A művész, akinél senki nem értette jobban a vonalak lelkét

Kavargó örvény, világok közötti átjáró, egy feneketlen, mesebeli kút mélye – ezek jutnak eszünkbe Vajda Lajos egyik utolsó 1939/40-ben készült tus- és ceruzarajzáról. Az örvénylő kúthoz kapcsolódva egy kétségbeesett arc mered ránk, az egyik szeme csukva, a másik kérlelhetetlenül néz, látszólag a semmibe, mintha csak hipnózisban volna. A mellette szorosan álló rajz amorf teste kivehetetlen: groteszk ördögfej, páncélos lovag, félhold, vitorlák és egy női torzó is kirajzolódik benne, ez persze attól függ, ki, hogyan olvassa a képet.

„Nem tudjuk, hogy ezek a rajzok összetartoznak-e. Látványos kísérleteknek szántam, kurátori öntörvényűség csupán. Mindez nem is lényeges, inkább az a fontos, hogy kezdjünk el rajta gondolkozni, itt, a jelenben, a XXI. században” – mondja a Vajda, a Próféta című kiállítás kurátora, Szabó Noémi.

Bal oldali kép: 1939/38. Bagolyfejű, 1938, tus, ceruza, papír, 823×660 mm, jelzés nélkül, FMC, Szentendre. Jobb oldali kép: 1939/12., Kristálygömb, 1939, tus, papír, 897×630 mm, jelzés nélkül, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

Nem véletlenül kezdődik az 1986-ban alapított, ám az utóbbi tíz évben zárva tartott Vajda Lajos Múzeum nyitókiállítása pont az alábbi Vajda Lajos idézettel: „Azokhoz tartozom, akik gondolkodnak is azon, amit csinálnak.”

A termekben látható művek – pontosan negyven – nem könnyen emészthetőek. Azt kívánják a nézőtől, hogy Vajdával együtt próbáljon meg gondolkodni. A tárlat nem követi a szokásos kronológiai sorrendet, hanem egymás mellett tárgyalja Vajda különböző korszakaiban készült munkáit. A művész rövid, harminchárom évig tartó élete alatt ezer művet alkotott – ebből száztízet Szentendrén őriznek. Abban a városban, amelyhez Vajda „egész lénye, szelleme hozzátapadt”. Hatása vitathatatlan: irányadó alkotóvá vált a hatvanas, hetvenes, és a nyolcvanas évek művészetében, sőt a kortárs művészetben is.

„Egy három, tematikus kiállításból álló sorozatot találtam ki. A mostani, első tárlat arra kérdez rá, miben is keresendő valójában Vajda művészi nagysága, és miért vált referenciaponttá a későbbi generáció számára: hogyan érhető tetten az a vajdai progresszió, az a különleges térszemlélet és művészeti világnézet, amely tényleg prófétává tette őt?” – mondja Szabó Noémi.

1937/28., tempera, kollázs, karton, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

A kérdésekre Vajda műveit kutatva keresik a választ. A kiállítótér első, „Kozmikus őserő” című termébe lépve az utolsó, nagy, 1939/40-ben készített szénrajzokkal találkozik a néző. Abban az időszakban Vajda már sokat betegeskedett, évek óta tartó tuberkolózisa miatt egyre rosszabb állapotba került, és a történelmi helyzet sem alakult kedvezően, ráadásul zsidó származása miatt őt is elvitték munkaszolgálatra. Műveit egyaránt áthatotta a személyes, egzisztenciális és egy nagy globális „végérzés”. Ekkoriban a még viszonylagos békében Szentendre külterületén, a Haluskai tanyán dolgozott más művészekkel, köztük feleségével, Richter (Vajda) Júlia festőművésszel együtt.

„Ezek a művek már nem próbálnak a látvány visszaadására törekedni, sőt. Megkérdőjelezik a műtárgy tárgyiasságának a jelentését, hiszen a képeknek nincs narratívája, sem eleje, sem vége. Kiterjednek, szétfolynak a határok, és azok a dimenziók, amelyeket ismerünk, teljesen összekeverednek” – mondja Szabó Noémi.

Mindhárom teremben megjelennek a művész drámai hatású fotómontázsai: a képek háborúról, éhínségről, fegyveres erőszakról és nyomorról tudósítanak. Vajda 1930 és 1934 között, Párizsban töltött évei alatt ismerkedett meg az orosz filmművészetből ismert montázsszemlélettel. Montázsain a rajzain is kedvelt, ismétlődő motívumai – mint a tekintet, a nézés, a látó és a vak szem – is fellelhetőek. 1934-ben nyomorgás és nélkülözés után, csalódottan költözött haza Szentendrére, azonban már nem ugyanazt a várost találta ott. A „Hogyan tovább?” kérdése foglalkoztatta. (A harmincas évek művészgenerációja akkoriban részben vagy teljesen kiábrándult már az avantgárdból.) Ekkor találkozott össze egykori főiskolai csoporttársával, Korniss Dezsővel, akivel bejárták a Szentendrei-sziget zárt világát, új motívumok után kutatva. Ezen motívumok jelennek meg a második teremben látható, szürrealizmusba hajló konstruktivista, korai rajzain és kevés temperaképén. Tetten érhető a művekben, ahogy a realitáshoz való viszony megváltozik, a motívumokból kiindulva struktúrák és rajzi kollázsok épülnek.

1930-33/14., fotómontázs, papír, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

„Ekkoriban Vajda a teret egy radikális gondolatsorral, egyszerűen kiiktatta. A tér dimenziók nélkülivé, vákuumszerűvé válik, ebből építi fel, a motívumokból kiindulva, sajátos struktúráit” – magyarázza a kurátor. A pléh-Krisztusok már akkor is népszerűek voltak az utak mentén a Dunakanyarban, így Vajda beemelte ezt a motívumot művészetébe is.

„Ez az 1937-ben készült kép jó példa arra, hogyan kérdőjeleződik meg Vajdánál a mű tárgyiassága, felmerül ugyanis a kérdés, hogyan kell nézni magát a rajzot. Sokféleképpen lehet. A Rajzmontázs fekete arcú Krisztus alakkal című munkát hosszú éveken át 180 fokkal elfordítva állították ki – mutat a falon álló műre Szabó Noémi. „Vajdának összesen két kiállítása volt életében, az egyik Sikota Gusztáv és Szántó Piroska műtermében. Az 1938-ban rendezett tárlatról készült fényképen, ahol Vajda rendezte el a műveit, visszafordítva szerepel a Krisztus, szinte blaszfémikusan kicsavarodva, fejjel lefelé” – teszi hozzá.

1937/41., Rajzmontázs fekete arcú Krisztus alakkal, 1937, szén, vöröskréta, papír, 768×528 mm, jelzés nélkül, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

A rajzon két egymásba montírozott fej – feltehetően Vajda önarcképe és jó barátja, Szabó Lajos filozófus arcképe – valamint egy női akt is szerepel a Krisztus-motívum mellett. Ugyanilyen visszatérő, szentendrei motívum Vajda művein a temetőkben álló fejfákon található fűzfa és a kereszt. Vajda Kornissal együtt szorgosan másolta a sírköveken megjelenő motívumokat, köztük a fűzfát. „Hosszú ideig kerestem, melyik temetőben készülhetett a kép. Ez is egy kétoldalas rajz, mint Vajda annyi műve, mert takarékosságból gyakran a lap másik oldalát is telerajzolta. Kevés eladásra szánt képe volt, mert soha nem foglalkoztatta az ilyesmi, őt csak az alkotás érdekelte – veszi le az egyik művet a kurátor a falról, majd megfordítva azt, mutatja a nőalakot, amelyet Korniss Dezső is megfestett. – Biztos voltam benne, hogy ez itt, Szentendrén lehet valahol, és addig kutattam, míg meg is találtam egy szerb temetőben.”

A harmadik teremben Vajda alakhoz és figurához való viszonyát vizsgáló műveit láthatjuk, köztük a híres, ikonos önarcképet, amelyeket 1936-ban kezdett készíteni. Vajda zsidó származása ellenére nemcsak a zsidó, hanem más vallások iránt is érdeklődött, ám főként liturgiai és filozófiai szempontból.

„Végül a szerbek ortodox kereszténységében találta meg azt a közösségi szellemet, amely az ő, eleve mártírságra hajlamos attitűjéhez nagyon jól illett” – mondja Szabó Noémi. A harmincas évek válságidőszakában Vajda erősen tudott azonosulni azzal az elterjedt feltételezéssel – amely irodalmi művekben is visszaköszönt –, hogy a nyugati világ haldoklik. Azonban  azzal a reneszánsz óta uralkodó nézettel, miszerint az ember mindennek az alapegysége, a művész képtelen volt azonosulni.

1936/31., pasztell, papír, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

„Az ortodoxia, az ikonfestészet ősi hagyománya, névtelensége és szigorú szabályrendszere viszont mélyen megihlette őt. A szerzetes festőkkel való szellemi azonosulás volt az egyik oka, hogy soha nem írta alá a műveit, sőt nem is datálta azokat. Nem akart művészegót létrehozni”.

Az ikonos képek után egészen lecsupaszított, egyszerű eszközökkel ábrázolt arcokat készített, amelyek aztán fel is bomlottak, vonalakká és gesztusokká estek szét. A „maszkos időszak”-ban, 1938-ban, eltávolodott Szentendrétől. Kornissal való barátsága is megromlott, kiábrándulttá vált, a szentendrei motívumok soha többé nem tűnnek fel művein. A maszkok felé fordult, az indiai, az óceániai és az afrikai művészet formavilágát tanulmányozta – ezek leegyszerűsítve, absztrakt módon mutatták be azokat a meghatározó archetípusokat, amelyek Vajdát ebben az időszakban foglalkoztatták: a Napot, a Holdat, a világosságot és sötétséget, az életet és a halált.

1939/5., szén, pasztell, papír, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)

Jó példa erre az a nagy, kétoldalas rajz, amit most először állítottak ki, és – az állapota miatt – többé valószínűleg nem is mutatják be a közönségnek. A papír egyik oldalán sejtorganizmusokra, izomrostokra emlékeztető rajz látható, mintha csak az életet akarta volna szimbolizálni a művész. A másik oldalán azonban egy nagy, amorf, sötét alakzat mered ránk. Az alján, kicsiben fellelhető az az örvénylő motívum, amely az első teremben kiállított, a művész utolsó szénrajzain felnagyítva megjelenik, szinte előre vetítve a közelgő halált és világégést. Vajda szinte egész életében farkasszemet nézett a halállal: vagy édesanyja korai elvesztése miatt, vagy saját, súlyos betegsége okán, amibe 1941-ben belehalt. Hihetetlen az az életmű, amit e rövid, mindössze harminchárom év alatt alkotott, de talán azt mondhatjuk, jobb, hogy nem élte meg, ami 1941 után következett: családjának összes tagját kiirtották a nácik a vészkorszakban, özvegye, Vajda Júlia festőművész pedig bujkált, és csak csodával határos módon, óriási nehézségek árán mentette meg férje műveit, majd őrizte azokat.

„Senki sem értette úgy, mint ő a vonalak lelki életét: a kifejezőerő és a bonyolult képi asszociációk rejtett gazdagságát” – írta róla Kállai Ernő, aki 1943-ban az Alkotás Művészházban rendezett emlékkiállítást a festő tiszteletére, nem sejtve, hogy az 1948 utáni hivatalos művészeti politika majd évtizedeken keresztül mellőzi Vajdát.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Vajda Lajos: 1940/24., szén, papír, FMC, Szentendre (forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum)