„Változatlanul hiszek Európában, a nyugati kulturális értékrendben”

Tony Kushner világhírű, Pulitzer-díjas apokaliptikus eposzát, az Angyalok Amerikában című előadást tizenhárom évvel ezelőtt mutatták be a Nemzeti Színházban. A darab idén márciusban teljesen más „köntösben” és társadalmi klímában bombaként robban a Radnóti színpadán. Az 1980-as évek Amerikájában a politika látszatvalóságát az emberi vágyak és szenvedések valódiságával ütköztető, humorban, szabadságvágyban, iróniában gazdag mű ma talán még aktuálisabb, mint születésekor. László Zsolt 2012-ben Louis karakterét formálta meg, ezúttal Roy Cohnt, a velejéig gátlástalan sztárügyvédet – aki többek között a fiatal Donald Trump mentora volt – alakítja, pályafutásának leggonoszabb figuráját, amilyenné szerény földi halandó semmiképpen nem szeretne válni.

Az Alföldi-féle Nemzeti egyik záróakkordjaként született meg 2012-ben az Angyalok Amerikában Andrei Şerban rendezésében. Bár a mostani előadásban más szerepet játszik, felidéződött a régi előadás hangulata a próbafolyamat ideje alatt? 

Szíven ütött, amikor Kováts Adél tavaly nyár végén felhívott és megkérdezte, hogy benne lennék-e az előadásban. Éppen Szigligeten voltam a Centrál Színház Játék a kastélyban című előadásával. Ültem a teraszon, néztem a Badacsonyt. Szinte a semmiből jött a hívás, kevés darab van, ami többször felbukkant a pályám során. Nyeltem egyet, nagy csönd lett bennem. Tudtam, hogy elvállalom, hiszen elképesztő az anyag, Nagy Péter István rendezővel pedig fantasztikusan jó együtt dolgozni. Előjött valami zsigeri emlék a Nemzeti utolsó évéről, annak az időszaknak a kavalkádjáról, az első közös munkámról Andrei Şerbannal. Az akkori előadás a teljes darab kivonata volt, a Radnótié pedig az Angyalok Amerikában első része, a Küszöbön az ezredforduló.  

László Zsolt Roy Cohnként az előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Emlékeim szerint Şerban rendezése kép és hangeffektekben, hallucinatív képekben jóval puritánabb volt. Azóta a háborúk, a menekültválság, a világjárvány által sok fizikai, lelki szenny, szélsőséges ideológia rakódott ránk. Veszítettünk az ártatlanságunkból?

Az akkori, jó értelemben vett cirkuszi körhinta díszlethez képest a mostani előadásunk jóval részletgazdagabb. Şerbané afféle patchwork, szkeccs volt. A téma súlyosságát illetően hangsúlyozta: mindent megtesz annak érdekében, hogy könnyítsen a történeten, ami olyan erős, hogy zsigerileg érezni az AIDS-es melegek helyzetét. Nem tudhattuk, hogy ennyire alánk csúszik a világ Trump újbóli megválasztásával, az autokráciával, a feljebbvalóink ukrán háborúval kapcsolatos reakcióival. A konzervatív, szélsőjobboldali felsővezetők, mintha a bölcsek kövét hordanák a zsebükben, önmagukból kikelve, csípőből reagálnak. Felháborító, hogy üldözendő lett a demokráciához való ragaszkodás. Mindennek, amiben gyerekkoromtól a rendszerváltásig, majd később felnőttként is hittem – hogy Európához tartozunk –, megint vége van. Változatlanul hiszek Európában, a nyugati kulturális értékrendben. Elkötelezettje vagyok, amíg élek. 

Világviszonylatban is egyre inkább uralja a közgondolkodást a fehér macsó férfiak hegemóniája: a kisebbségek, például a melegek, a fertőzöttek, a menekültek és az elesettek méltóságának, jogainak a csorbítása. Kushner szerint mindennek – így a demokrácia leépítésének is – a Reagan-korszak Amerikájában teremtődtek meg a társadalmi alapjai.

Korábban is hasonló emberek voltak a világ felsővezetői, csak eddig jellemző volt rájuk némi modor, kulturáltság. A borzalmas Trump–Zelenszkij találkozó kapcsán több külügyben jártas hozzáértő írta, hogy az efféle tárgyalások általában hasonlóan zajlanak, aztán amikor a politikusok kiállnak a sajtótájékoztatón, veregetik egymás vállát, netán mosolyognak is. A különbség csupán annyi, hogy az egyeztetések többnyire zárt ajtók mögött történnek, nem közvetítik azokat élő egyenes adásban.

A politikai korrektség totális hiányában a másik leuralása, eltaposása, megsemmisítése a cél. Mintapéldája ennek Roy Cohn, az Angyalok Amerikában egyetlen valós szereplője, McCarthy szenátor főtanácsadója, majd a fiatal ingatlanmágnás Donald Trump ügyvédje.

Tavaly ősszel láttam egy csodálatos filmet Donald Trump és Roy Cohn kapcsolatáról [The Apprentice – A Trump-sztori – Sz. R.], amiből tanulságos kép rajzolódik ki arról, milyen ember a világ egyik legbefolyásosabb vezetője. Roy Cohn adta meg a „trambulint”, a jogi segítséget, amivel Trump fehérgalléros bűnözőként elkövethette az igazán nagy aljasságait. 2012-ben megnéztem az Angyalok Amerikában HBO-minisorozatot, majd idén nyáron is, és sokkal fokozottabban hatott rám, mint korábban. Pepének [Nagy Péter István, a Radnótiban bemutatott darab rendezője – Sz. R.] egyáltalán nem kellett áthallást keresni a hazai viszonyokra. Mikrovilágunk sajátossága, hogy az egész történet megrázó, zsigerileg erősebben hat, mint akár egy-két éve.

Simon Zoltánnal a darabban (fotó: Dömölky Dániel)

A különböző országok politikájától elvonatkoztatva szomorú rádöbbenni arra, hogy az emberek, legyenek melegek vagy heterók, eltitkolt vágyaikkal, identitászavaraikkal, azok felvállalásával vagy tagadásával teljesen magukra maradtak, szinte csak az elesettek segítenek egymáson. Legalábbis a radnótis előadásból ez a kép jön át az emberiség jelenlegi állapotáról.

Ebben az a szörnyű, hogy kritikaként nyilván felhozzák majd, mi köze a Radnóti Színháznak a melegekhez, vagy hogy miért egy meleg sztorit mutatunk be. A történet középpontjában két pár története áll, akik elhagyják vagy elhagyni készülnek egymást. Az előadás fő vonulata e téma feszegetése. Az Angyalok Amerikában az összes kisebbségről szól, és arra világít rá, hogyan érzi magát valaki, aki saját bőrén tapasztalja, hogy nincs kihez, mihez fordulnia. Nincs védőháló alatta, lemondtak róla, nem veszik emberszámba. Magyarországon sajnos nagyon sok ilyen csoport van.

Régen láthattuk olyan bestiálisnak, bunkónak, ösztönlénynek a színpadon, mint Roy Cohnként. Bele tudja sűríteni a szerepbe mindazt a dühöt, indulatot, sérelmet, ami gondolkodó emberként feszíti, bántja? 

Bele lehet pakolni sok mindent, de mégsem teszem. Nagyon más ember vagyok, mint Cohn. Alapvetően nem manipulálok senkit, már régóta nem szeretek sem versenyezni, sem győzni. Nem látom értelmét. Sok olyan tulajdonság hiányzik belőlem, amelyek ezt a karaktert mozgatják, leginkább a bármi áron való győzedelmeskedés attitűdje. Rémes, hogy máig nem találom Cohn torz jellemének eredetét. Az engem körülvevő ismerősök sorsaiból, példáiból, a különböző beszélgetésekből fel tudok fejteni egy-egy mozzanatot arról, hogy az illető miért tart ott az életével, ahol éppen tart. Ennél a csávónál nem találtam meg a rejtőzködő, homofób homoszexualitásának, zsidóságának terhét, gyökerét. Annak ellenére, hogy remek próbafolyamat volt, kínlódtam a szereppel. Már csak azért is, mert ez a fickó sokkal gyorsabb nálam, elképesztő sebességgel működik. Nehéz szerep.

László Zsolt (fotó: Csoszó Gabriella)

Vagyis megdől az elmélet, miszerint rosszfiúkat, kemény csávókat játszani mindig élvezetesebb, mint jókat?

Említhetnék negatív szerepeket, mindegyiknél tetten érhető valamiféle alapvető, a karaktert mozgató szándék, indíték, mint mondjuk Jágónál a féltékenység, de ennél a figuránál nincs ilyen. Az eddig játszott rosszfiúszerepeimben volt valami vélt vagy valós sérelem. Cohn a zsidósága ellenére a világ legnagyobb antiszemitája, a melegsége ellenére a világ legnagyobb homofóbja. Kushnernél szerepel Cohn szövegében, hogy „halhatatlan lettem, beleírtam magam a történelembe”, ám pont azt a jelenetet megelőzően sérelemként éli meg, hogy Ethel Rosenberg szerepel a történelemkönyvben, ő meg, aki ügyészként meggyilkoltatta a nőt a férjével együtt, nem. Cohn másodvonalas halhatatlan lett, nem alanyi jogon, mint Hitler vagy Sztálin. 

Mi érezhető az eddigiek alapján a darab társadalmi relevanciájából?

Még csak pár előadáson vagyunk túl, de érezhetően több jön létre a nézőtér és a színpad között annál, minthogy látott a közönség egy fantasztikus előadást. A „basszus, milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül!” gondolata és a felszabadultság hatványozottan érződik. A melegeknek fontos, közülük sokan kíváncsiak a darabra, és jó érzéssel tölti el őket, hogy foglalkoznak velük. 

Amellett, hogy a Radnóti Színházban fontos társadalmi témákat érintő szerepeket formál meg, nyilván érzékeli, hogy szűkülnek a színészi, alkotói lehetőségek. Mennyire zavarja ez? 

Szeretek kevesebbet dolgozni. Jócskán merülőben van a tartós elem. Nem bánom, hogy már alig szinkronizálok, csak ismert arcokhoz hívnak. Rádió nincs, tévé nincs, sorozatokban nem szeretnék részt venni. Elmentem egy sorozat castingjára, de megóvott az ég, hogy bekerüljek. A színházban jelenleg hét szerepem fut, olykor nehéz egyiket-másikat előszedni magamból. És ez nem csak a mondatokról szól. Fiatalkoromban is sok melóba került a szövegtanulás, nem voltam gyors. Rengeteg időmet leköti a színház. Az Angyalok Amerikában próbaidőszaka alatt kutyasétáltatás közben is zsolozsmáztam a szöveget. A személyiségem igényli a rákészülési időt. A színészet komoly agyi befektetés.

A 3tél című előadásban Tóth Ildikóval, Bata Évával, Sodró Elizával és Pálfi Katával (fotó: Dömölky Dániel)

Férfias kiállású, markáns, jellegzetes orgánumú férfi színészből kevés van idehaza. Sikerült megfejtenie, hogy filmes karrierjében miért nem történt meg a nagy áttörés, miért nem jött a klasszikus főszerep?

Gondolkodtam rajta, nem tudom az okát. Amikor a Hunyadiban csökkentették a szerepemet, előkerült a pesszimista világlátásom. Abszolút magamra vettem: bizonyára nem látnak bennem elég fantáziát. Amikor bekerültem a sorozatba, jóval dúsabb volt a karakter: Kamonyai Simon Zsigmond bandériumának a parancsnoka, az a feladata, hogy megregulázza a fiatal Hunyadit. Amikor megkérdezték, kit játszom, azt feleltem, én vagyok Hunyadi Obi-Wan Kenobija. Nem panaszkodom, mert mind a négy mostanában bemutatott történelmi filmben, a Hadikban, az Aranybullában, az 1242 – A Nyugat kapujában címűben és a Hunyadiban is szerepelhettem.

A Şerban-féle darabban együtt játszott többek között Stohl Andrással és Alföldi Róberttel. Velük mikor dolgozik újra együtt?

Robival gyakran találkozom, a Radnótiban a Futótűz és a 3tél című darabokat rendezi, a Centrál Színház Játék a kastélyban előadásában pedig partnerem. Bucival [Stohl András – Sz. R.], már tíz éve nem dolgoztunk együtt, hiányzott. Nyáron a Városmajori Színházban mutatjuk be Robi rendezésében, Bucival a címszerepben a Kőműves Kelement, amiben végre megint együtt játszhatunk.

Az Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló című előadásról további információkat ITT olvashat.

Nyitókép: László Zsolt (fotó: Csoszó Gabriella)

Lásd még:

„A báb csodálatos absztrakció” – Interjú Szikszai Rémusz színész-rendezővel

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

„Nem illúziót adunk a hallgatóknak” – Interjú Bodó Viktorral