Nem gyógyszer, mégis segítheti a gyógyulást

Az Anouk Alapítvány hidat képez a művészet és az egészség között. A világ több országában futó projektjeik révén olyan képzőművészeti alkotások kerülnek az egészségügyi intézmények falaira, amelyekben örömüket lelik a betegek. Az alapítvány igazgatója, Vanessa von Richter hisz a pozitív környezet erejében, vallja: segítheti a betegek gyógyulását is. Így véli magyar művészük, Koleszár Kata is, aki szerint a művészet csökkenti a stresszt, tompítja a „kórházérzetet”, eltereli a figyelmet a feszültségről, és megnyugtatja a betegeket egy terhelt helyzetben.

Vanessa, kérem, meséljen az Anouk Alapítványról!

Vanessa von Richter: Amikor az emberek megkérnek, hogy írjam le, mivel foglalkozunk, gyakran mondom azt, hogy reményt sugárzó tereket hozunk létre. A 2008-ban Genfben létrehozott alapítvány abból a meggyőződésből született, hogy a környezet befolyásolja, hogyan érezzük magunkat, miként birkózunk meg a nehézségekkel, a betegségekkel. A kórházak, a pszichiátriai osztályok, az idősotthonok és a menekülttáborok olyan helyek, ahol az emberek sebezhetőek. Hiszem, hogy mind azok, akik ellátásra szorulnak, mind az intézmények dolgozói többet érdemelnek annál, mint hogy a falak csupán funkcionális szerepet töltsenek be.

Tudományos kutatások, például pszichológia tanulmányok megerősítik, hogy a vizuális közeg is hatással van az életünkre. Ha a betegek természetes környezettel, harmonikus színekkel és kellemes vizuális ingerekkel találkoznak az egészségügyi intézményekben, az csökkentheti a stresszt, javíthatja az általános jóllétet. A falfestmények tompíthatják az orvosi beavatkozások előtti félelemérzetet, segíthetnek eligazodni a rideg és kaotikus kórházi folyosókon, növelhetik a biztonságérzetet. A művészet nem helyettesíti az orvostudományt, de támogatja a törekvéseit.

Az Anouk Alapítvány azért jött létre, hogy hidat teremtsen a művészet és a jóllét között. Ez a híd nem metaforikus; gondosan megtervezett, nagy méretű terápiás falfestmények segítségével épül, amely képeket a betegekkel és családjaikkal, valamint az orvosi csapatokkal együttműködésben fejlesztünk. A kezdetektől fogva meghallgatjuk a betegek igényeit: miről álmodik egy onkológiai kezelés alatt álló gyermek; milyen tájak hoznak nyugalmat a demenciában szenvedő idős lakóknak; milyen szimbólumokra rezonálnak a fiatal menekültek, akik újjáépítik életüket; hogyan válhatnak a falfestményeink a személyzet eszközévé a gyógyításban? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok alakítják a koncepcióinkat, majd a profi művészek hozzákezdenek az alkotáshoz.

Vanessa von Richter (fotó: Thierry Dana)

Milyen értékek mentén szerveződik az alapítvány?

V. v. R.: Munkánkat három alapérték vezérli: az empátia, a kreativitás és a jóllét.  Odafigyelünk a betegekre, átérezzük a félelmeiket, a reményeiket – a mindennapi valóságukat. A kreativitás az a motor, amely képes ezeket az érzelmi hangokat a jóllétet elősegítő vizuális világokká alakítani. 

Milyen eredményeket értek el az alapítás óta eltelt időben?

V. v. R.: 2008 óta háromszáz projektet valósítottunk meg több mint százötven kórházban és más egészségügyi intézményben, összesen tizenhét országban, köztük Magyarországon is. Naponta több ezer beteg és szakember találkozik a falfestményeinkkel. Ami egy kis genfi kezdeményezésként indult, mára a művészeti terápia nemzetközileg elismert modelljévé nőtte ki magát.

CAPPI (Integrált Pszichiátriai és Pszichoterápiás Ambuláns Központ) Jonction, Genf (fotó: Anouk Foundation)

Miből fedezik az alapítvány működését?

V. v. R.: Finanszírozásunkat magánadományok, emberbarát szervezetek, vállalatok és intézményekkel kötött megállapodások biztosítják. Például a magyarországi projektjeink költségeit az Omorovicza bőrápolási márka, a Svájci Fejlesztési Ügynökség, a Mosolygó Kórház Alapítvány és magánadományozók állták. Nonprofit szervezetként átláthatóan működünk. Minden projektet egymástól függetlenül finanszírozunk, gondosan kezeljük a forrásokat, és a támogatók követhetik az eredményeinket.

Mi ad erőt a munkájához?

V. v. R.: Az a pillanat, amikor egy kemoterápiás kezelés alatt álló gyermek megérint egy festett delfint, és mosolyog. Az a pillanat, amikor egy nővér azt mondja nekünk, hogy a művészeink alkotása révén világosabbnak, nyugodtabbnak és emberibbnek tűnik a munkahelye. Az a pillanat, amikor az idős lakók felismerik a helyi tájakat, és elkezdik egymással megosztani az emlékeiket. Ezek a találkozások mélyen megindítóak. Emlékeztetnek minket arra, hogy a művészet nem luxus, hanem az emberi gondoskodás része.

CAPPI (Integrált Pszichiátriai és Pszichoterápiás Ambuláns Központ) Jonction, Genf (fotó: Anouk Foundation)

Kata, mikor érezte először azt, hogy a művészetével nemcsak gyönyörködtethet, de az emberek egészségére is hatással lehet?

Koleszár Kata: Anyai ágon többen dolgoztak az egészségügyben, ezért gyerekként sok időt töltöttem kórházakban akkor is, amikor nem voltam beteg. Láttam, hogy a nővérek gyakran díszítették a hosszabb ideig bent fekvő betegek szobáit, és már akkor éreztem, hogy ez több mint dekoráció.

Egy színes fal, egy behozott szobanövény vagy origamik a falon nemcsak a gondoskodás jelei voltak, hanem a jobb közérzet támogatásának eszközei is.

Koleszár Kata munka közben (fotó: Thierry Dana)

Az Anouk Alapítvány művészcsapatához való csatlakozáshoz másfél éves, nagyon speciális képzés szükséges. Hogyan került kapcsolatba az alapítvánnyal?

K. K.: Negyedéves voltam a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, amikor egy barátnőm szólt, hogy lehet jelentkezni egy budapesti kórházfestős projektre. Akkor még csak annyit tudtam, hogy külföldi művészekkel közös munkáról van szó. A budapesti projekt után, a diplomám megszerzésekor Vanessa von Richtertől kaptam egy e-mailt, hogy dolgoznék-e velük a jövőben. Azonnal igent mondtam.

Az első munkám Torinóban, egy sürgősségi osztályon volt. Egy-egy projekt alatt tíz-tizenöt helyiséget festünk ki, sokszor a betegek jelenlétében. Az első egy-két év arról szól, hogy kiderüljön, bírja-e valaki ezt a tempót és tudja-e vállalni a felelősséget a munkájáért.

Koleszár Kata munkája a winterhthuri kórházban (fotó: Anouk Foundation)

Hogyan javítják a terápiás falfestmények a betegek fizikai, mentális és érzelmi állapotát?

K. K.: Képzeljünk el egy ablaktalan, hosszú, neonfénnyel megvilágított, fehér folyosót. Tele van fontos információkkal, kiírásokkal, de mi stresszesek vagyunk és aggódunk, akár betegként, akár hozzátartozóként érkezünk. Nem találjuk az osztályt, az emberek rohannak, a nővérek elfoglaltak. A túl steril, túl fehér tér csak erősíti a feszültséget.

A kórházakat elsősorban funkcionális szempontok szerint tervezik, nem pedig azért, hogy színekkel és képekkel nyugodt légkört teremtsenek. A terápiás falfestmények ezen változtatnak. A színeknek gyakorlati szerepük is van. Gyakran kérnek minket arra, hogy segítsük a tájékozódást. Ilyenkor különböző színblokkokkal dolgozunk, ami jelentősen megkönnyíti az eligazodást. Sokkal egyszerűbb azt mondani: „menjen a kék folyosóra, a rózsaszín ajtóhoz”, mint számokat keresni feszült, kiszolgáltatott állapotban.

Nyugaton sok kórházban láttam, hogy az intézmények tele vannak műalkotásokkal. Már önmagában ez is rengeteget számít: belépve az ember kevésbé érzi azt, hogy egy kórházban van. A munkánk ezt az érzetet erősíti.

Miként találják ki, hogy milyen alkotás kerül a falakra?

K. K.: Nem festünk játékos figurákat felnőttintézménybe, és ritka a naturális ábrázolás gyermekkórházban. Figyelünk a gyakorlati igényekre is. Volt például olyan projektünk, ahol egy röntgenvizsgálat menetét festettük fel játékosan a falra, hogy az orvos könnyebben elmagyarázhassa a kisgyermeknek, mi fog történni vele.

Koleszár Kata munkája a berni Inselspital radiológiáján (fotó: Anouk Foundation)

A munkájához hihetetlen empátiára és persze kreativitásra van szükség. Miből inspirálódik?

K. K.: Az Anouk Alapítványnál eltöltött évek, az utazások és a kórházakban, iskolákban, menekülttáborokban végzett munka erősen formálták a személyiségemet. Végtelen, mély empátiára, rugalmasságra és alkalmazkodásra tanítottak. Nyitottá, elfogadóvá és talpraesetté váltam.

Sírtam és nevettem betegekkel, festettem gyerekekkel és felnőttekkel nagyon különböző körülmények között. Egy dolog azonban mindenhol állandó: a művészet ereje. A mai napig meghat, mennyire képes felvidítani az embereket egy falfestmény, különösen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Koleszár Kata munkája a glasgow-i gyermekkórházban (fotó: Anouk Foundation)

2014 óta működik együtt az Anouk Alapítvánnyal. Negyvenhat közös projektjük volt. Kérem, idézzen fel egyet, és meséljen róla!

K. K.: Ennyi év után inkább kedvenc pillanataim vannak. Az olaszországi munkák mindig közel álltak hozzám: minél délebbre megyünk, annál színesebb, vidámabb világot kérnek, míg északon inkább pasztellesebb, harmonikusabb felületeket. Ezeket a kulturális különbségeket nagyon szeretem.

Közel álltak hozzám a bukaresti és kolozsvári projektek is. Svájci munkákból van a legtöbb, mégis mind más, ott már sok helyen ismernek minket, ami külön bizalmat jelent.

Ha egyet kellene kiemelnem, talán a glasgow-i projektek valamelyikét mondanám. Az a kedvesség és csapatmunka, ami fogadott, máig meghatározó élmény. Többször ott ünnepeltem a születésnapomat is, távol a családomtól, és mindig figyeltek rám, hogy ne érezzem magam egyedül.

A cikk először a 2026 áprilisában kiadott, Svájc kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Nyitókép: Kórházi folyosó Svájcban, a Groupement Hospitalier de l’Ouest Lémanique épületében (fotó: Thierry Dan)

Lásd még:

Egy ország, ahol a múzeumlátogatás receptre írható – Kulturális turisztika Svájcban

A kultúra közügy, jóllét, nem luxus – A kultúra támogatása Svájcban