Méltó visszatérés a színpadra

Az Eiffel Műhelyházban adott bel canto koncertje nemcsak ragyogó művészi teljesítmény volt, hanem a négy hónapos külföldi út után a hazai színpadokra való visszatérését is jelentette. A betegségéből felépült művészt és vendégelőadóját, Baráth Emőke operaénekest a közönség vastapssal ünnepelte. Kolonits Klárával ikonikus szerepeiről, jövőbeli terveiről, a következő generációval való kapcsolatáról, valamint arról beszélgettünk, hogyan változtatta meg életmódját annak érdekében, hogy ismét színpadra állhasson.

Hogy érzi magát? A betegsége ellenére a hangját megőrizte – ez rendkívül örömteli.

Jól vagyok. Komoly betegség támadta meg a szervezetemet: rosszindulatú petefészek cisztákkal operáltak. Ugyanaz a génhibám, ami Angelina Jolie-nak. Szerencsémre időben elkapták az orvosok, nem volt szóródás, mégis kemoterápiát kellett kapnom. Utána a nagyon szigorú, teljes életmódváltás mellett döntöttem. Ez érinti az étkezést, a táplálékkiegészítőket és a mozgást, a sportot, a mentális munkát. Azt gondoltam, ha egy évet dolgozok magamon, utána minden nagyon könnyen megy majd. De az a tapasztalatom, hogy ennek a munkának nincs vége – ugyanakkor ez megnyugtató is, hiszen továbbra is tudok magamért tenni.  

Továbbra is részt vesz gyógyító terápián?

Két évig kapok egy, a génhibát korrigáló gyógyszeres kezelést. Szoros utánkövetés van, ami részben stresszel, de örömmel is jár, mert az ember visszaigazolást kap arról, hogy jól van. Az biztos, hogy az élet soha többé nem lesz már ugyanolyan, mint előtte – és ez nem okvetlenül baj. Ha van olyan helyzet, ami valakit megbetegített, abba semmilyen szempontból nem jó visszatérni. Ez általában a saját múlttal való szembenézést, a szakmai pálya, a családi kapcsolatok átgondolását jelenti. Akár transzgenerációsan is. Ez mindennapi elfoglaltságot ad, amelynek megvan a fárasztó oldala, de az eredménye is. És sajnos az is látszik, hogy a túlcivilizált életmód, amiben élünk, és a bizonytalanság faktor, amiben a szabadúszó művészek élnek, mekkora veszélyforrás. 

Látva a májusi koncerten, fényes szerepek várnak még önre. Hogyan gondol magára operaénekesként?

A pályámat illetően nem nagyon tudok előre tervezni, mert egy korombeli nőben már nem igazán szoktak gondolkodni. Azt viszont sokszor megkapom, hogy ahhoz képest, hány éves vagyok, hihetetlenül friss a hangom. Én beleteszem azt a szakmai munkát, amire szükség van, de ahhoz, hogy ez valóban gyümölcsöző legyen, kell egy olyan színházvezető is, aki együtt gondolkodik a művésszel, és meglátja benne azokat a szerepeket, amelyek igazán jól állnának neki. Erre azonban soha nincs garancia.

A májusi előadáson jól érezhetők voltak az egész előadást jellemző pluszenergiák. Hogy élte meg az estét? Milyen visszajelzéseket kapott?

Szakmai visszajelzést nem igazán kaptam, a kritikaírás nagyon szórványos Magyarországon. A művészeti igazgató ott volt, és mondta, hogy szép előadás volt. A jelenlévők visszajelzései nagyon sokat számítottak nekem, mert volt bennem aggodalom. Az elmúlt másfél évben, amióta a betegségem kiderült, még kevésbé vagyok jelen a szakmában, mint korábban. A műtét után tavaly májusban Stuart Mária egy igazi comeback-előadás volt, és nagyon jól sikerült. Utána novemberben játszottam a Lohengrinben Elza szerepét, amivel teljesen új területre léptem. 2026 elején meghívtak Németországba, ott Donizetti Roberto Devereux című operájában I. Erzsébet angol királynő szerepét alakítottam. A visszatérő-koncertemen is ebből a szerepből énekeltem a két nagy szólójelenetet. A kedvencemből pedig – Bellini Normájából – az est vendégművészével, Baráth Emőkével énekeltünk duetteket.

A színpadon a férje, Dinyés Dániel karmester, zeneszerző kísérte zongorán, és amennyire tudom, a Liszt-díjas Baráth Emőke sem egyszerűen pályatárs – jó barátságot ápolnak. 

Rendkívül inspiráló és erőt adó volt, hogy a férjem kísért. Szintén különleges élmény volt, hogy Baráth Emőkével léptem fel – őt korábban egy kurzuson tanítottam, illetve mentoráltam. Emőke olyan fiatal pályatársnőm, akire különlegesen odafigyelek és aki ezzel a koncerttel tette meg az első lépést egy számára új repertoár felé. Bátorítottam a Rossini-repertoár felvételére, és beigazolódott a megérzésem: fantasztikusan énekelte a választott áriát és a Bellini-duetteket is. Kölcsönösen inspirálódtunk egymás énekéből, és az összhatás a visszajelzések szerint várakozáson felüli volt.

Érezte a közönség szeretetét, amikor meghajolt az előadás végén?  

Amikor kijöttem a fogadótapsra, már ott kaptam valami személyeset, valami melegséget a közönségtől. Már akkor lehetett érezni, hogy megkönnyebbültek: látják, jól vagyok, jól nézek ki. Ez azt jelentette számomra: tartós, reményteli hit van bennük abban, hogy túl fogom élni ezt a betegséget. Aztán ahogy egyre jobban felforrósodott a hangulat, egészen a ráadásig – ami a La Grange-ária, a Szép reménysugár volt –, azt éreztem, hogy az emberek a zenéből áradó érzelmekkel együtt azt is ünneplik, hogy újra együtt lehetünk. A közönség és én.

Rendkívüli, megismételhetetlen élmény volt. Sajnos hosszú ideig tényleg az egyetlen, mert az a szerencsétlenség történt, hogy egy vírusfertőzés miatt az egész Traviata-sorozatot le kellett mondanom az Operában. A közönség legközelebb ősszel, a következő Primadonnák koncerten találkozhat velem. Az is egy pótkoncert lesz, ugyanis már tavaly is elmaradt egy a betegségem miatt. Nagy motiváló erő, hogy új áriákat tanuljak, amivel a közönség elé állhatok. 

Milyen szerepek várnak önre a következő évadban?

Visszajön John Adams háromfelvonásos műve, a Nixon Kínában – egy modern amerikai opera. 2024 őszén mutattuk be. Új szerepben állok színpadra egy kísérleti jellegű Lakmé-előadásban. Visszatérek Stuart Máriaként és a Hunyadiban Szilágyi Erzsébetként – mindkettő nagy, bejáratott szerepem. És közben lesznek egyéb koncertek, egy Norma és egy Don Giovanni-előadás a Müpában. A férjemmel pedig Strauss-dalestet tervezünk.

A Hunyadi 2023-as előadásban (fotó: Angelo Capodilupo)

Miként alakultak a külföldi fellépései, és mennyire elégedett azokkal? Legutóbb Németországban, a Theater Ulmban szerepelt – a helyi kritika elismerően méltatta. 

Nem énekeltem nagy helyeken, az úgynevezett „A” házakban, viszont sok országban megfordultam, és több olyan szerepre is hívtak, amelyeknél kifejezetten bennem gondolkodtak. A mostani, németországi fellépés is ilyen alkalom volt. Ezek a különleges felkérések nagyon sokat hozzáadtak a pályámhoz. Van egy szerepkör – például Strauss Rózsalovagjának Tábornagynéja, Donizetti Tudor-királynői –, amelyben úgy érzem, igazán van keresnivalóm. Ezek érett női szerepek: anyák, uralkodók, nagy drámai mondanivalóval. A fiatal karakterek már nem biztos, hogy nekem valók, még úgy sem, hogy most huszonöt kilóval kevesebb vagyok, mint korábban.

A Nixon Kínában is ilyen: Pat Nixont, az elnök feleségét alakítom. A hatvanas éveiben járó világsztár szoprán, Renée Fleming is őt énekelte az elmúlt években Párizsban, és a karakter meg az előadó életkora közötti több mint húsz év különbség egyáltalán nem okozott diszharmóniát. Másrészt úgy érzem, színésznő is vagyok: hitelesen, tartalmasan tudok megformálni egy ilyen kihívást jelentő szerepet. Az én pályám nyitott könyv: attól függ, ki mit akar beleírni.

A színpadon ritkán találkozni maníroktól mentes, mély érzelmekkel teli énekléssel – önre ez jellemző. Szerintem ezért az erőért, képességért zárta a szívébe a közönség.

Ez a fő célom, mert csak azt szeretném csinálni, ami igaz. Az elmúlt évtizedekben is mindig őszintén, tabuk nélkül nyilatkoztam. Mert hiszem, hogy a kendőzetlen őszinteség találja meg az emberek szívéhez az utat: amikor nem azt érzik, hogy valamilyen felépített, kreált képet mutatok magamról.

Tulajdonképpen ez az önreflexió vezetett el a pszichológiához is. 2023-ban nagyon kiégtem az énekesi pályán. Egy évig alig énekeltem az Operában, és a korábbi évi tíz-tizenkét színpadi szereplés is kevés volt az aktív pályafutáshoz. Ezzel egy időben kezdődött a betegségem is. Tudatosult bennem, hogy semmilyen ráhatásom nincs arra, hogy mikor és mit énekelhetek a színpadon. Ez nagyon megviselt. Persze volt a pályám közepén egy felfelé ívelő szakasz: eljutottam nagy szerepekig, sikerekig, megkaptam a Kossuth-díjat, és a Halhatatlanok Társulatának is tagja lettem. Az elmúlt évtizedben viszont egyre inkább azt éreztem, hogy bizonyos szituációkban egyszerűen útban vagyok másoknak. Ez okozott a pályámon egy nagy megakadást.

A Hugenották 2017-es premierjén (fotó: Angelo Capodilupo)

Hogyan döntötte el, hogy a mentális egészségével is foglalkozik?

Egy barátnőm ajánlását követtem, aki Lénárd Ágota sportpszichológus, egyetemi tanár segítője lett. Őt megismerve jöttem rá, hogy a sportpszichológiával tudok magamon segíteni, úgy, hogy a lelki nyomás ne befolyásolja a teljesítményemet. Felvételiztem a Testnevelési Egyetem kétéves sportmentáltréner szakára, 2023 őszén kezdtem a tanulmányaimat. Az utolsó félévet már csak online tudtam megcsinálni, mert akkor volt a műtétem. Éppen abban a kritikus évben kezdtem el tanulni, amikor alig volt itthon munkám, és az egyetem rendkívüli motivációt adott nekem. Elindult egy olyan változás fejben, ami később nagyon megdobta a túlélésemet. Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak. Az éneklés mellett azzal szeretnék foglalkozni, hogy a sport- és teljesítménypszichológia eszközeit zenészekre, énekesekre adaptálom.

Volt egy sikeres saját kezdeményezése is. Mondana róla egy-két szót?

Június elején volt egy projektem, a Szekrényből a színpadra címmel. Már befutott opera-énekesnők ajánlhatták fel a fellépőruhájukat fiatal énekeseknek és diákoknak. Sok művész hozta el a ruháját az esemény helyszínére, a Benczúr Házba. Jöhettek fiatal énekesek, diákok Budapestről és vidékről is. A ruhákért cserébe egy-egy dalt, áriát, duettet énekeltek. A férjem kísérte őket zongorán, Lőrinczy György kulturális menedzser pedig a helyszínt biztosította. Szép esemény kerekedett ebből: délelőtt tíztől este hatig nonstop szólt az ének. Amikor láttam, hogy a fiatalok izgulnak, légzőgyakorlatokkal segítettem nekik a stresszoldásban. Decemberben megismételjük az eseményt, addigra jobban látom, hogy van-e rá újra fogadókészség. Szeretnék akkor tartani egy rövid stresszkezelő tréninget is. Olyan dolgokat taníthatok nekik, amelyeket például vizsgadrukk esetén is alkalmazhatnak. 

Ön is ajándékozott a fellépő ruhái közül? A májusi Eiffel Műhelyházban tartott dalesten egy különlegesen szép, egyedi tervezésű kreációban lépett fel. 

Szinte az összes fellépőruhámat odaadtam – azonkívül, amelyben felléptem májusban. Minden ruhám boldog gazdára talált, szívmelengető visszajelzéseket kaptam a fiatal énekeslányoktól. Volt, aki a tőlem kapott ruhában tette le sikerrel az év végi főtárgy-vizsgáját, a másik énekes az én ruhámban ment felvételizni a Mozarteumba, másikuk pedig külföldi fellépésre vitte a kiválasztott öltözéket. Ezek a fiatalok nemcsak hozzám kapcsolódtak az eseményen keresztül, hanem azokhoz az énekesekhez is, akik előtt énekelniük kellett és akikkel eddig csak a színpadon találkozhattak. A kezdeményezésben csak harminc év alattiak vehetnek részt, ők a koruk miatt a mentorok gyerekei, unokái lehetnének. Az idősebbek a tapasztalataik átadásával tudnak segíteni egy-egy pálya elindításában.

Mi a következő projektje?

A Testnevelési Egyetemen tanított Bartók Réka Piroska és Kovács Krisztina – őket kértem meg, hogy augusztus végén tartsanak workshopot a méltó bánásmód és az abúzus témájáról. Ez a kérdés rengeteg zenészt és operaénekest érint. Interaktív alkalom lesz, amelynek az a célja, hogy a sportban már kialakított jó gyakorlatokat adaptáljuk a mi területünkre. Jónak tartanám, ha a hivatalos bejelentési lehetőségek mellett nálunk is lennének olyan biztonságos csatornák, ahol azok is megoszthatják a tapasztalataikat, akiket valamilyen sérelem ért. Szeretnénk tisztázni azt is, mi számít a hatalommal való visszaélésnek és mi nem tekinthető korrekt viselkedésnek.

Kolonits Klára (fotó: Nagy Attila)

Az énekeseknek nincs valódi érdekvédelmi szervezetük, gyakorlatilag semmilyen beleszólásuk nincs a működési keretekbe. Ezért is érdekel, hogy a sportban hogyan alakult ki az a szemlélet, amely ma már sokkal tudatosabban kezeli ezeket a helyzeteket. Az úszóknál is hosszú évtizedekig szentesítette a cél az eszközt. A mi területünkön is sok nagynevű, vezető pozícióban lévő művész öregbítette az ország hírnevét, de nagyon sok áldozatot hagytak maguk után. Ez a viselkedés generációról generációra öröklődik, engem az érdekel, hogy miként tudjuk ezt a gondolkodást megállítani Magyarországon. Olyan mondatok élnek még mindig a köztudatban, mint hogy: „Minek ment oda?”, „Teher alatt nő a pálma.” vagy „Én is kibírtam, hogy így bántak velem.” Ezek a beidegződések összeadódnak, és egy idő után már nem lehet tovább cipelni őket.

Ez a következő projekt, amelyben szervezési, arculati szerepet vállaltam. Nem valaki ellen irányul, hanem edukációs céllal szeretném elindítani. Partnerül hívom az egykori tanáraimat; a program egyik része előadás, a másik interaktív krízisintervenció lesz. Ebből már látni fogjuk, mekkora igény van egy ilyen kezdeményezésre. Ez is magánkezdeményezés, ahogy az előző volt, és a közösségi oldalaimon fogom meghirdetni.

Nyitókép: Kolonits Klára (fotó: Nagy Attila)

Lásd még:

A közös zenélés ünnepe – Nemzetközi művészekkel érkezik a Kaposfest 2026

„Csak egy közös ügy létezik” – Beszélgetés Dinyés Dániellel

A Puccini-örökség nyomában – Beszélgetés Valerio Galli karmesterrel