A hazai modern színjátszás szolgálatában

Radnóti Zsuzsa, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar dramaturg, a Vígszínház egykori dramaturgiai vezetője és a Magyar Színházi Társaság Dramaturgok Céhének volt elnöke, Örkény István özvegye élete 89. évében, 2026. március 31-én elhunyt. Temetésének napján Légrádi Gergely búcsúzik tőle a 444.hu-n: az írás nemcsak a legendás dramaturg pályáját idézi fel, hanem azt a figyelemből, pontosságból és szellemi fegyelemből épülő alkotói magatartást is, amely generációkra hatott a magyar színházban.

Amikor Radnóti Zsuzsát arról kérdezték, hogyan került Várkonyi Zoltán mellé, csak annyit felelt: „csendben odaültem, ő pedig nem vette észre”. Ahogyan Légrádi fogalmaz: ebben a visszafogott mondatban benne volt egész alkati és szakmai magatartása.

A nekrológ felidézi, hogy Radnóti dramaturgként és Örkény István hagyatékának gondozójaként sem önmagát állította középpontba, hanem mindig a művek és a kortárs megszólalások érdekelték. „Mindkét »fő ügyben« a Várkonyitól oly sokszor idézett mondat szellemében járt el, miszerint azok az igazán jó művek, amelyeknél a színpadi idő és a nézőtéri idő egybeesik. Ezt az elvet és elvárást aztán Zsuzsa érdemben alkalmazta, hozta működésbe évtizedeken át, amikor azt kereste, hol vannak azok a színpadi megszólalások, amikor a nézők zsigerileg is átélik, hogy róluk szól az előadás. Amikor a saját történelmünkkel, a saját jelenkori sérült vagy éppen eltorzult társadalmi viszonyainkkal szembesít a darab. És így tett akkor is, amikor 2017-ben megkapta a Kossuth-díjat, és azon nyomban létrehozta a Kortárs Magyar Dráma-díjat, annak érdekében, hogy figyelmet irányítson és inspirációt hozzon a kortárs magyar dráma számára” – írja Légrádi.

Radnóti Zsuzsa és Örkény István (forrás: Radnóti Zsuzsa)

Radnóti Zsuzsa ritkán szólalt meg közéleti ügyekben, ám amikor mégis így tett, annak súlya volt. A szerző így emlékszik vissza erre: „Csendje egyszerre jelentett figyelmet és felkészülést a csendből való megszólalásra. Azért is voltak kifejezetten erősek és messze is jól hallhatóak a közéleti megszólalásai (Alföldi Nemzeti Színháza kapcsán vagy éppen az SZFE elfoglalása okán), mert akkor és úgy és annyit szólt, amennyire éppen szükség volt. Akár csak egy drámában, egy olyan szövegben, amelynek nem a papírlapokon, hanem a színpadon van a helye: megfelelő időben, megfelelő ideig, megfelelő tartalommal és ritmussal kell szólni” – olvasható a nekrológban.

„Az utolsó pillanatokig hagyta, sőt, kereste az alkalmat, hogy odaülhessünk mellé. A tartalmas csendekbe, a maradandó beszélgetésekhez, Zsuzsa jegyzeteit értelmezve, a szövegben jelzett aláhúzások, felkiáltó jelek, megjegyzések, kiemelések, kihúzások és összegzések társaságába. Ilyenkor talán az volt a legjobb dolog, hogyha jól figyelt az ember, ha türelmesen követte a felajánlott értelmezési tartományokat, akkor láthatott az ő szemüvegén keresztül. Mert Radnóti Zsuzsa kérés nélkül adta meg a lehetőséget, hogy megértsük, megtanuljuk, ellessük tőle, hogyan gondolkodik a szövegről, a drámáról, a színpadról, végtére is arról, hogy miért és hogyan érdemes ezt az egészet csinálni.”

A teljes írás ITT olvasható.

Nyitókép: Radnóti Zsuzsa 1963-ban (fotó: Fortepan / Hunyady József)