„Most új korszak kezdődik”

Színházi és filmes alkotóként egyaránt megkerülhetetlen a félig Berlinben, félig Budapesten élő Mundruczó Kornél. Művészi világa mélyrétegű, szokatlan, jelen idejű, katarzisélményt nyújtó. Az érzelmi és az intellektuális hatás intenzitása teszi egyedivé mind a színpadi, mind a mozgóképes alkotásait. A hazai társulatok közül az ismert, rangos nemzetközi fesztiválokon és színházakban – például az Avignoni Fesztiválon, a milánói Piccolo Teatróban, a párizsi Odéonban – legtöbbet vendégszereplő Proton Színház, valamint a Proton Cinema alapítója. Az Oscar-jelölt Pieces of a Woman című filmje óta amerikai független filmeket rendez, mert itthon a pályázatait sorra visszautasította a Nemzeti Filmintézet. Nemrég Radnóti Zsuzsa nevét viselő Kortárs Magyar Dráma-díjat laudálta – az elismerést a székesfehérvári Nibelung-lakópark-előadás alkotói kaptak. A beszélgetést is ezzel kezdtük.

2004-ben, pár hónappal a megjelenése után rendezte a Krétakör társulattal a Nibelung-lakópark drámaciklus apokaliptikus fejezetét, a Hágen bosszúját a Sziklakórház kórtermeiben, folyosóin. Mit jelentett a pályáján az a hajdani előadás, a közös munka Térey Jánossal?

Térey Paulus című verses regénye teljesen lenyűgözött, személyesen is meg akartam ismerkedni a szerzőjével. Mivel Tallér Zsófia [zeneszerző, Mundruczó több filmjéhez és színházi rendezéséhez írt zenét – a szerk.] szeretett volna operát írni, kitaláltam, hogy készítsünk közösen egy operafilmet, amelynek Térey írná a librettóját. Így ismerkedtünk meg, összebarátkoztunk, és évekig közeli viszonyt ápoltunk. A Nibelung-trilógia harmadik részének készítésében is részt vettem a tekintetben, hogy milyen irányba menjen a történet. A mű elképesztő költői ereje színpadért kiáltott. Egyszer csak felhívott Schilling Árpád azzal, hogy van pénz, van társulat, van-e valami darab ötletem. Térey zseniális anyagát ajánlottam. A véletlenek sorozatából született meg az előadás, majd a tévéfilm változat. Fontos állomássá vált mind a Krétakör, mind az én életemben, holott négy-öt hét alatt készítettük, „tűzoltás” céljából.

Mivel magyarázza, hogy húsz évig egyetlen hazai színház sem állította színpadra?

Térey darabja nagy kihívás egy színház számára. A Nibelung-lakópark kissé hasonló problémát rejt, mint a Bánk bán és Az ember tragédiája: költői, olyan, mint egy óriási fa. A hazai színpadokon valójában a Molnár Ferenc-i hagyományt visszük tovább akkor is, ha Shakespeare-t vagy Csehovot játszunk. A magyar néplélek azt az élményt igényli, amit a szórakoztatás, a nevetés, a mindenben megjelenő humor, egymás kinevetése nyújt. Ezek a művek pedig ellenállnak ennek a közösségi élménynek.

Mi a titka annak, hogy az elmúlt években nagyon beindult a németországi színpadi karrierje, az operarendezéseivel – Eötvös Pétertől Wagnerig – pedig egy új alkotói fejezetet nyitott?

Azért hívnak, mert nem vagyok német rendező. A német színház tendenciózusan hívja be azokat az új színházi trendeket, amelyeket aztán a magáévá akar tenni. Az ottani színházművészet erősen befogadó attitűd szerint működik, miközben a végeredmény mégis német színház lesz. Talán valami olyasmit jelenítettem meg a posztdramatikus idejét élő német színháznak, ami visszaadja az önálló írás, az önálló történetmesélés méltóságát. Manapság inkább a drámák lebontása történik, kollázs-szerűen, dokumentumszínház-jelleggel. Nálam a történetmesélés mint kortárs tendencia jelenik meg, nem úgy, mint egy idejétmúlt, felszámolandó színházi forma.

Színházi „édes gyermeke”, a Proton Színház 2023 óta a megszűnés határán táncol – támogatás híján. Közösségi támogatási akcióval nemrég kilencmillió forint jött össze. Hogyan tovább?

Ez az összeg pár hónap túlélést biztosít, meg közösségteremtést a nézőkkel: közösen vállalunk felelősséget a változásra. Magyarország felnőttkorba került az elmúlt évek elnyomása alatt, amikor közösségi támogatásból születtek meg független médiumok, televíziók, színházak, filmek. Miközben a Proton Színház Büki Dórával próbál a víz fölött maradni, a Proton Cinemában Petrányi Vikivel támogatunk low-budget szerzői filmeket: Reisz Gábortól Kiss Hajnin át Kárpáti Györgyig hosszú a rendezők sora. A Proton Színház túléléséért zajlott közösségi finanszírozás része az ébredésnek – ébredésnek a függőségi, feudális viszonyokból, az akolmelegből. Az ország erre az ébredésre szavazott 2026. április 12-én.

Jelenet a Proton Színház: Parallax című előadásából (fotó: Mundruczó Kornél)

Vidnyánszky Attila legutóbbi nyilatkozata, miszerint a Nemzeti a legkeresettebb magyar színház külföldön, nettó hazugság. Nem beszélve arról, hogy mi nulla támogatással, valós külföldi érdeklődéssel, finanszírozással utaztuk végig a világot – jóval többször, mint ők. A Nemzeti Színház állami dotációban, állami pénzből, kultúrpolitikai együttműködés részeként játszott, sok esetben magyar közösségeknek, ami egyrészt antidemokratikus, másrészt túlfinanszírozott, harmadrészt nem olyan kortárs színház, amire kíváncsi a világ. Vidnyánszky állítását minden szinten elutasítom úgy is, mint a külföldön legsikeresebb, Magyarországon nem látható kategóriába tartozó színház egyik vezetője.

Valóban abszurd helyzet, hogy Bécsbe, Milánóba, Párizsba kell utazni azért, hogy a magyar közönség Proton-előadásokat lásson. Milyen konstruktív intézkedéseket, igazságos pénzelosztási rendszert vár az új kulturális vezetéstől, illetve vállalna bármiféle szerepet a kulturális élet újraszervezésében?

Amennyiben megtalálna egy komoly felkérés, nem ugornék el előle. Hiszem, hogy aki a változás mellett döntött, annak kutya kötelessége dolgozni az országért. Nem egyszerű eufória volt Budapesten és vidéken a választás után, hanem végre összekapaszkodtunk, kimostuk a lelkünket, morális megtisztulás történt. Most kezdődik a közös munka. A kultúrpolitikától is azt várom, hogy XXI. századi, kortárs, Nyugat- és Kelet-Európával egyaránt együttműködő, demokratikus alapokon nyugvó, önfenntartó, a mindenkori politikai változással kapcsolatban erős immunitással bíró rendszert hozzon létre. Az elmúlt tizenhat évben sajnos bármit meg lehetett csinálni a kulturális szakmával, meg lehetett osztani. A jó hírem az, hogy a kultúra nemhogy nem halt meg, hanem nullából is virágzott. Megjelentek a független, kritikus hangok, a művészet eszközeivel feszültségeket, ellentmondásokat feltáró előadások, amelyekben a nézők magukra ismertek.

Jelenet a Proton Színház: Látszatélet című előadásából (fotó: Rév Marcell)

Hogyan képzeli el a függetlenek finanszírozását egy önfenntartó rendszerben?

Az elmúlt évtizedben a független színházi pénzelosztás kvázi megélhetési pénzelosztás volt. A jövőben teljesítmény alapúvá kellene tenni. A Protonnál nyilvánvaló volt, hogy akármilyen teljesítményt nyújtunk, nem kapunk állami támogatást. Szükség van szakmai sztenderdek meghatározására, különben ugyanaz a kafkai abszurd áll elő, hogy egy független társulat, mint a Proton azért nem kap támogatást, mert sikeres. A tao megszüntetésével, a pénzek drasztikus csökkentésével azt mondták: „osszátok el a pénz magatok között”. Ez lehetetlen helyzet elé állította a szakmát. A kulturális szféra szereplőinek arra az álláspontra kellett volna helyezkedni, hogy ebben nem veszünk részt, nem csináljuk. De csinálták.

Kulturális száműzetésnek nevezte, hogy családjával Berlinbe költözött. Mikortól fogyott el itthon a levegő?

Az elmúlt tíz évben jó pár forgatókönyvem elutasításra talált a Filmintézetnél. 2018-ban a Jupiter holdja volt az utolsó magyar filmem, azóta szeretnék újra magyar filmet készíteni. Kontraproduktívnak találtam a nyilvánosság elé vinni, hogy már megint megszívattak – mint azt sok kollégám tette. Nagyjából akkorra datálható, hogy elfogyott a levegő, amikor a velencei filmfesztiválon FreeSZFE-pólóban jelentünk meg Wéber Katával. Onnantól kezdve egy fillért nem kaptunk, felírtak minket a feketelistára sercegő grafit ceruzával, mint Virág elvtárs a Tanú című filmben. Mindenki azt gondolta, hogy végleg külföldre mentünk, holott itthon is dolgozunk: a Proton Színházzal elkészítettük a Látszatélet, a Parallax előadásokat – kizárólag nemzetközi fesztiválok támogatásával.

A Nemzeti Filmintézet bakot lőtt azzal, hogy nem támogatta a Pieces of a Woman című filmtervüket. Az alkotás világsiker lett, Vanessa Kirby Oscar-jelölésével, sok százezres nézettséggel a Netflixen.

Az eredeti ötlet egy magyar filmre vonatkozott, az otthonszülés elképesztő túlpolitizáltságáról szólt, Geréb Ágnes története nyomán. Miután a Filmintézet elutasította a forgatókönyvet, lett belőle színdarab egy varsói színház felkérésére. Egy amerikai producer látta az előadást, akkor lett belőle amerikai film. Teljesen abszurd történet az enyém. Nem tervezett karrier volt, hogy amerikai filmet készítsek. Nem tervezett karrier volt, hogy Németországban mélyen beleássam magam az operarendezésbe. Mindez csak azért történt, mert itthon nem jutottam lehetőségekhez.

Generációja szerzői filmesei kimaradtak a jelenlegi filmtámogatási rendszerből, és ez kettétörte a pályafutásukat.

Általános probléma Magyarországon, hogy a korábbi generáció nem adja át a helyét a következő generációnak. Amikor a mi nemzedékünknek pozíciókat kellett volna kapnia, nem kaptuk meg azokat. Derékba tört karrierek tömkelegét látni a filmesek között. Sokan évtizedekig ülnek vezető pozícióban, már aggastyánok és még mindig nagyon nehéz meggyőzni őket arról, hogy abba kéne hagyni a tevékenységüket. Manapság elindult egy változás, de ott is általában az idősebbek nevelte, valamivel fiatalabbak veszik át az irányítást. És ez a hagyomány kézről-kézre megy tovább. Társadalmi megegyezésen alapuló működés a hazai színházaknál, a közönség beleegyezésével. Egy német színházi példával élve: Thomas Ostermeier úgy kapta meg Peter Steintől a Schaubühne igazgatását, hogy Stein bevitte neki a kulcsot a Baracke nevű független színházába. „Nagyon jó színházat csinálsz, te vidd tovább a Schaubühnét!” – mondta. Ilyen mikor történt meg Magyarországon?

A jelenlegi NFI-korszak után milyennek képzel egy nem a lojalitástól, hanem a teljesítménytől függő, méltányos filmfinanszírozási rendszert?

Olyan rendszert kellene felállítani, ami az eljövendő generációkat szolgálja, és nem azokat, akik az elmúlt rendszerben nem tudtak filmeket készíteni. A szakma fejlődését szolgáló keretek megteremtésére lenne szükség. Az Andy Vajna-féle rendszer bizonyos szegmensei hatékonyan szolgálták a magyar filmes szakma felnőtté válását. Gondolok itt az üzleti keretekre, mint például a stáb, a helyszínbérlés, a stúdiók minősége. Korábban sok minden amatőr szinten zajlott. Vajna professzionalizmusa előre lendítette a filmipart, mint üzletágat. A film – minden országban – nem csupán művészeti forma, hanem éppúgy médiagazdasági tényező is. Magyarországon a szerzői filmes művészeti forma dívott, amelynek fontosak a demokratikus alapjai, a működése viszont nem feltétlenül volt demokratikus. Alkotóként is olyan keretet igényelnék, ahol nem merül fel a politikai átitatottság, vagy hogy nem szakmai alapon dőlnek el a pályázatok. A verseny az egyetlen irány, amiben az ország is előre lendülhet. A sikeres menjen előre, a sikertelen válasszon más szakmát. Az elmúlt években szürreális döntések születtek: mintha a Filmintézet egy öngyilkos misszióban vett volna részt az amatőrnél amatőrebb filmjeivel.

Wéber Kata társszerzővel a Pieces of a Woman óta transzgenerációs női trauma történeteket dolgoznak fel, Auschwitztól napjainkig. A tengernél (At the Sea) című újabb filmjük – a főszerepben Amy Adamsszel – is ebbe a trauma feldolgozás vonulatba illeszkedik.

Igen, ez fontos fókuszpont volt. Befogadói kíváncsiságot éreztem, vagyis azt, hogy van tere az ilyen témájú filmeknek. Most viszont új korszak kezdődik minden alkotó életében, hogy megfejtsük a valóságot, amiben élünk, hogy megszülessenek a múlt bűneit feltáró filmek, és hogy mi is ez az új Magyarország. Ennek van valós felelőssége, nem annak, hogy a fiókban heverő forgatókönyveket elővegyük, mert azok valóságélménye már egy nem létező dolog. Amikor például a 2000-es évek elején a Szép napok című filmet forgattuk, egy új Magyarország képet mutattam, ami nem összehasonlítható a Tarr Béla, Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Fehér György filmek minőségével, más generációs élmény, más tapasztalat erről az országról. Az én nemzedékemnek ez volt az újító jellege. Most mindannyiunknak – az új generációknak, meg nekünk is – az a feladatunk, hogy mit tudunk mondani a változásról, az új morális alapról. Ehhez az irányvonalhoz kell műveket találni.

Nyitókép: Mundruczó Kornél (forrás: Mundruczó Kornél) 

Lásd még:

Büki Dóra: „A legnagyobb fegyvertény, hogy vagyunk” – Egyre kevesebb a lehetőség a független színházi produkciók játszására.

„Nagyon kevés olyan helyet találni, mint amilyen Budapest” – Interjú Mundruczó Kornéllal

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

Láng Annamária: „Nem a szavak megértésén dől el a színház” – A bécsi Burgtheater társulatának egyetlen magyar tagjával beszélgettünk.