„Honvágyam az egész világot átöleli” 

Panyoczki Péter munkássága több földrajzi és kulturális tér metszéspontjában formálódik: magyar gyökerekkel, svájci művészeti és intézményi közegben kiteljesedve, később aztán Új-Zéland vizuális és gondolkodásbeli impulzusaira nyitva. Művei egyszerre reflektálnak identitásra, térre, emlékezetre és anyaghasználatra; festészeti és konceptuális gyakorlata következetes, mégis folyamatosan alakuló. Pályája jó példája annak, hogyan válhat egy kortárs művész nemzetközivé úgy, hogy közben megőrzi személyes és kulturális rétegeit – és miként lehet mindezt fenntartható művészi életpályává szervezni.

Hogyan határozná meg magát – magyarként, svájciként, nemzetköziként vagy egyszerűen kortárs művészként? 

A munkát és a kreativitást a kettős idegenség tapasztalatából fakadó vágy formába öntéseként élem meg. Született magyar vagyok, de 1957 januárjában Svájcba menekültünk a szüleimmel, az utóbbi évtizedekben pedig Új-Zélandon élek. De mindhárom országban otthon vagyok. És ha egy alkotó ma él, akkor szükségszerűen „kortárs művész”, függetlenül attól, hogy stilárisan hogyan nevezi meg magát, tehát mindenképpen kortárs alkotóként definiál maga a közeg. 

Georg Lukács (Lukács Ggörgy) szerint a filozófia tulajdonképpen honvágy: vágyakozás mindenhová. Ily módon az én honvágyam az egész világot átöleli. Az emigráns létemet művészi állásponttá emeltem. Fáradhatatlan vándorként hagytam el az egyik hazát, hogy egy másikat viszontláthassak. Manapság kozmopolitákká lettünk – önként vagy kényszerűségből, száműzöttként vagy menekültként. 

Panyoczki Péter: WHERE ARE WE COMING FROM – WHERE ARE WE GOING TO, 2007–2025, vegyes technika alumíniumra, 140cm x 240cm, magántulajdonban

Hogyan egészíti egymást ki a munkásságában a magyar temperamentum, a „szomorú vasárnapi” szenvedély és a precíz, tudatos svájci értékrend? Egyáltalán, Svájc mit adott önnek művészként?

Valószínűleg a tudatalatti „moll” hangnem az, ami egyértelműen magyar bennem, és a munkáimban is ez érhető leginkább tetten. A svájci „dúr” alaphangnemnek kevesebb lenyomatát érzem az alkotásaimban, sőt, az Új-Zélandon eltöltött évtizedek sem hatottak annyira a gondolkodásomra, jóllehet, az őslakos maorikkal való együttélés különleges emlékekkel kínált meg. Svájc a felnövésem helyszíne volt: foglalkoztam a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek politikai és kulturális mozgalmainak minden szintjével, öt évig jártam katolikus kollégiumba, a Zürichi Egyetemen tanultam, később tanítottam. Belső világomban azonban soha nem igazodtam a külső mozgásokhoz és divatokhoz, mindig is a saját utamat jártam. Rengeteget olvastam, a művészettörténet mellett irodalmat és nyelvészetet tanultam. Az így elsajátított struktúrák és felismerések hatottak rám leginkább, sokkal erősebben, mint a közeg, amelyben alkottam. 

De szerencsém is volt, hogy ilyen önálló lehettem: a nyolcvanas és a kilencvenes évek elején gyakorlatilag minden nagy svájci bank, biztosító és pénzügyi intézmény vásárolt tőlem műveket, ezen kívül részt vettem köztéri művészeti pályázatokon, így kitűnően megvalósíthattam az elképzeléseimet. Olyannyira, hogy bár egykori évfolyamtársaim közül nem egy Svájc krémjéhez, művészeti és kritikusi elitjéhez tartozott, soha nem kellett tőlük szívességet kérnem. Annál inkább becsültem művészettörténész és filozófus professzoraimat, Beat Wysst, Herbert Lachmeyert, Georg Kohlert, Wystan Curnow-t, akiket ma már a barátaim között tudhatok, és akik nem egyszer írtak a munkáimról. Ezeket a kapcsolódásokat nagyon sokra tartom.

Panyoczki Péter műterme

A művészet kapcsán felmerül a kérdés: meg lehet-e élni belőle? Önnél hogyan alakult ez?

Én ma is meg tudok élni a munkámból anélkül, hogy kompromisszumokat kellene kötnöm. Törekvésem, hogy a csatatéren haljak meg – vagyis addig dolgozzak, amíg csak tudok. Az a szituáció, hogy távol vagyok a műkereskedelemtől, valamiképp állandó megfigyelővé, örök idegenné, kívülállóvá, vendéggé tesz. Ez alapvetően megfelel a melankolikus alkatomnak – vagy fordítva, talán épp amiatt alakult így –, nehéz megmondani. Mindenesetre így csak a művészettel foglalkozhatok: szemlélődöm, elmélkedem, ha tetszik, marginalizálódom, tudva, hogy ez persze a túlélés logisztikáját jelentősen megnehezíti, ugyanakkor sok mindentől megszabadít.

Panyoczki Péter: AFFINITIES, 2025, vegyes technika alumíniumra, 120cm x 120cm, magántulajdonban

Gondolati kérdésből, vizuális élményből indul el önnél egy új munka vagy sorozat?

Ha egy kreatív munka keletkezését úgy fogjuk fel, mint alászállást a tudattalanba, akkor ott a fraktális elágazások tartományában találjuk magunkat. Nekünk pedig döntenünk kell egyetlen „ág” mellett, amely a cselekvés során megnyílik, míg a többi szál a lehetőségek terében marad. Azt hiszem, minden művemet alapvető kérdések hatják át és színezik: honnan jövünk, hová tartunk, ki vagyok én, mi az én sorsom, mi a közös sorsunk? A munkásságomat e narratíva kaleidoszkópszerű metszeteként próbálom felfogni, különböző nézőpontokból megvilágítani, a formanyelvet újabb jelentésekkel gazdagítani. Nálam a vizuális élmények és a mű formálódása szinte kizárólag a pillanatnyi intuíciót követik, az előképek, akár holografikus látomások, mindig is bennem lüktettek, csak elő kell bányászni, meg kell ragadni őket. 

Természetesen a háromdimenziós munkák nem alakulhatnak ilyen ösztönösen, azokat meg kell tervezni. Mindazonáltal bármely alkotásomról is legyen szó, minden esetben felfoghatók szövegként, versként is, akár japán haikuk, az egyes művek pedig – amennyiben egy szöveg jelentéshordozóiként tekintünk rájuk – sorrendjüktől függően, enyhén módosuló szemantikát hoznak létre, egymáshoz kapcsolódva, az értelmezés lehetőségeit megsokszorozva, egyetlen nagy versfolyamot alkotva.

Panyoczki Péter: NOSCE TE IPSUM, 2024, vívómaszk, ledlámpa, acél, 60cm x 120cm x 25cm, magántulajdonban

Mit jelent önnek a „nemzetközi művész” fogalma? 

Tudja, néhány évvel ezelőtt a következőt írtam: „Ma reggel szédítő idegenségérzéssel ébredtem. Nem először történik ez velem. Meglepve állapítottam meg, hogy meglehetősen messzire sodródtam. Távol születésem magyar helyétől, Budapesttől; gyerekkorom és ifjúságom ismerős helvét tájaitól; a számtalan tértől, ahol fiatal felnőttként tanultam, dolgoztam és mozogtam; távol tanítványaim osztálytermeitől, különböző városokban lévő műtermeimtől; barátaimtól és szüleimtől, akik ott hagyták hátra életük fél évszázadnyi érésének gyümölcsét, és boldogan sodródtak át a világ antipólusára. Itt, termékeny földön hullottak el magjaik, amelyekből egy kis család sarjadt.” Ezt jelenti nekem a nemzetköziség. Egyszerre vándorlás és hazatalálás. Egy jó ideje már feleségemmel, Tatjánával, akit követtem Új-Zélandra, és drága fiunkkal, Jánossal.

Panyoczki Péter a műtermében

Min dolgozik most, mi foglalkoztatja leginkább alkotóként ebben az időszakban?

Az a megélésem, hogy a fizikai és a pszichológiai létezésünk közötti határvonal egyre inkább elvékonyodik, az ember mibenlétének kérdése pedig elfelejtődik. Mégis kapaszkodnunk kell a szélekbe, járható formákba önteni a kontúrokat, társadalmi, politikai, tudományos és lelki szinten egyaránt. A művész dolga: jeleket hagyni és legalább átmenetileg egyensúlyt találni, és én ezt úgy teszem, hogy a munkáimat tágabb kontextusba helyezem – az egyes részek szabad kölcsönhatását megteremtve. Hogy aztán újra összeálljanak, akár egy vers szavai. Hiszem, hogy minden mindennel összefügg. Izgat a kvantumfizika, a térben elkülönülő részecskék összetartása, Einstein kísérteties távolhatás-elmélete.

Panyoczki Péter: GATE, 2023, vegyes technika alumíniumra, 150cm x 120cm, a művész tulajdonában

Alex Miller ausztrál író szerint: „A festő újraírja a valóságot, kitágítja. És idő kell ahhoz, hogy ebbe beletanuljon: egy egész élet. A valóság újraírása a művész saját igazságához vezető út.” Panyoczki Péter hol tart most ezen az úton?

A műtermemben ülök Kaiwakában, Új-Zéland északi részén. Az esőcseppek a nagy tolóajtók üvegén csíkokat húznak, elmosva a fényből és árnyékból, számtalan zöld árnyalatból önmagát megfestő látványt. A fák és növények körvonalai a szélben ringanak, akár egy távoli világ óriásai. Szótlan vagyok, mert festek. Most már itt van a nyugalmam, ez elcsendesedésem menedéke. Valahányszor visszatérek az éves utazásaimról a világ másik végéről, vidéki otthonunkhoz közeledve érzem, ahogy lassan megkönnyebbülök és szabadabban lélegzem. Ott a nagyvárosok nyüzsgése, szép és fontos idő szülőkkel, barátokkal, ismerősökkel, itt tűnődés, analizálás, csendes szemlélődés, egyenletes ritmus. Állandó váltófürdő. Sok helyen otthon lenni, különös modus vivendi. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: tulajdonképpen mit csinálok? A válasz néha lassan, máskor sietve, de mindig biztosan érkezik: művészetet csinálok. És hogy minek? Kinek? Az majd elválik.

Nyitókép: Panyoczki Péter a műtermében (a nyitókép és a cikkben szereplő képek forrása: Panyoczki Péter)

Lásd még:

Akivel a galambok felröppennek – Melinda Nadj Abonji író portréja

„A művész felelősséggel tartozik a társadalom iránt” – Beszélgetés Pierre Vasarelyvel

Határtalan művészet – Interjú Liz Miller Kovacs interdiszciplináris művésszel