
Táncórák – huszonöt éve
– Interjú Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával
December 1-jén ünnepli huszonötödik születésnapját a Nemzeti Táncszínház, a magyar táncművészet egyik legfontosabb intézménye. Létrehozásának egyik fontos célja volt, hogy állandó bemutatkozási lehetőséget teremtsen a magyar táncművészet különböző irányzatainak és alkotóinak, miközben a táncművészet gazdag hagyományait is közelebb hozza a közönséghez. A születésnap alkalmából Ertl Péter igazgatóval beszélgettünk. Kiderült, hogy az intézmény történetében II. Józsefnek és Kempelen Farkasnak is szerepe volt, emellett azt is megtudtuk, hogyan kapcsolódik, hogyan kapcsolódik a Nemzeti Táncszínházhoz a Müpát is tervező Zoboki Gábor táncos múltja.
Mielőtt a huszonöt éves Nemzeti Táncszínházról beszélünk, idézzük fel annak előzményeit.
Elsőként említsük meg a máig kiváló munkát végző Magyar Táncművészek Szövetségét, amelynek szerveződése 1948-ban kezdődött, hivatalosan azonban csak 1954-ben alakult meg. Segítette az előadóművészeket, az oktatási intézményeket és a kutatókat. 1980-ban a szövetség két munkatársa, Török Jolán és Galambos Tibor megalapította a Táncfórumot, amely a magyar táncegyüttesek előadásainak szervezését és megvalósítását segítette. A táncművészek akkoriban még – saját színházépület híján – különböző játszóhelyeken mutatták be produkcióikat.
Mégpedig látványos, szakmailag is kiemelkedő előadások voltak ezek között. A hetvenes–nyolcvanas években sportcsarnokok nézőtereit töltötték meg. Ha nem udvariatlan a felvetés: ezek a grandiózus produkciók akárha kulturális showműsorok lettek volna…
Ezzel kapcsolatban említeni kell az 1960-ban Eck Imre alapította Pécsi Balett és a Markó Iván vezette Győri Balett előadásait. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy egyre népszerűbb lett a néptánc. Ide tartozik a Magyar Állami Népi Együttes munkássága, a Novák Ferenc vezette Honvéd Táncegyüttes, a Budapest Táncegyüttes, valamint a táncházmozgalom és a néptánchagyományok tudományos gyűjtése is. De ebben az időszakban már a kortárs tánc is bontogatta a szárnyait Magyarországon, és számos izgalmas társulat jelent meg a színtéren.
Markó Iván (jobbra) és a Győri Balett táncosai 1979-ben (fotó: Fortepan / Urbán Tamás)
A hetvenes–nyolcvanas évek igencsak mozgalmas időszak lehetett a táncművészetben.
A táncművészek, a koreográfusok és a tánctudósok példaértékű közösséget alkottak. A Táncfórum pedig átgondolt, szisztematikus és eredményes munkát végzett 1980-tól 2000-ig. Sikerült egyértelművé tenni, hogy a hivatásos táncművészetnek saját játszóhelyre van szüksége, ahol az előadásoknak nem kell más intézmények programjához igazodniuk.
Végül 2001-ben a táncművészek valóban kaptak önálló játszóhelyet a Várszínházban.
Ekkor jött létre a Nemzeti Táncszínház mint önálló kőszínházi játszóhellyel rendelkező befogadó színház és előadó-művészeti központ. Ráadásul különleges történelmi helyszínen kezdte meg működését: a Várszínház Budapest legrégebbi kőszínháza volt, az épület története pedig egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Korábban szerzetesek éltek az épületben, ám 1784-ben II. József feloszlatta a rendet, az épületet pedig színházzá alakíttatta a Budára települő, német ajkú hivatalnokok szórakoztatására. Az átalakítást Kempelen Farkas tervezte, az 1200 férőhelyes barokk színház pedig 1787-ben nyílt meg. Az épület ezt követően számos társulatnak adott otthont, mígnem 2001-ben a Nemzeti Táncszínház költözött oda. Idén pedig már fennállásunk huszonötödik évfordulóját ünnepeljük.
Tizenhárom évvel később, 2014-ben viszont ki kellett költözniük a Várszínházból, vagy ahogyan ma ismerjük: a Karmelitából.
Akkoriban jó néhány intézményben vendégeskedtünk. Nagy segítséget jelentett azonban, hogy a Nemzeti Táncszínház már a Müpa 2005-ös megnyitása óta rezidens intézményként működött ott, évente száznapos játszási lehetőséggel. A kiköltözés után így a Müpa maradt az egyetlen állandó játszóhelyünk, amely továbbra is számos izgalmas, nagyszabású produkció megszületésének adott teret. Mindeközben új otthont kerestünk a Táncszínháznak, amelyet végül a Millenárison találtunk meg.
Miért pont a Millenáris?
Ragaszkodtam ahhoz, hogy az új épület a négyes–hatos villamos vonalán, vagy annak közelében legyen, mert szerintem ott található a budapesti színházi élet színe-java. Végül megtaláltuk és megkaptuk a Millenáris egyik épületét, majd Zoboki Gábor építésszel és tervezőcsapatával közösen megkezdtük a hosszú tervezési, szervezési és kivitelezési folyamatot.
A Nemzeti Táncszínház épülete (fotó: Hlinka Zsolt)
De miért tartott ez öt évig?
Mert nagyon alapos volt a munka. Zoboki Gábor és munkatársai pedig rendkívül lelkiismeretesen dolgoztak a megvalósításon. Zoboki művészi látásmódja és bizonyos mértékű táncos múltja is sokat segített abban, hogy a tervezés során a szakmai szempontok mellett a táncművészet sajátos igényeit is figyelembe vegye, miközben nyitottan fogadta táncosaink és műszaki kollégáink elképzeléseit is. A Nemzeti Táncszínház új, önálló épülete végül 2019-ben nyílt meg a Millenárison.
Ez már minden igényt kielégít?
Grandiózus! Műszakilag is kiváló, és hely is van bőven. Folyamatos munka zajlik mindkét próbatermünkben, a kis- és a nagyteremben, miközben az előtérben is pezseg az élet. Az egész ház lüktet a tánctól. Az épület minden lehetőséget megad ahhoz, hogy megvalósítsuk szakmai céljainkat. Helyet kap nálunk a magyar néptánc és a népi hagyományok ápolása, a klasszikus balett, a modern és kortárs táncművészet, a társastánc, valamint a különböző táncszínházi irányzatok. Emellett rendszeresen tartunk interaktív előadásokat gyermekeknek és fiataloknak.
A Nemzeti Táncszínháznak viszont nincs önálló társulata.
Éppen az előbb említett sokszínűség miatt lettünk befogadó színház. A Nemzeti Táncszínház közel negyven hivatásos magyar társulattal áll szoros szakmai kapcsolatban. Elsősorban olyan társulatokról van szó, amelyeknek nincs játszóhelyük, de nagy állami együttesek is megtalálhatók közöttük. A nálunk fellépő társulatok főleg a Magyar Táncművészek Szövetsége tagjai közül kerülnek ki. Csak néhányat említek: a néptáncegyüttesek közül a Magyar Állami Népi Együttest, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest és a Duna Művészegyüttest, a balett-társulatok közül a Győri Balettet, a Szegedi Kortárs Balettet és a Pécsi Balettet, a kortárs együttesek közül pedig ide tartozik például a Bozsik Yvette Társulat, a FrenÁK Társulat és a Feledi Project is. Emellett határon túli magyar táncegyüttesekkel is együttműködünk.
Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy évente háromszáz előadást tartanak. Nem sok ez?
Ma már négyszázötven körül jár ez a szám, és igen, ez nagyon sok. Néha úgy érezzük, csökkenteni kellene az előadásszámot, mert ebbe tényleg belerokkanunk. Ráadásul Budapesten több olyan játszóhely is működik, ahol a tánc (főleg a kortárs tánc) nagyobb figyelmet kap. Ilyen a Trafó, a MU Színház és a Bethlen téri Színház. Nálunk főként a professzionális táncművészet élvonalát képviselő társulatok lépnek fel, ugyanakkor a kevésbé ismert, tehetséges fiatal alkotóknak és a független együtteseknek is lehetőséget biztosítunk a bemutatkozásra.
A kultúrában egyre jellemzőbb, hogy egy-egy előadásban különféle műfajok olvadnak össze. A tánc is mind gyakrabban köt házasságot a színházzal, a zenével vagy akár a cirkuszművészettel.
Ez valóban így van, legfeljebb az a kérdés, hogy egy-egy előadásban a hangsúlyok hová kerülnek. Amúgy a Gesamtkunstwerk, vagyis az összművészet gondolata már a XIX. század óta létezik, csak mostanában megint felfedezték a művészek.
Az említett sokszínűségben a néző kiismeri magát?
Sokat teszünk azért, hogy a leendő nézőink pontosan tudják, mire számíthatnak egy-egy előadáson, mert nem engedhetjük meg, hogy csalódottan távozzanak. Én jobban félek a csalódott közönségtől, mint a táncosok. Ők mindent megtesznek azért, hogy az előadás a lehető legjobb legyen, de nekem az is fontos, hogy aki eljön hozzánk, olyan élményt kapjon, amilyenre számított. Mert ha csalódottan távozik, legközelebb nem jön.
Mondjuk, a jegyek ára amúgy is kényes kérdés.
A jegyárakat egyszerűen nem emelhetjük az inflációval azonos mértékben. Igyekszünk megfizethető szinten tartani az árakat és számos kedvezményt is biztosítunk. Szeretnénk, ha mindenki számára elérhetők lennének az előadásaink. A korszerű jegyértékesítési rendszernek köszönhetően már pontosabb képet kaptunk arról, hogy mely országból vagy budapesti kerületből érkeznek a nézőink, milyen gyakran vásárolnak jegyet, és melyik előadás iránt van nagyobb érdeklődés. Így hatékonyabban tudjuk tervezni a működésünket.
Ertl Péter (fotó: Lakatos János)
Ha már szóba jött a pénz: a Nemzeti Táncszínháznak vannak anyagi gondjai?
Mindig lehetne több a támogatás. Egyelőre nem tudjuk, mekkora támogatásra számíthatunk a következő évben, hiszen a költségvetés jelenleg a Parlament előtt van. Ha a kultúra finanszírozásában lesznek anomáliák, azt majd a kulturális költségvetés kezeli. Előttünk áll a Nemzeti Kulturális Alap átalakítása is, a korábbi tao-támogatás pedig már nem áll rendelkezésre, így a finanszírozás egyes elemei továbbra is bizonytalanok. Egyelőre nem tudjuk elkészíteni az üzleti tervünket, de bízunk abban, hogy a támogatás nem lesz kevesebb az eddiginél. A Nemzeti Táncszínház finanszírozása az egyes előadásokra vonatkozik. Mi fellépti díjat fizetünk a társulatoknak, de a próbatermek, az utazás, a jelmezek és más kapcsolódó költségek finanszírozását már nem tudjuk vállalni.
A születésnap kapcsán terveznek valamilyen ünnepi eseményt?
Ennyi munka mellett ez már nem fért bele, de őszintén remélem, hogy nálunk minden előadás egy-egy ünnep.
Nyitókép: Ertl Péter (fotó: Lakatos János)
Lásd még:
A józanság végpontja az igazgató – Interjú Ertl Péterrel
Tánc – rend a Millenárison – Interjú Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával
Az ősbűntől a reményig – Beszélgetés Wéninger Dalmával
Lírai agónia a táncszínpadon: létezik barátságos halál? – Interjú Szőllősi Krisztina táncművész-koreográfussal
Amikor a „túl sok” már bűn – a megbélyegzés mechanizmusa – Interjú Vasas Erika táncművésszel
Budapest a menny kapujában – Frenák Pál értelmezésében – Beszélgetés Frenák Pállal
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, legyen ön is mecénás és támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!
2025 decemberében jelent meg A mecenatúra magyarországi története 1900–2025 című kiadványunk, egy könyv azokról, akik fontosnak tartották, illetve tartják a művészet pártolását.
A kötet megvásárlásával a munkánkat támogatja.

Szent György tér, balra a Honvédelmi Minisztérium, mellette a Színház utcánál az egykori Karmelita kolostor és a Várszínház, jobbra a Sándor-palota (ekkor Miniszterelnöki palota) 1900-ban (fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei / Klösz György)

