Kiss Bence Álmos: 5 perc

Több mint 3100 pályamű érkezett az idei JCDecaux novella-pályázatra. Az „Álljon meg egy novellára” legjobb alkotásai az ország legforgalmasabb busz- és villamosmegállóiban várják az olvasókat. A kezdeményezés célja évről évre, hogy a várakozás perceit olvasással töltse meg, és novellákkal tegye színesebbé a mindennapi közösségi közlekedést.

---------------

5 percet mutatott a kijelző.

Öt perc. Az ember azt hinné, semmi. Főleg annak, aki aktívan tömegközlekedik. Egy rendes kávét sem lehet lefőzni öt perc alatt. Egy lágytojást is épphogy. De a világegyetem első öt percében létrejött minden könnyű elem, szóval a hidrogén, a hélium, a lítium. Az egész periódusos rendszer első három sora, még mielőtt bárkinek eszébe jutott volna villamosmegállót építeni. Szóval nem mondhatja senki, hogy öt perc kevés. Elég volt az anyag megteremtéséhez, szóval elég kell hogy legyen a villamos megérkezéséhez is. Legalábbis remélem.

4 percet mutatott a kijelző.

Négy perc. Azt olvastam, hogy nagyjából ennyi idő után kezd meghalni az emberi agy, ha nem kap oxigént. Négy teljes perc, ez választja el a „szerencsére időben odaértünk”-et a „sajnos mindent megtettünk”-től. Csodás vagy tragikus négy perc. 2012-ben Felix Baumgartner bő négy percig zuhant a sztratoszférából. Közben átlépte a hangsebességet a saját testével. Az egyik négy percben az orvos rohangál a folyosón, a másikban egy osztrák önként ugrik ki a világűr pereméről, és ez neki élmény. Meg másoknak is. Az emberiség furcsán bánik az idővel.

3 percet mutatott a kijelző.

Három perc. Steven Weinberg egész könyvet írt az univerzum első három percéről. Néhány száz oldal arról, ami háromszor hatvan másodperc alatt történt. Ha ugyanilyen arányban írnánk meg egy átlagos budapesti reggelt, az félmillió oldal lenne, amiből háromszázezer a dugóról szólna. Lincoln gettysburgi beszéde alig három percig tartott. Utána mindenki tudta, hogy egy nemzet nem halhat meg. Előtte kétórányi szónoklat volt, amire senki nem emlékszik. Úgy tűnik, három perc elég az örökkévalósághoz, de csak ha az ember tudja, mit akar mondani.

2 percet mutatott a kijelző.

Két perc. A Titanic agóniájának utolsó két percében a hajó függőlegesen állt, a zenekar elvileg játszott, bár ezt utólag mindenki hallotta, aki nem volt ott, de néhány túlélő meg is erősítette. Maradandó élmény. Két perc telt el a csernobili reaktorteszt kezdetétől a robbanásig. Két perc, amiben egy csapat mérnök arra jutott, hogy a biztonsági protokollt most éppen nem kell komolyan venni. Két perc az instant tészta utolsó két perce is, amikor az ember a fedelet nyitogatja, hátha már kész, és soha nincs kész, de azért megeszi, mert ki bírna ki még két percet.

1 percet mutatott a kijelző.

Egy perc. Hatvan másodperc. Az emberi szív 1 perc alatt hatvanszor ver. Egy kolibri szíve hatszázszor. Egy Google-keresés 0,4 másodpercig tart, tehát egy perc alatt százötvenszer meg lehetne keresni, hogy „mikor jön a villamos”, és százötvenszer ugyanazt a választ kapni. Kubrick a 2001: Űrodüsszeiában egy percnyi csönddel zárja az átváltozás jelenetét. Egy perc némaság, ami alatt a néző rájön, hogy vagy most értett meg valamit a létezésről, vagy soha nem fog. Mindkét lehetőség elfogadható.

A kijelző villogni kezdett.

A kijelző villogott. Az a fajta villogás, ami annyit jelent, hogy mindjárt. A mindjárt az emberiség legőszintébben hazug szava. Minden anya ismeri, minden gyerek használja, minden szaki erre esküszik. A mindjárt nem időegység, hanem állapot, valójában az ígéret és a valóság közötti rés, ahol a remény még él, de már nem mozog. A fizikában nincs mindjárt. A matematikában sincs. Az ókori görögök ismerték a kairoszt, a tökéletes pillanatot, amikor cselekedni kell. A modern városi ismeri a villogó kijelzőt, ami szerint a villamos egyszerre létezik és nem létezik. Schrödingernek nem macskával, hanem utastájékoztató kijelzőkkel kellett volna szemléltetnie ezt.

Az ember felnézett, és már arra készült, hogy felszáll a villamosra, mint aki öt percet utazott az anyag keletkezésétől a kolibri szívverésén át Schrödingerig.

A kijelző átváltott: „Járat törölve”.

Az ember sóhajtott. A mellette álló srác a telefonját nézte. Egy galamb leszállt a sínre, körülnézett, és úgy döntött, hogy marad. Tizenhét másodperc múlva a kijelzőn feltűnt a következő járat, ismét öt percet mutatott. Az ember elmosolyodott. Volt már gyakorlata ebben.

Nyitókép: Kiss Bence Álmos (forrás: JCDecaux)

Lásd még:

A megállókban folytatódnak a történetek – Megvannak a JCDecaux novella-pályázatának idei döntősei, a közönségszavazás még két napig tart

„Budapest még nem Párizs, de a művészet itt is egyre nagyobb szerepet kap” – A JCDecaux számára nemcsak a szép városi környezet megteremtése fontos, hanem a fenntarthatóság és a művészetek népszerűsítése is.

„Nem dolgozni megyek be a munkahelyemre, hanem alkotni” – Interjú Jamniczky Tímeával, a JCDecaux Hungary Zrt. vezérigazgatójával

„Nekem Budapest kisvárosok békés együttélését jelenti” – Interjú Grecsó Krisztiánnal