Okcitániából, Umbriából és Marokkóból indul mentőcsónak a kortárs magyar kultúráért 

„Minthogy a kormányzat elengedte a kultúrát, felmerül a kérdés, hogyan lehet alulról segíteni abban, hogy ne a provinciális, sok esetben giccsbe hajló művészet határozza meg ezt az országot, hanem legyen valamiféle előremutatás, és a magyar művészek benne maradjanak a nemzetközi vérkeringésben” – ezzel a felütéssel indította Vágvölgyi B. András író, újságíró, filmrendező azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyet a szabad alkotók támogatására létrehozott Mentőcsónak „vízre bocsátásának” alkalmából tartottak. Az ösztöndíjprogram ötletgazdájához, a dél-franciaországi Okcitánia régióban, Val-d'Aigoualban kastélyprojektet irányító, kultúraközvetítő, közösségszervező Derdák Andráshoz csatlakozott Oltai Kata művészettörténész, kurátor, a józsefvárosi Konfekció vintage shop tulajdonosa, Péterfy Gergely író, az Umbriai Magyar Köztársaság alapítója, valamint a Marrákesben alkotóházat működtető Gauder Milán közgazdász.  

Oltai Kata egy korábbi beszélgetésben úgy fogalmazott: a kultúra a különböző területeken tevékenykedők más-más nézőpontjaiból, diskurzusaiból, vitáiból, kritikáiból építkező hálózat, amelynek a folytonosság a lényege. A kontinuitás segíti értelmezni a fogalmainkat, és ismerteket ad a jövőt formáló gondolkodáshoz. Az elmúlt tizenöt évben sokat veszítettünk azzal, hogy a kulturális intézményeket és szakembereket leépítették. Ez körmönfontan, szisztematikusan zajlik, és nem látjuk jelét annak, hogy a társadalomban komolyan megmozdulna az empátia, jóllehet a szabadságvesztés nemcsak azt sújtja, akit éppen kiszemeltek, hanem mindannyiunkra kihat. 

Kata 2012-ben, amikor a kormány elkezdett jogot formálni arra, hogy beleszóljon szakmai kérdésekbe, Ludwig Múzeum-beli kurátori állását a bizonytalan szabadúszólétre cserélte. A kulturális intézményekben dolgozók, az átalakított egyetemeknél maradt oktatók nagy dilemmája volt és ma is az, hogy kiszálljanak-e, vagy próbálják saját meggyőződésüket, szakmaiságukat képviselni a szűkülő keretek között. Oltai esetében a társadalmi felelősségérzet felülírta az egyéni ambíciókat. A politika 2018-as kulturális dimenzióváltásakor úgy ítélte meg, hogy az állami intézményrendszer végképp vállalhatatlanná vált. 

Oltai Kata a 2023-as SzuperWMN-díj nyerteseként (fotó: WMN)

Vágvölgyi felvetésére kifejtette: nemcsak a kormány, hanem mindegyik politikai oldal elengedte a kultúrát. A kultúra nem egyenlő a művészettel, ezért is tartja fontosnak, hogy a Mentőcsónak tudósokat is támogatni kíván. A kultúra globális, abban mutatkozik meg, hogy milyen társadalmat képzelünk el, mire helyezzük a hangsúlyokat. Ezekhez a szempontokhoz kellene rendelni a gazdasági eszközöket, az intézményi rendszert, az oktatást. Ebben kétségtelenül nagyobb szerepe van a kormányzatnak, de az ellenzék is felelős érte. Nem hoztak létre egyéb lehetőségeket azok, akik ezt akár „gombokból” megtehették volna. 

„Szerintem az is iszonyúan fontos minden gondolkodó embernek, hogy az alkotóházi nomádságból visszatérve értelmet nyerjen a munkája. Az eredeti tehetségek, legyenek fiatalok, középgenerációsak vagy idősek, nagyon nehezen találják meg azokat a csatornákat, ahol realizálódnak a gondolataik. A rezidensprogramoknak ezt is figyelembe kell venniük valamilyen módon” – mondta. Hozzátette: a fiatal generációk az elődeiknél sokkal kevésbé zárják be magukat az irodalmár, a képzőművész, a zenész, a szociológus és egyéb szakmai kategóriákba. Az életrajzokból is látható, hogy nagyobb a kulturális alkalmazkodóképesség, változtak a kifutás terepei. Erre szintén gondolnia kell majd a zsűrinek a pályázatok elbírálásánál. 

Gauder Milán (forrás: FinTech Group, Kovács Dávid)

„A kastélyprojekt indulásakor megkeresett András. Akkor azzal utasítottam vissza, hogy nincs kapacitásunk beszállni, mert van egy saját projektünk. Ugyanis 2021-ben a családommal vásároltunk egy házat Marrákesben, ahová művészeket vártunk. De két évig tulajdonképpen egyet sem sikerült odacsábítanunk. Azok a gazdasági rádióműsorok, interjúk, amikben nyilatkoztam és meghirdettem a programunkat, nem sok művészhez jutottak el – mesélte Gauder Milán, aki „civilben” az IzzyPay Zrt. igazgatósági tagja. – Egyszer, amikor épp egy nagy cekkerrel érkeztem Bécsből, megláttam Grecsó Krisztiánt és a feleségét a 6-os villamos megállójában. Leszólítottam őket, megkérdeztem Krisztiánt, nem akar-e Marrákesbe jönni alkotótáborba. Kiderült, hogy még soha nem járt Európán kívül, de két hónap múlva már nálunk volt és alkotott.”

 Az „első fecskék” a Gauder Alkotóházban: Grecsó Krisztián és Szűcs Péter (forrás: PetersPlanet.travel)

Azóta hat művész járt ott, jelenleg zenészek tartózkodnak a házban, és már őszre is van jelentkező. (Grecsó-egyperces az alkotóházból ITT.) „De struktúra még nincs, menet közben alakulnak a szabályok, a hibáinkból tanulva igyekszünk tökéletesedni. Örülünk, hogy nem egyedül és nem is csak hárman próbálgatjuk ezt az utat. Itthon már mindannyiunkat többen megkerestek, akiknek van valamilyen házuk, fogadókészségük, pénzük, szándékuk vagy lelkesedésük. Elkezdtük egymással egyeztetni, hogyan érdemes nekiveselkedni. Nincs minden kitalálva, de visz minket a lendület és az önkéntesek munkája.”

Gauderék Algériában gyerekeskedtek, pozitív emlékeket őriznek az arab világról. „A bátyámmal közös kultúrmissziónk, hogy a Marrákesbe hívott művészeket, tudósokat, startuppereket ráébresszük: a kormánypropaganda híresztelésével ellentétben nem terrorista az összes arab. Van ott egy gyönyörű kultúra, amit átérezhetnek. Hazatérve nem kell beleírniuk az első cikkbe, könyvbe, csak az a célunk, hogy vigyék magukkal az élményt” – mondta Milán. Utána bármit alkotnak, az hordozza és akaratlanul is terjeszti majd a megélt kulturális hatást. Komoly változásokat indít el az emberben az ottani független alkotói lét. (Ahogy Szűcs Péter világutazó, a Gauder Alkotóház vendége írta: Marokkó ideális úti cél egy új élet kitalálásához, az inspirációkban való megmártózáshoz, az előítéletektől való megszabaduláshoz.) 

Könyvtár Marrákesben, a Gauder Alkotóházban (forrás: Riad Al Massarah)

Amikor egyetemi előadásokat tartott, ifjú tehetségeket invitált rezidensnek Marrákesbe, de nem tudta áttörni a falakat, alig jelentkeztek. Később nagy önmarcangolások közepette úgy döntöttek, befutott művészeket is hívnak. Ezt a lépést még a barátaik is kritikával illették, hiszen a befutottak nem szorulnak segítségre. „Azért hívjuk őket, hogy olajozzák a gépezetet. Rajtuk keresztül próbálunk hírnevet szerezni, hogy a fiatalokhoz is eljussunk. Arra törekszünk, hogy elérjük a kívánt arányt: sok fiatalt és néhány neves embert várunk” – magyarázta Milán.

Derdák Adrás megjegyezte: lám, van, akinek az a gondja, hogy a felajánlásához nem találja meg a közönségét. „Azért is kell mindenképpen beszélgetnünk, hogy kiderüljön, kinek mije van és mire lenne szüksége. Lehet, hogy egyikünk éppen abban szenved hiányt, ami a másikunknak teljesen természetes módon rendelkezésére áll. A mi ötletünk is abból született, hogy van két helyiségünk, amik valakinek épp jól jöhetnek. Az ösztöndíjprogramot megelőző önkéntesség alapja is az volt, hogy hátha kapóra jön, amit kínálunk.”

A Gauder Alkotóház belső kertje (forrás: Riad Al Massarah)

A Mentőcsónak ösztöndíj szabad művészeknek és társadalomtudósoknak szól – de kiket nevezünk szabadnak?

„Egy szűkülő halmazt – állapította meg Oltai. – Az utóbbi tizenöt év – de akár harmincat is mondhatunk – kompromisszumhálókat szült. Ezek a konstrukciók olyannyira bemerevedtek, hogy ha lesz is politikai változás, azt nem követi majd gyors társadalmi, illetve intézményi átalakulás. Ilyen szempontból a »szabad« elveszítette a jelentését, inkább arra vonatkozik, aki nemhogy egyről a kettőre nem jut, de az egyről is lecsúszóban van. Mert a saját pénzét kell beletennie a dolgokba. Ha nem igazodik a politikai elvárásokhoz, akkor komoly egzisztenciális kihívások és veszteségek elé állítja magát. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a választott kulturális közeg egyre jobban elismeri azokat, akik kívül maradnak a kompromisszumok hálóin. Különböző életkorú, társadalmi helyzetű emberek szólítanak meg az utcán azzal, hogy tudják, mit csinálok, miről beszélek, és az fontos nekik. Ezekbe a hétköznapi megerősítésekbe tudok kapaszkodni.” 

Akkor érezzük igazán, mit is jelent a szabadság, amikor csorbul. Szabadnak lenni folyamatos munkát igénylő, sok lemondással járó feladat, különösen akkor, ha egy mikroközösségért dolgozunk. „Sokan, sokfelől próbálkoztunk, sokan tartottak ki, de a mostani nagyon kemény helyzetben nehezebb arra bírni embereket, hogy őrizzék meg a szabadságukat, hiszen kérdéses, életforma-szerűen fenntartható-e, illetve meddig tartható fenn ez a vállalás” – fűzte hozzá Kata.

Derdákéknál is szóba került, hogy kit tekintünk szabad alkotónak. „A feleségem, Földes Anita, aki sokkal alaposabb nálam, felvetette: ha már a közleményünkbe beleírtuk a szabad kifejezést, mit fogok válaszolni, amikor a jelentését firtatják? A fogalmak megragadása, kiüresítése, átértelmezése jó pár éve zajló kulturális szóbirkózás, dzsungelharc. Egy hasonlat jutott eszembe: 2012 óta Magyarország az országunk neve. Korábban a Köztársaság szó is szerepelt mellette. Nehéz volna definiálni a különbséget, azt, hogy vajon miért volt fontos megszavazni az átnevezést, mindenesetre nekünk hiányzik ez a szó. Érezzük is, hogy ez az ország nem köztársaság. Valahogy így gondolkodom a szabad művésszel, alkotóval kapcsolatban is. Szerintem a hiányából mindenki érzi és érti, hogy mit jelent” – fogalmazott András.

Péterfy Gergely és felesége, a szintén író Péterfy-Novák Éva Olaszország Umbria tartományában, Todiban él. „Miután úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk, valahogy maguktól kezdtek alakulni a dolgok. Nem az történt, hogy nőtt még egy szobánk, hanem kitaláltuk, hogy legyen egy művészeti projektünk, és azt elneveztük Umbriai Magyar Köztársaságnak. Ezt az állati jól hangzó nevet meg kellett tölteni tartalommal – tudtuk meg Gergelytől. – Arra jutottunk, hogy ha a barátaink látnak fantáziát egy Olaszországban működő független magyar kulturális közegben, akkor visszük tovább az íróakadémiánkat, az utazásainkat, amik már addig is futottak. Ha hajlandóak pénzt tenni bele, akkor tudunk segíteni azoknak, akiknek nem telne rá. Hogy ne harapdálják meg mindenféle törvénnyel, nem Magyarországon, hanem Észtországban jegyeztettünk be egy alapítványt. Nagyon izgalmasnak ígérkezett, hogy majd magyar íróknak adhatunk ösztöndíjat. Egyszer csak ránéztünk a bankszámlára, és kiderült, hogy összegyűlt annyi pénz, amennyiből – a kuratórium döntése alapján – Sarkadi Zsoltot meghívhattuk márciusban. Az alapítvány kivett egy lakást, rendes havi pénzt is fizetett neki. Azt mondta, hasznosan töltötte az időt, jól haladt az írással.

Péterfy Gergely a Péterfy-Novák Évával közösen írt Élni és enni Umbriában című könyvének bemutatóján (fotó/forrás: Pengő Edit / Könyves Magazin)

Szerzőként tudom, ebben az abszurd világban iszonyatosan ritka, hogy az ember időt és nyugalmat kap, egy hónapra leteheti a fenekét és a laptopját valahová, ahol mindenki békén hagyja, és még annyi pénz is van a zsebében, hogy kedvére megvacsorázhat, ihat egy pohár bort. A magyar irodalmi élet a szövevényes érdekhálózatok és alázatos függelmi rendszerek dzsungele, amitől csak néhány hétre elszakadni is hihetetlenül üdítő. Azon dolgozunk, hogy minél több barátunk lássa: ebbe érdemes fektetni, megmozdult valami, működik, művek születnek belőle. Szeretnénk majd színházi projektet is vinni Umbriába, ami persze nagyobb falat, és több szervezést kíván.”

Pedagógusoknak is hirdettek ösztöndíjat, ők Szerb Antal Utas és holdvilágának helyszíneit bejáró egyhetes kirándulásra pályázhattak. Az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projekt és a Pro Arte Libera Nonprofit Szervezet ösztöndíját a 2025. márciusi utazásra Ceglédi Anna nyerte. 

Péterfy Gergely, Derdák András, Gauder Milán, Oltai Kata és Vágvölgyi B. András a kerekasztal-beszélgetésen (fotó: Kóka János)

„Igazán kiszakadni, nyugodt alkotóidőt nyerni csak a megszokott környezettől távol lehet – erősítette meg Péterfy Gergely szavait Gauder Milán. – A művészrezidencia azzal teszi a legtöbbet, hogy biztosítja hozzá a feltételeket. Itthon ha tud is szánni némi időt egy művész az érdemi munkájára, mindig beszivárog valami, ami megakasztja, ha csak a belpolitikai híreket hallja, már az is elég ahhoz, hogy egy órát se lehessen nyugodtan eltölteni. Marokkóban egészen más ingerek érik, más a levegő, mások a szagok, az ízek, az arcok, mindenki mosolyog, és senki nem zargatja azzal, hogy intézzen el valamit. A feladatára fókuszálhat, miközben élményeket gyűjt egy következőhöz. Nem céltudatosan, csak egyszerűen beszippantja azt, amit a harmadik világban érzékel. A rezidenciaprogram a megnyugvás–kikapcsolódás–inspirálódás háromszögében segíti az alkotást. Akik jártak nálunk, arról számoltak be, hogy tényleg sikerült kivonniuk magukat az itteni körforgásból, haladtak a dolgukkal, és mosolyogva jöttek haza.” 

A Gauder Alkotóház (fotó: Kleb Attila)

Kleb Attila fotográfus, a JazzFest alapítója Marrákesben járva épp a napokban élvezte a Riad Al Massarah vendégszeretetét. „Szemet, lelket kényeztető helyet hoztak létre. Varázslatos” – mondta.

Nyitókép: Péterfy Gergely, Derdák András, Gauder Milán, Oltai Kata és Vágvölgyi B. András a kerekasztal-beszélgetésen (fotó: Kóka János)

Lásd még:

Új ösztöndíj szabad magyar alkotók számára – „Mentőcsónak” közösségi finanszírozásban

A harmadik hely – Derdák András a franciaországi kastélyprojektjéről mesél

Írói napló, útikönyv, történelmi kalandozás és gasztronómiai tanulmány az umbriai dolce vitáról – Megjelent Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely könyve

Hal helyett inkább hálót szeretne adni, amivel majd halat tudnak fogni – Interjú Gauder Milán üzletemberrel, az Átrium társtulajdonosával, aki úgy döntött, egy időre közös ügyek és társadalmi célok szolgálatába áll.