„Mindenben ott az öröm lehetősége”

Karmester, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar vezetője, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság karnagya, a Zempléni Fesztivál igazgatója. Hollerung Gábor Liszt-díjas karnagy, Érdemes Művész több mint négy évtizede formálja a hazai zenei életet, különleges energiával és nyitottsággal közelítve a klasszikus repertoárhoz és a közönséghez. Számára a zene nem csupán művészet, hanem kommunikáció: közös nyelv, amelyen keresztül ember és ember, generáció és generáció talál egymásra. 

A zene mint közösségi élmény – lehetne a beszélgetés alcíme, hiszen a karmester, karnagy, zenei showműsorok megálmodója mindig egyértelművé teszi, hogy a zenét elsődlegesen valamiféle kollektív katalizátornak, mindenki számára elérhető élményforrásnak tartja. 

Emlékszik az első elementáris zenei élményére?

Az 1960-as években a zenei általánosokban kitűnő tanárok, rengeteg zenei élmény, muzsikahallgatás „bélelte ki” a lelkünket. Tizenhárom évesen szerettem bele a Kékszakállúba, köszönhetően a tanárom fantasztikus bátorságának és ügyességének. A ’60–’70-es években, ha egy fiatalember muzsikálni kezdett, akkor a sorsa bizonyos szempontból megpecsételődött: minden lehetősége adott volt, hogy messzire jusson a muzsikusi pályán. A hangszerválasztással is szerencsém volt, hiszen a zongora rendkívül univerzális, még a táncdalfesztivál dalait is remekül elő lehetett adni vele – persze a saját szakállunkra. Szóval, azt hiszem, a zene szeretete és a muzsika sokszínűsége már korán kitöltötte az életemet, és lett alapja mindannak, ami utána következett.

Hollerung Gábor (fotó: Vancsó Zoltán)

Harminckét éve áll a Budafoki Dohnányi Zenekar élén. Mi a művészi közösség hosszú távú sikerének titka? 

A legegyszerűbb és a legtömörebb válaszom: a szeretet. A szeretet teremti meg az életben időtálló dolgokat, és ahogyan a családban, a baráti közösségekben, úgy az együttes esetében is viszonyítási pont. A világ és annak leképezése nálunk is hasonló, mint a gyermek esetében, akinél a szülői szeretet szab határokat. Erre időnként düh, értetlenkedés a válasz, de türelemmel, valós és hiteles tettekkel, illetve sok szeretettel konszenzust, hosszú távon pedig sikert érünk el. Logikus és következetes magatartással – következetesség alatt az elvek melletti kiállást értem – sikerült a zenekarral is megértetni, hogy egyrészt a munkánkból, a teljesítményünkből élünk, másrészt mindennek akkor lesz igazán értelme, ha sokaknak okozunk örömet, minél többek számára válunk etalonná. Utólag ez minden könny- és vércseppet hitelesít. A világ kezd megőrülni, furcsán megváltozni, rendkívül súlyos és gyors értékvesztésben élünk. Különösen oda kell figyelnünk tehát, hogy amit tudunk, megőrizzük, és átadjuk a következő generációknak.

Viszonylag fiatalon lettem vezető, a diploma előtti pillanatokban került énekkar a kezem alá – velem egyidős vagy nálam idősebb emberekkel. Nem sokkal később már zenekart irányítottam és a Zempléni Fesztivált vittem, nemzetközi kórusversenyeket szerveztem. Sokat tanul az ember, ha rengeteg különböző dologért vállal felelősséget. Így egyes helyzetek kezelése reflexszé válik, az őszinteség értékké, a szakmai párbeszéd pedig természetessé. Ha szerencsénk van, akkor egy bizonyos korban mindehhez még egyfajta bölcsesség is megérkezik. Megítélésem szerint a szakmai hitelesség egyik záloga az analitikus gondolkodás, amire – nagyszerű tanáraimnak köszönhetően – mindig is fogékony voltam. Hiszen tudnom kell megindokolni, hogy mit miért kérek a zenészektől a próbafolyamat során. Az érvelésem mindig a klasszikus zene szabályainak a logikáját követi, amellyel könnyű és transzparens a magyarázat. A hitelesség másik fontos pillére a szabályok ismerete. A szabadságra, a nagyvonalúságra törekvés a korlátok megismerésével kezdődik: csak így tárhatjuk ki a szárnyainkat, hogy repüljünk.

A Budafoki Dohnányi Zenekar a Müpában (fotó: Vancsó Zoltán)

Mit gondol, hogyan lehet „kinyitni” a klasszikus zene sokszor zártnak tűnő világát szélesebb közönségrétegek felé?

Ebben az első lépés a valóság megértése és leképezése. Nemcsak arról van szó, hogy a klasszikus zene egy egyre szűkebb korosztályt – és azon belül is inkább az időseket – érdekli. A fiatalok igenis megszólíthatók. De számításba kell vennünk, hogy kevesebb ideig fenntartható a gyerekek figyelme, vagyis nem lehet félórás tételeket játszani. A komolyzene szeretete érdekében fontosnak tartom, hogy kimerészkedjünk az áthághatatlan, önmagukat felkent apostolokként látott művészek által emelt és tartott szentélyből. Hiszen ezek íratlan szabályai mentén éltük, éljük az életünket. Miközben téves művészetféltés, ha ferde szemmel nézünk arra, aki két tétel között tapsolni mer, ahelyett, hogy akként értelmeznénk a dolgot, hogy az illető az örömét, a tetszését fejezi ki. Jó páran máig előszeretettel figyelmeztetnek a művek integritására, vagyis arra, hogy az adott darab mindegyik tételét el kell játszani. Mert ha nem, az szentségtörés. De kérdem én: Mozart korában hány olyan koncert volt, ahol különböző művek tételei váltották egymást, és hány olyan, ahol a mester egy-egy zongoraverseny lassú tételét egyszerűen megismételte, mert úgy érezte, a közönség emocionális reakciója azt kívánja meg? Megmondom: sok ilyen koncert volt. Sajnos becsontosodott a világ. Ahogyan az a karmesteri kör is, amely a ’30-as évektől a ’90-es évekig uralta a zenei életet. Ez a világ egyértelműen arra épült fel, hogy a pulpituson ott áll a zene prófétája, mi pedig visszafogott lélegzettel figyeljük, majd kifejezzük a hódolatunkat. Az érem másik oldala persze az, hogy a zene valóban szinte vallássá váló elmondhatatlan erő, mélyen megélhető tapasztalás. Mégis jó, ha észrevesszük az ezt kiszolgáló esetleges hamisságokat. Például, amikor Herbert von Karajan behunyta a szemét, és úgy vette körbe magát a zenekarral, mintha az valamiféle isteni akarat lenne. A hatás természetesen nem maradt el, mert e külsőségek – hatalmas tudással párosulva – földöntúli élményt adtak. A következő generációk azonban már nem fogékonyak erre. Éppen ezért vallom, hogy egy hangversenyt bárhogyan fel lehet építeni. Mi ezt tesszük immár két évtizede. Hiszem, hogy mindenféle zenék eljátszhatók egymás után, különösen, ha a klasszicizmus többtételességének dramaturgiáját követjük. Az első tétel mindig súlyosabb karakterű, a második lassú, gyengéd vagy drámai. A harmadik az olasz gyors-lassú-gyors felépítésre rímelve, valamilyen hármas lüktetésű táncos tétel, majd következik egy virtuóz lezárás. Ez a dramaturgia bevált, és ha a koncerten nagyrészt ebben a struktúrában követik egymást a különféle művek, akkor nagy hibát nem vétünk. Hogy a zeneirodalom melyik gyors és lassú darabját választjuk egymás mellé, és miért, az már az ízlésünkön áll. Illetve azon, hogy mit akarunk elérni, kihez akarunk szólni, miről akarunk mesélni. A jó zene tárháza óriási, kevés a tévút. A lehetséges művek, műrészletek kilencven százaléka nemhogy nem káros a közönségre, hanem esélyt ad azoknak is, akiknek korábban nem volt, vagy nincs lehetősége kapcsolódni a komolyzenével.

A Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyén 1980-ban (forrás: Hollerung Gábor)

Kérem, meséljen a fiataloknak szóló Énekel az ország koncertsorozatról!

Társadalmi kérdésként tekintek rá. Úgy vélem, a művészet szentsége múzeummá vált. Számunkra, akik annak idején zenei iskolába jártunk, az éneklés az élet normális része volt. Vallom, hogy a művészetet nemcsak befogadni, hanem csinálni kell. Minél több embert bevonni, megadni nekik a muzsikálás örömét, hiszen az mindenkinek alanyi jogon jár. Magyarország – Kodálynak köszönhetően – a jobbnál jobb kórusok országa volt, ezt mára sajnos sikerült lenullázni. Az én célom: élményt adni. 1986-ban budapesti középiskolás kórusokat fogtuk össze az Énekel az országgal. Ők hosszú felkészülést követően közösen adtak elő egy nagy oratóriumot. Akkoriban a fiatalok természetes módon jártak énekkarba, jó énektanárok és ügyes kórusok voltak. A közösségben éneklés örömöt adott mindenkinek: ami külön-külön esetleg nem ment, az együtt igen. Életre szóló élményt jelentett. Sok kórust egyesítettem a projektben, mert egy amatőr énekkar a létszám nagyságával arányosan kompetensebb. Közösséglélektan, hogy emberek nagyobb biztonságban érzik magukat másokkal együtt. Így, együtt élhetik át az élményt, amiről azt hitték, csak diplomával a zsebükben tehetik meg: színpadon állhatnak egy nagyszámú közönség előtt. Büszke vagyok arra, hogy ebben a projektben negyven év után is rendületlenül részt vesznek az azóta 60-70 éves tagok. Számukra az év egyik legszebb időszaka a felkészítő tábor és a koncert napja. Amikor sok ember együtt örül, megvalósulni látszik a zene valódi tartalma. Ha ezt meg tudjuk fogalmazni, tapasztalni, rájövünk, hogy mindenben ott a közös öröm és katarzis lehetősége. Csak nyitottnak kell lennünk rá.

A Budapesti Nemzetközi Kórusverseny szervezőjeként és művészként mit gondol a minőség és a financiális fenntarthatóság közti egyensúly megtalálásáról?

A Magyarországon létrehozott kórusverseny tulajdonképpen a német üzleti logikát ötvözte a bennem élő értékrenddel. Öt nagy versenyt nyertünk meg, de azt éreztem, hogy nincsenek jól kitalálva ezek a rendezvények. Azért nem, mert noha mi, győztesek boldogok voltunk, de a második helyezett már – egy szubjektív ítélet miatt – sírva ment haza, a többiekről nem is beszélve. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet célja egy mozgalomnak, nem megengedhető, hogy az éneklés kapcsán kudarcélménnyel távozzon bárki. Alapvetően két dolgon kellett változtatni. A korabeli versenyeken csak első, második, harmadik díjat osztottak ki, a többiek semmiféle visszajelzést nem kaptak. A régi megmérettetések másik fontos eleme volt, hogy csak a kiválasztott kórusok vehettek részt. Akkor már együttműködtem egy német ügynökséggel, amelynek – mondanom sem kell – nagy élmény volt a vasfüggöny mögé nézni. Így hát közösen úgy döntöttünk, hogy nyissuk meg a versenyt minden kórus előtt, és kapjon mindenki elismerést a teljesítményéről. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy részvételi díjat szedjünk. Egyrészt a költségek fedezésére, másrészt azért, mert ez egyből emelt az esemény értékén, és az ellenérték is megvolt: mindenki boldogan ment haza. Minden kórus oklevelet kap a teljesítményéről (az elért eredménnyel, pontszámmal és minősítéssel), ennek célja a további munkájuk ösztönzése. Akár tíz kórus is kaphat arany oklevelet, ha az ehhez szükséges pontszámot eléri. Hiszem, hogy – különösen amatőr együttesek esetében – nem a hiátusokkal kell szembesíteni az embereket, hanem a sikerélményre kell felépíteni a rendszert. Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy ez a szisztéma nemhogy még most is él, de mások is átvették. Elmondhatatlan hatással bír, ha mindenki díjazottnak érezheti magát! Később még egy pedagógiai elemmel gazdagítottuk a rendezvényeket: a kórusok a verseny előtti meghallgatáson szakmai tanácsadáson vehetnek részt a zsűri előtt. Az ott kapott jóakaratú, ám kritikus javaslatokat beépíthetik a versenyprogramjukba. Úgy vélem, az art és a business – hogy stílszerű legyek –, tehát a művészet és az üzlet megszentelt találkozása volt az egész, ami végül egyértelműen értéket teremtett. Persze a ’90-es években minden kommerciális rendezvényt szinte bűnnek tartottak, és a bőkezűen osztott elismerés is okot adott a kritikára. Pedig, ha valaminek nevesítjük az értékét, azzal a jelentőségét ismerjük el, határozzuk meg.

A fenntarthatóság és minőség kérdésében a kultúra különleges helyet foglal el. De vajon mindent megteszünk azért, hogy a társadalmunk egészséges közösségként működjön? Hogy a kulturális hálózat hozzáférhető legyen? Hogy a közösségi művelődés támogatása közüggyé és felsőbb szintű felelősséggé váljon? Tudunk-e forrással számolni a programok, a helyszínek, a szervezési munka tekintetében? Meg tudjuk-e teremteni a szent kapcsolatot a színpad és a közönség között? Kitágítva a kérdéskört: tudunk-e igazán kapcsolódni a színpadról a közönséghez – és fordítva? Mindez kormányfeladat lenne: társadalmi, politikai, edukációs és kultúrintézményi mechanizmusokban tetten érhető és mérhető feladat. Ezek fenntarthatósága nem a pénzbeli, hanem társadalmi megtérülésében mérhető. A mentális egészségben, a teremtőkészségben, a magabiztos életvitelben és a zene teremtette közösségben. Egy egészséges társadalom nagyobb teljesítményre képes, igényt teremt, értéket validál.

A 2004-es Kórusolimpián, Brémában (forrás: Hollerung Gábor)

Mi a tapasztalata, szívesen támogatják vállalatok és magánemberek, mecénások a kultúrát, művészetet?

Nem állunk jól a mecenatúra kérdésében. Az állam a legnagyobb mecénás – zenei területen nem konzekvens döntésekkel. Mindig is azt vallottam, hogy a kérdésben mi, művészetcsinálók is alakíthatjuk a helyzetet. Egy évtizede próbálom ösztönözni egy olyan finanszírozási modell megalkotását, amelyben nem a lobbitevékenység játszana szerepet, hanem a rendszerben való gondolkodás. Szükséges lenne egyfajta öngondoskodás, de ez egyedül nem megy: a szakma összefogására lenne szükség. Természetesen vannak magántámogatóink, és igazán megható, hogy valaki ötvenezer, más egymillió forinttal segít. A Zempléni Fesztivál magántámogatója, Sándor József ötvenmillió forinttal járul hozzá az esemény létrejöttéhez. Ő a régió kulturális felvirágoztatására tette fel az életét. Sok minden egyszerűbb lenne, ha több, hozzá hasonló mecénás élne az országban. Ám sajnos a kultúrára sokan pazarlásként tekintenek, nem értik, mi olyan drága egy koncert- vagy színházjegyen. Hiányzik a szocializáció és az edukáció. A rendszerváltás után nem sikerült jó irányba indulni, és ezért mostanra jóformán csak az állam maradt fenntartó erőként. E tekintetben viszont nem várhatunk csodákat.

A Budafoki Dohnányi Zenekar mindig igyekszik tágítani a határokat: nemcsak stílusok, de korszakok mentén is tágra nyitni azt a bizonyos ollót. A kortárs zene is gyakran kerül terítékre koncertjeiken.

Valóban, de nem mindegy, hogy milyen „csomagolásban” történik mindez. Azt gondolom, hogy a XX. század művészete csapdába csalta önmagát. A kiindulópont eredetileg az volt, hogy forradalmat kell csinálni, és az előző korok bevált alappillérit le kell váltani.

Az európai muzsika felismerte a fizikai jelenséget, miszerint az alaphanggal együtt rezegnek a felhangok. Ezek a felhangok bizonyos számig összecsengenek és harmóniát teremtenek. Erre a mechanizmusra épültek fel sokáig a zeneművek. Az első a kiindulópont, a második a feszültség, a harmadik a tetőpont, és a végén ott a megnyugtató feloldás, feloldozás. Ez minden darabra igaz, Palestrinától Wagnerig. A XX. század alkotói aztán úgy döntöttek, hogy ez nincs többé, és a hangok egyenrangúvá tételére törekedtek. Ez gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a matematikai egyenrangúság érzelmileg nem lekövethető. Érzelmileg a feszültség-feloldás követhető. És talán csak egyetlen dolog nem kezelhető a közönség számára: ha valami csak értelmileg befogadható, de érzelmileg nem. A felhangrendszer természeti jelenség, a birtokba vétele tehát emberi módon történik, érzelmi hullámzással, közben pedig a biztos és szükségszerű tájékozódás lehetőségét kínálja. Ez jó érzéssel tölt el minket. Mi éppen ezért számos kortárs művet mutatunk be, de csak olyanokat, amelyekről minden esetben meg tudom fogalmazni a közönségnek, hogy mit miért fognak hallani.

Hallgatva a nyitottságát, felvetődik bennem a kérdés: mit gondol, szövetségesre lelhet a művészet a mesterséges intelligenciában?

Nem. Mert ha a mesterséges intelligenciának érzelme lesz, akkor többé nem leszünk mi, emberek. Információk tömkelegét adjuk át az MI-nek, ami, tagadhatatlan, ügyesen bánik azokkal. De ha érzelem születik is ebből, mindenképpen torz lesz. Imádtam a Terminátor filmek első két részét, mert mérhetetlen éberség, emberség és erős figyelmeztetés volt bennük. Félő azonban, hogyha szavakkal nem megfogalmazható információkat, tehát érzelmi élményt próbálunk átadni a mesterséges intelligenciának, a törekvésünk sikertelen lesz. Hiszen az érzelmek oly’ sok megélésből állnak össze! Amennyiben a mesterséges intelligencia nem kapja meg a számára szükséges összes inputot, nem tudja kezelni azt. A koncerteken sokszor alkalmazunk vizuális elemeket, de azokat remek kollégák alkotják meg kőkemény munkával, ötször-tízszer átalakítva, elmondhatatlan tudással, ízléssel, hogy aztán még együtt is átgyúrjuk. Ezeknél az alkotásoknál fontos a korszak stílusa, a gondolat vizualizációja, a ritmus- és arányérzék, az ízlés, a korszellem. Szerintem a mesterséges intelligenciának sosem lesz arányérzéke, mert azt nem tudjuk definiálni. Véleményem szerint a tudomány sem váltható ki vele teljesen, mert az intuíció sem megfogalmazható. Aztán ott a kollektív emlékezet, a megérzés, a küzdelem, a könny és a vér, a megvilágosodás – nem vallási értelemben, hanem mint isteni szikra, mint fentről érkező gondolat. Ezeket sosem tudja megtanulni a gép. Az ember addig marad ember, és az emberiség pedig emberiség, míg a világ megismerésének logikáját nem változtatja meg, és vele mindazt, ami végső soron emberré teszi.

„A zene a kommunikáció legőszintébb formája. Ha megszólal, az emberi lelkek egymásra hangolódnak” – mondja a Szó szerint zene című portréfilmben. A muzsika lenne tehát a kapcsolat mester és tanítvány, művész és közönség, múlt és jövő között?

Az ellentmondásokban rejlik a kulcs. Hogy mi mivel működik és mi nélkül nem létezik. Lehet úgy dönteni, hogy a mester nem törődik a tanítványával, vagy hogy egy művészt nem érdekli a közönsége, és úgy is, hogy nem foglalkozunk a múlttal. De akkor mi értelme bárminek is? Abban hiszek, hogy a társadalom számára biztosítani kell a művészet elérését, a pedagógiának élményre kell tanítania, a cél pedig az öröm legyen. Mindaz, amit csinálok, egyfajta szociális rendben értékelhető. Az ilyesfajta munkálkodásoknak ott érik be a gyümölcse, akkor látni, hogy gazdagítottuk a társadalmat és esélyt adtunk a jövőnek. Ez sokszor nem könnyű, mert az emberek eredendően csak le akarják élni az életüket. Én azonban azért vagyok, hogy boldogságban éljék le. Mert szerintem a zene: boldogság. Nekem is az. Mielőtt kimegyek a színpadra, mindig böngészem kicsit a partitúrát, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy mindjárt a zenekar és a kórus előtt állhatok. Újra.

Nyitókép: Hollerung Gábor (fotó: Csibi Szilvia)

Lásd még:

Örömbor, örömzene, örömirodalom – Művészettámogatás Heimannéknál

Ha követjük Verdit és Fischert, szebb hely lesz a világ – „Feladatom, hogy segítsek a kevésbé szerencséseknek” – vallja Fischer Ádám.

„Csak egy közös ügy létezik” – Beszélgetés Dinyés Dániellel

„Egész életem a zene, de őrülten érdekel a világ is” – Beszélgetés Csaba Péterrel, a MÁV Szimfonikus Zenekar állandó vendégkarmesterével

Több zenei darabot is egy androidos robot vezényelt egy dél-koreai koncerten – A Koreai Ipari Technológiai Intézet által tervezett kétkarú robot a Koreai Nemzeti Színházban debütált.