszközeinkkel megvalósíthatunk.

Honnan tudja a vásárló, hogy mibe érdemes pénzt fektetni?

Ezért vagyunk mi. Ezek a vagyonos emberek jellemzően privátbanki ügyfelek. Immár ötödik éve veszek részt konferenciákon, amelyeken bankárokat győzök meg: foglalkozniuk kell a témával. Amennyiben nem tájékoztatják az ügyfeleiket, akkor át fogják őket verni. Olyan tárgyakra költik el a kivett pénzt, amiből káruk keletkezik, így a banknak is, és azért a bankárt hibáztatják majd. Az a cél, hogy a pénzintézetek gyakorlatának része legyen a művészeti tanácsadás is.

Előadáson a CCA zárónapján 2016-ban (fotó: Sin Olivér)

Hajlandók erre?

A latin azt mondja: gutta cavat lapidem – az esőcsepp kivájja a követ. Épp tegnap hívtak az egyik pénzintézettől, hogy szponzorálnának egy művészeti vásárt. Szuper! Most már csak azt kell elérni, hogy ez ne csak egyetlen projekt legyen, hanem a bank brandjének része.

Mik a további tervei?

Az edukáció „never ending story”, soha véget nem érő történet… A prezentációinkat felvettük, a cikkek, a podcastek, a könyv, a TV-műsorok hozzáférhetők. Az art-and-business témában folyamatosan dologzom, előadásokat tartok, konferenciákra járok. Az Art is Business-szel egy irányba vezet az utunk, és azt hiszem, vannak még olyan szabad vegyértékeink, amelyekkel a közös cél és a szinergia érdekében összekapcsolódhatunk. 

Nyitókép: Gajzágó György (fotó: Tóth Balázs)

Lásd még:

A művészet öröksége – Megtartottuk idei első Connections eseményünket

„Aki műtárgyat vesz, az boldogságot vesz!” – Interjú Völgyi Miklóssal és Skonda Máriával, a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény tulajdonosaival

„Már rég nem a befektetési aspektus érdekel, a gyűjtés igazi szenvedéllyé és életformává vált” – Beszélgetés dr. Kacsuk Péterrel, a SZTAKI tudományos tanácsadójával

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel