„Szeretek helyzetekre, helyszínekre, témákra, adottságokra, együttműködő partnerekre reagálni”

Az egyik legismertebb európai vállalati képzőművészeti gyűjtemény, a Mercedes-Benz Art Collection anyagába nyújt bepillantást a POWER LINES: az augusztus végéig látogatható kiállítás a Stuttgartból érkezett munkákat hazai, illetve a közép-kelet-európai régió más országaiban aktív kortárs alkotók műveivel állítja párbeszédbe. A helyszín – a budapesti Merlin – nem semleges: az épület egykori transzformátorállomásként a város ipari energiaellátásának történetéhez kapcsolódik, most pedig kulturális térként ad keretet a tárlatnak, amely az ipar, az energia, a munka és a mobilitás rendszereit vizsgálja. Nemrég megjelent interjúnkban a gyűjtemény vezetője, dr. Anne Vieth mesélt az autóipari konszern kollekciójáról, gyűjteményezési és kiállítási politikájáról, ezúttal pedig Török Krisztián Gáborral, a budapesti tárlat kurátorával beszélgetünk arról, hogyan és milyen koncepció mentén jött létre a budapesti kiállítás, illetve miként érvényesülhet hatása akár hosszabb távon is.

A Mercedes-Benz Art Collection vezetőjével készült, ugyanitt megjelent beszélgetésből tudjuk, milyen megfontolásokból döntött a konszern a gyűjtemény budapesti bemutatása mellett és milyen együttműködés keretében jöhetett létre a kiállítás. Azt viszont még nem tudjuk, hogyan került ön a képbe, azaz hogyan lett e több szempontból is különleges tárlat kurátora. 

A felkérést egy közel öt éve kezdődött szakmai kapcsolat előzte meg a Mecedes-Benz Art Collection magyarországi bemutatkozását szervező Art is Businesszel, illetve annak vezetőjével, Balogh Mátéval. A debreceni MODEM-ben ismerkedtem meg vele, ahol 2022 óta dolgozom kurátorként, Máté pedig külső tanácsadóként segítette az intézmény munkáját. Kiderült, hogy sok mindenről nagyon hasonlóan gondolkodunk – például arról, hogy hogyan érdemes és hatékony a kultúra támogatása és miért fontos ebben a cégekkel való kooperáció. A párbeszéd idővel szakmai együttműködéssé érett. Az Art is Business több projektjében is közreműködtem – azok kapcsán ismerkedtem meg dr. Anne Viethtel, a Mercedes-Benz Art Collection akkor frissen kinevezett igazgatójával is egy 2023-as budapesti konferencián, ahová az Art is Business előadóként hívta meg őt. Akkor még nem volt szó a kiállításról, de biztos vagyok benne, hogy Máté fejében már ott motoszkált a gondolata. 2025-re érett konkrét elképzeléssé: Máté felkért a kiállítási koncepció kidolgozására, amit először egy online megbeszélésen mutattunk be Annénak. Miután nagyon gyorsan megtaláltuk egymással a közös hangot, megkezdődhetett a koncepció alaposabb kimunkálása. A szándékunk kezdetben az volt, hogy újragondoljuk Stuttgart (a Mercedes-Benz székhelye) és Kelet-Európa kapcsolatát, nyomon követjük a Duna-menti iparosodást. A Duna ebben a gondolkodásban nemcsak földrajzi tengelyként érdekelt, hanem olyan történeti és infrastrukturális útvonalként is, amelyen keresztül ipari, gazdasági és kulturális kapcsolatok rajzolhatók ki. Első körben ezért erre rímelő műveket kerestem a Mercedes-Benz gyűjteményében és a magyar, illetve a régióbeli művészek alkotásai között. 

Marta Dyachenko SCHIFFBARMACHUNG 9, 10 és 11 című művei a kiállításon. A sorozat a hajózhatóság kérdését járja körül, egyszerre tekintve rá infrastrukturális és spekulatív feltételként. A cím a vízparti útvonalak járhatóvá tételének aktusára utal, a szobrok mégsem stabil rendszerként mutatják be a szállítást (fotó: Török Dániel)

Elvárás volt a Mercedes-Benz részéről, hogy helyi művészeket szerepeltessenek és állítsák alkotásaikat párbeszédbe a gyűjtemény darabjaival? 

Igen. Már gyűjteményük első nemzetközi bemutatkozásán, Mexikóban is helyi kurátorral dolgoztak, a tulajdonukban lévő műveket ottani alkotók munkáival együtt állították ki és ezt általános gyakorlatként kívánják követni a továbbiakban. Az már inkább az én kurátori praxisomból – vagy ha szabad így mondanom: missziómból – adódik, hogy Magyarországra ne csupán önmagában, hanem regionális kontextusában tekintsünk. Ebben az értelemben „monarchista” vagyok: úgy látom, hogy Tallinntól Tiranáig nagyon hasonló dolgokkal lehet találkozni és úgy gondolom, hogy az ilyen közös bemutatkozás növeli a „nagyvilág” érdeklődését irántunk. Ezt természetesen nem politikai nosztalgiaként értem, hanem úgy, hogy a régiót történeti, infrastrukturális és kulturális összefüggésekben is érdemes együtt látni. De hozzá kell azt is tennem, hogy közép- és kelet-európai munkák, ha nem is túl nagy számban, de a Mercedes kollekciójában is megtalálhatók, azaz onnan is válogathattam. Így például Monika Sosnowska és Selma Selman művei a gyűjteményből kerültek a tárlatra.

Látogatók a budapesti kiállításon. A falon balra Selma Selman: Untitled, 2025, szemben pedig Robert Longo: Untitled (engine), 1995 című alkotásai, Mercedes-Benz Art Collection © Selma Selman, VG Bild-Kunst, Bonn 2026 (fotó: Török Dániel)

Alaposabban megismerkedve a Mercedes-Benz gyűjteményével, milyennek találta azt?

A kollekcióval akkor találkoztam először, amikor sportolóként jó néhány éve Stuttgartban jártam, de egy-két emblematikus darabját, így például Andy Warhol műveit már korábbról is ismertem. Az alaposabb ismerkedés azonban csak három éve kezdődött. A Mercedes-Benz Art Collection erőteljesen rétegzett – ez szerintem általában is jót tesz egy gyűjteménynek. Nagyon jól kirajzolódik, hogy lassan fél évszázados történetének minden periódusában más és más volt a gyűjtés fókusza, és az egyes fókuszpontokat rendszerint nagyon kvalitásos munkák képviselik. Az utolsó időszak jellegzetességét abban látom, hogy a gyűjteményt most sokkal inkább a vállalat részének tekintik, „együtt élnek” vele, szembenéznek azokkal a kérdésekkel is, amelyeket az azt létrehozó cég, annak működése vet fel. Az új akvizíciók zömmel társadalmi, környezeti témákat dolgoznak fel, ami egy vállalati gyűjtemény esetében különösen fontos és jó irány. Ezzel együtt az absztrakt művészeti tendenciákat is nagyon meghatározó – zömmel korábbi – alkotások képviselik a gyűjteményben, kitűnő munkájuk van például Bak Imrétől is. A kollekciót alvó óriásnak szoktam nevezni, mert bár igen jelentős, a hetvenes évek óta épülő anyagról van szó, a gyűjtemény nemzetközi láthatósága sokáig nem állt arányban a művek súlyával.

Fotó: Török Dániel

Térjünk vissza a tárlat koncepciójához! Hogyan fejlődött tovább a Duna menti iparosodás kiinduló pontjától?

Én már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik sok Piotr Piotrowskit olvasott; az ő munkásságát hatotta át a regionális művészettörténeti gondolkodás. Fontosnak tartotta, hogy az ember próbálja kimozdítani a tengelyeket, keressen más viszonyítási pontokat, ne csak keletben–nyugatban gondolkodjunk, legyünk nyitottak az újraorientációra. Ennek jegyében kerestem új orientációs pontot: a közös összekötő „ütőér” a Duna lett. Stuttgart pontosan a Duna és a Rajna vízgyűjtő területei között fekszik. 

Később, ahogy haladtunk előre, a Duna egy kicsit elvesztette a jelentőségét, viszont az ipari vonulat felerősödött, különösen azt követően, hogy eldőlt: a kiállítást a Merlinben, azaz egy egykori transzformátorállomás épületében rendezzük meg. Az ipar, az iparosítás témáját vettük górcső alá – ez meglehetősen közel áll az autóipari céghez. Ugyanakkor nagyon sok kérdést is felvet, és ahhoz, hogy a dolog működjön, a cégnek szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel. Ez a hajlandóság a Mercedes-Benznél – a konszernnél és az Art Collectionnél is – megvolt, a helyszín már csak ráerősített arra, hogy ez legyen a fő irány. De ezeket a kérdéseket sem lehetett egyetlen nézőpontból vizsgálni, akkor nagyon egysíkú kiállítás született volna. Így alakult ki az öt súlyponti téma, nevezetesen az iparosítás, a migráció, az energia, a modernizmus és az ökológia. Ezek nem zárt fejezetekként működnek, inkább egymást keresztező erővonalakként: ugyanaz a mű gyakran egyszerre beszél energiáról, munkáról, mobilitásról és a táj átalakulásáról. Először azt néztük meg, hogyan járják körül ezeket a kérdéseket a gyűjteményben található művek, majd azt, miként tudjuk kiegészíteni, bővíteni, árnyalni a képet a regionális választásainkkal. Tavaly októberben jutottunk el oda, hogy megkezdhettük a kiállítandó művek kiválasztását. Ez nagyon gyümölcsöző megbeszéléseken történt, gyorsan haladtunk. A saját gyűjteményüket természetesen az Art Collection szakemberei ismerik jobban, fontos volt számomra a véleményük, a javaslataik, de a döntéseket kurátorként nekem kellett meghoznom. Lényegében mindent megkaptunk, amit a gyűjteményből szerettünk volna bemutatni; ahol ez nem sikerült, annak technikai, restaurációs okai voltak. 

Ezt az anyagot – ami, mint említettem, kisebb számban tartalmaz közép- és kelet-európai munkákat – bővítettük tovább, nagyon különböző perspektívákból, a régiónkban született, műtermekből, galériákból, magángyűjteményekből kölcsönzött munkákkal. Olyan pozíciókat, megközelítéseket mutatunk be, amelyekkel akár a gyűjtemény is bővíthetné magát. Ezek a munkák nem pusztán kiegészítik a kollekció anyagát, hanem új nézőpontból is olvassák azt: olyan történeteket és tapasztalatokat hoznak be, amelyek a globális ipari modernitás közép- és kelet-európai következményeiről beszélnek.

Részlet a kiállításból. Az előtérben, középen a Randomroutines nevű művészformáció Luddite automation című alkotása. Balra Serban Savu Allegory of Painting című műve, jobbra pedig Doruntina Kastrati Sugar, starch, labour című videómunkája (fotó: Török Dániel)

Mondana néhány konkrét példát?

Süveges Rita például kifejezetten intenzíven foglalkozik klímakérdésekkel, ökológiai szisztémákkal, jövőképekkel. Itt olyan festménypárjait mutatjuk be, amelyeket energiahordozókról, különböző nyersanyagokról készített – aligha igényel magyarázatot, hogyan kötődnek ezek a témák a Mercedeshez. Vagy említhetném Doruntina Kastratit, aki a koszovói török csemegegyárban dolgozó nők körében végzett nagyon alapos vizsgálódás eredményeit örökítette meg, szépen kapcsolódva például a gyűjtemény munkások testével foglalkozó műveihez – utóbbiakat a kiállításon a kínai Yin Xiuzhen munkája képviseli. Marta Dyachenkonak a harkivi színházról készült munkái a szocialista modernizmus esztétikáját hozzák be a kollekcióban már megjelenő (nyugati) modernista esztétika mellé. Ezekről a munkákról elmondható, hogy más perspektívából pótolják ki a narratívákat. 

Süveges Rita alkotásai a kiállításon. A falon A petróleum alkonya című, előtte a Petrocén (oil spill) művek (fotó: Török Dániel)

Csak már korábban készült munkákat emelt be a kiállítás anyagába, vagy volt lehetősége arra is, hogy felkérjen művészeket új, helyspecifikus munkák elkészítésére?   

Igen, Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina Minden villangol című nagyszabású munkája erre a kiállításra született. Katalinnak és Karinának különös érzéke van ahhoz, hogy ráhangolódjon egy helyszínre. Művük az ipari fény, a gázfény történetét mutatja be. Mivel a munka kifejezetten ide készült, fontos számomra, hogy ne csak témaként, hanem térbeli helyzetként is működjön: az ipari fény történetét a Merlin korábbi funkciójával és a kiállítás energiatematikájával kapcsolja össze.

Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina Minden villangol című munkája a kiállításon (fotó: Török Dániel)

Úgy tűnik, az itthonról és a régióból válogatott művek „átlagéletkora” jóval alacsonyabb, mint a gyűjteményből érkezetteké. Ez nyilván tudatos döntés eredménye. 

Valóban. Komoly elmaradásaink vannak a kortárs alkotók menedzselésében, bemutatásában, ezért – vagy ezért is – prioritásként kezeltem, hogy olyan, ma is aktív művészeket mutassunk be, akiknek intézményes keretek között kell szerepelniük, nagy terekben, jelentős munkákkal. 

Hogyan dőlt el, hol legyen a kiállítás? A Merlin ehhez a tárlathoz rendkívül szerencsés választás.

A Mercedes eleve abból indult ki, hogy a tárlat lehetőleg ne a hagyományos múzeumi intézményrendszer helyszínén, főleg ne egy white cube-szerű kiállítótérben legyen, hanem olyan helyen, ami adekvátabb keretet ad a kiállítás tartalmához, és olyan látogatókat is „bevonzhat”, akik egy múzeumban ritkán fordulnak meg. Ilyen tér, ami ráadásul az összes egyéb technikai és biztonsági követelménynek is megfelel, nem sok van Budapesten. A Merlin volt az első számú javaslatunk és Anne is gyorsan beleszeretett. A döntést nemcsak a tartalom és a forma példás összhangja könnyítette meg, hanem az is, hogy az épület sorsának alakulása jól jelképezi a kulturális transzformációt és rendszerváltást. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a Merlin kurátori szemmel nézve nem a legkönnyebb helyszín, az adaptálódás ehhez a furcsa térhez izgalmas kihívást jelentett.

A Merlin épülete a Városháza park felől (fotó: Török Dániel)

Hasonlóan szerencsés választásnak tűnik a kiállítás címe, a POWER LINES is…

Azt akartuk, hogy a cím ne legyen túlmagyarázó, de több irányba is nyisson. A „power” egyszerre jelent energiát, ipari kapacitást és hatalmi viszonyokat; a „lines” pedig vezetékeket, útvonalakat, kapcsolatokat és törésvonalakat. Közvetlenül utal a Merlin korábbi funkciójára, átvitt értelemben pedig azokra a gazdasági, társadalmi és ökológiai erővonalakra, amelyek a kiállításban megjelennek.

Mi volt az ön számára ebben a kurátori munkában a legizgalmasabb?

„Reaktív típusú” kurátor vagyok, azaz szeretek helyzetekre, együttműködő partnerekre, helyszínekre, témákra, környezetekre, adottságokra reagálni, szeretem a párbeszédet, a kommunikációt, a másokkal való közös munkát – minderre bőven adott lehetőséget ez a projekt. Másfelől a Mercedes-Benz hatalmas brand, komoly történelemmel és kulturális relevanciával – végig kellett gondolnom, hogyan tudok hozzányúlni. Számomra az volt a kérdés, hogyan lehet ebben a helyzetben úgy beszélni iparról, energiáról és ökológiáról, hogy a kiállítás ne pusztán kommunikációs gesztus legyen, hanem valódi kritikai térként működjön. Szerencsére vállalati gyűjteményekkel már szereztem tapasztalatokat korábban is, én voltam például a közelmúltban a STRABAG-gyűjtemény budapesti bemutatkozó kiállításának a kurátora. Ezúttal a tárlat speciális tematikájával, a nem konvencionális helyszínnel, a bevont földrajzi régiók pontos körülhatárolásával tulajdonképpen alaposan leszűkítettem a saját játékteremet – de ezekkel a pontokkal egyúttal ki is jelöltem magamnak egy narratívát, egy referenciarendszert, egy utat, amelyen haladni tudtam és amelyen haladva örömet okozott a munka.

Részlet a kiállításból. A falakon Ben Willikens: Flur Nr. 13, illetve Atelier-Interieur mit Besen című munkái és Eperjesi Ágnes Busy Hands collection / Tiles című alkotásai, Mercedes-Benz Art Collection © Ben Willikens, VG Bild-Kunst, Bonn 2026 (fotó: Török Dániel)

A kiállítás augusztus végén bezár, de a hatása, úgy gondolom, több területen hosszabb távon is érvényesülhet.

Nagyon remélem, hogy így lesz. Egyfajta közvetlen következmény lehet – amiből mi is profitálhatunk –, ha a Mercedes-Benz Art Collection a mostani benyomásaira, tapasztalataira építve nagyobb figyelmet fordít arra, ami a régiónk szcénájában zajlik. Erre az Annéval folytatott számtalan beszélgetés alapján jó esélyt látok. Még közvetlenebb következmény, ha a gyűjtemény máris gazdagodik egy itt kiállított régióbeli munkával. Anne a vele készült interjúban elárulta, hogy ez így lesz, de mivel nem nevezte meg a kiszemelt műtárgyat, többet még én sem mondhatok. 

Az már áttételesebb, de ugyancsak nagyon fontos hatás lehet, ha a kiállítás sikerét látva további nagy nemzetközi vállalati gyűjtemények is kedvet kapnak ahhoz, hogy bemutatkozzanak Magyarországon, illetve, hogy itteni és régióbéli művészek munkáival gyarapítsák a kollekciójukat. Talán nem illúzió azt remélni, hogy a tárlat sikere a hazai nagyvállalatokban is erősítheti a szándékot a gyűjteményépítésre, a meglévő kollekciók bemutatására és annak végiggondolására, milyen módon tudnak hozzájárulni a kortárs művészeti szcéna erősítéséhez.  

Részlet Németh Ilona Eastern Sugar című munkájából (fotó: Török Dániel)

Mit adott önnek személyesen ez a munka? 

Fontos kapcsolatokat és tapasztalatokat – újakat és a meglévők megerősítését is. A legfontosabbal kezdem: nagyon nagyra értékelem a közös munka során Annéval létrejött kapcsolatot. Ő rendkívül támogató, mondhatni mentoráló típusú, tapasztalt kurátor – mindvégig számíthattam a tudására, segítségére. Vele és munkatársával, Alina Grehllel olyan munkakapcsolat alakult ki, amit örömmel folytatunk, ha adódik erre lehetőség. A lehető legjobb visszajelzés, ha egy projekt végén a részvevők azt mondják egymásnak: „see you soon”, vagyis „hamarosan találkozunk” – és ezt komolyan is gondolják.

Megerősítést kaptam ahhoz a kurátori törekvésemhez is, hogy a kiállításokat térbeli dramaturgiaként gondoljam el. A tereknek és ezáltal a kiállításoknak igenis van dramaturgiája; számomra fontos, hogy egy tárlat ne csak elgondolkodtasson, hanem élményt is adjon. Be kell mutatnunk olyan műtárgyakat is, amelyek „klasszikus” képzőművészeti tárlatokon nemigen láthatók. Nem szórakoztatóipari élményekre van szükség, hanem olyanokra, amelyek nemcsak elgondolkodtatják, hanem vizuálisan is „megfogják” a látogatót. A Merlin különleges terében ennek talán az átlagosnál is nagyobb a jelentősége. 

Még egy tapasztalatot szeretnék megemlíteni, még ha számomra az nem is új. Egy ilyen kiállítás sikeres létrehozásához profi produkciós, szervezési és kurátori háttér kell. Itt most volt ilyen csapat, ezt fontosnak tartom külön is kiemelni. Köszönettel tartozom a dialect.studio csapatának – Tóth-Meisels Bencének, Borhi Gergőnek, Sáránszky Bencének és az egész produkciós csapatnak –, az Art is Business részéről Balogh Máténak és az egész csapatnak, különösen Nagy Dorkának, Kecze Zsófiának és Hardi Juditnak, valamint Agócs Gyöngyvirágnak, aki kurátorasszisztensként végig fontos társam volt a munkában.

Anne Vieth, Török Krisztián Gábor és Balogh Máté András a kiállítás megnyitóján (fotó: Török Dániel)

Beszélgetésünk idején a kiállítás közel egy hónapja nyitva van, úgyhogy talán nem korai már a fogadtatásáról beszélni. Mik az eddigi tapasztalatok?

Úgy gondolom, elégedettek lehetünk. Sok egyéni látogató is jön, ami egy kiállítóhelyként még nem igazán bejáratott intézményben önmagában is komoly visszajelzés, de még többen jönnek azokra a programokra, amelyeket a tárlathoz kapcsolódva az Art is Business, illetve a Mercedes szervez; utóbbi egyébként nemcsak saját magyarországi dolgozói részére, hanem például a viszonteladói számára is. A tárlatvezetéseken, amelyeket én is tartok, közvetlenül is eljutnak hozzám a visszajelzések, és tényleg pozitívak. Pedig látogatóink egy része nem a „klasszikus” múzeumba járók közül kerül ki; külön öröm látni, hogy a Mercedes mint márka, szélesebb kört tud „megfogni”. 

Milyen feladatok várnak önre a közeljövőben?

„Otthonintézményemben” a debreceni MODEM-ben jelenleg több projekten dolgozunk. Az egyik egy európai uniós Interreg pályázathoz kapcsolódik, amelynek keretében a MODEM teljes elektromos rendszerét fel tudjuk újítani. Jellegéből adódóan az egész projekt nemzetközi, partnerünk a FABER nevű temesvári kreatív központ. A szakmai programban lesz egy építőiparra fókuszáló, kutatásalapú kiállítás – úgy látszik, az ipar nem hagy el engem –, amit közösen ccsinálunk Martina Muzzival, a FABER kurátorával, az eindhoveni Design Academy oktatójával. A másik MODEM-es projekt ugyancsak nemzetközi: a Cultivators of Life című programban a bukaresti Tranzit.ro a partnerünk. Ebben olyan művészekkel dolgozunk majd együtt, akik művészi alkotómunkájuk mellett természeti aktivizmussal vagy kertészettel foglalkoznak. A következő hónapokban vár rám egy feladat a Kassák Múzeumban is, ahol Januskó Klaudiával, a Kassák Kortárs Művészeti Díj tavalyi nyertesével készítjük elő a kiállítását.

 Nyitókép: Török Krisztián (fotó: Vigh Levente)

Lásd még:

„A párbeszédre épülő együttműködésekben az az izgalmas, hogy gyűjteményünket minden alkalommal új szemszögből szemléljük” – Interjú dr. Anne Viethtel, a Mercedes-Benz Art Collection és a Corporate Art Department vezetőjével

POWER LINES: először érkezett Magyarországra a Mercedes-Benz nemzetközi művészeti gyűjteménye – Az ipar, az energia és a mobilitás lenyomatai jelennek meg harminc alkotó munkáin keresztül.

A kétarcú város – Stuttgart egy napba sűrítve