„Ahhoz, hogy minden maradjon a régiben, változni kell”

—Az ország egyik leghíresebb balettegyüttese, a Győri Balett üstökösként jelent meg a művészvilág egén 1979-ben, Markó Iván vezetésével. Negyvenöt év alatt rengeteg minden változott, de az a lendület, a lelkesedés és az energia, amely a kezdetektől jellemezte az társulatot, a 2020-ban kinevezett igazgató, Velekei László vezetése alatt is megmaradt.

Különleges évben járunk: a Győri Balett és ön majdnem egyidősek. Hogyan ünneplik a negyvenötödik évfordulót? Van ebben valami szimbolikus?

Nagyon is! Ha végiggondolom, hogy az én negyvenhat évem alatt mennyi minden történt – és hozzáteszem, hogy a Győri Balett immár negyvenöt éve a magyar táncművészet egyik zászlóshajója –, hát beleborzongok. Huszonhat éve vagyok részese ennek a fantasztikus élménynek – szinte eláll a szavam.

Velekei László (fotó: Kurucz Árpád)

Hogyan telt a jubileumi év?

November 2-án voltunk negyvenöt évesek, az évfordulót onnan számítjuk, vagyis az ünnepi év csak most indult. Nem akartunk szokványos gálaelőadást, nagyszabású estélyt, ami után kijelenthetjük, hogy köszönjük szépen, a magunk részéről ezt letudtuk. Ami a negyvenöt évet leginkább összeköti, az a Markó Ivántól kapott örökség, eszmeiség. Ez így foglalható össze: művészetünk a közönségünkkel válik teljes egésszé, és ezt a repertoárunk is tükrözi. Hiszen vannak matinék, amelyek a legkisebbeket szólítják meg; a Fiatalok a fiatalokért program iskolásoknak szól, olyan darabokkal, mint az Abigél; és természetesen ott vannak a nagyszínpadi darabjaink, amelyek közé a cselekményes és szimfonikus balettek tartoznak, akár klasszikus, táncszínházi formában, akár teljesen újragondolt módon, mint a Peer Gynt. Rájöttünk, hogy nem lakhatunk elefántcsonttoronyban, anélkül, hogy folyamatosan kapcsolódási pontokat keresnénk a közönséggel. A negyvenötödik évet tehát inkább programok, mint ünnepségek sorozatának tekintjük, amelyek során közönségből közösséggé és közösségből közönséggé válunk.

Jelenet a Peer Gyntből (fotó: Ambrus László)

Mik lesznek ezek az események?

Az első már el is indult: ez az Ebédelj egy művésszel! program. Bevallom, nem az én ötletem: évekkel ezelőtt Dániában nem kisebb társulat, mint a Dán Királyi Balett hirdetett ilyet, és nagyon megtetszett. Azt gondoltam: miért is ne? Régóta jelen vagyunk Győr életében, szeretnek, megszoktak minket, eljönnek az előadásainkra, de az volt a célunk, hogy a jelenkori Győri Balett is láthatóvá váljon. Hogy azokat a művészeket is megismerjék, akik most vagy nemrég csatlakoztak a társulathoz. Izgalmas ez az ismerkedés. Ha valaki közelebb szeretne kerülni, olyan asztalhoz ül, ahol látja is a művészt. Két nézőnk együtt is ebédelhet vele, de a hangosításnak köszönhetően az egész étteremben hallható, miről beszélnek. Később ezeket az eszmecseréket szeretnénk rádióban is lejátszani. Aztán van egy installáció, amely a Győri Balett múltját mutatja be, a történelmét, és egy picit a szakmánkba is beavatja a nézőjét: például, hogy milyen egy balettóra.

… ez tehát iskolásoknak szól.

Igen, és már tizenegy intézmény csatlakozott. Vándorkiállításként Győr szinte összes meghatározó iskolájában jelen lesz egy éven keresztül. Az egész kommunikációnk megváltozik, kezdve az arculatunkkal: új a logónk, november 2-án jött ki az új imázsfilmünk, jelen leszünk áruházi nagy plakátokon, liftajtóra ragasztható szórólapokon, közösségi oldalakon – ahol csak lehet. Ebben a nagyon lármás világban ez a feladatunk: figyelmeztetnünk kell az embereket, mennyire fontos, hogy a kultúra jelen legyen az életükben. Annyira nagy a zaj, ami most körülveszi őket, hogy nincs idejük önmagukra és tartalmas, minőségi kikapcsolódásra. Szeretnénk rávenni őket, hogy menjenek el színházba – szándékosan nem is balettet mondok –, koncertre, kiállításra, ami hatással lehet a személyiségükre. Vannak vicces, megható visszajelzéseink arról, hogy a „gerillamarketinggel” is célt érhetünk. Kolléganőm mesélte, hogy amikor a fővárosban sietett és taxiba ült, a sofőr nagyon meglepődött azon, hogy Budapesten létezik táncszínház, és az országban annyi társulat, amennyinek a programjaival meg lehet tölteni. Azt mondta, ő egyetlen együttest ismer, a Győri Balettet. Ez azt jelenti, hogy valamit negyvenöt éve jól csinálunk, de arra is figyelmeztet, hogy folyamatosan jelen kell lennünk az emberek életében.

Ennek jegyében alakult a következő programunk: a GySEV-vel [Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút – a szerk.] együttműködve tavasztól tematikus vonatok indulnak Budapestről, több mint kétszáz gyereket hoznak el egy-egy előadásunkra. Már a vonaton ott lesznek a művészek, lehet ismerkedni a tánc alapjaival, miközben a Peer Gynt zenéje szól. Míg az egyik csapatnak bemutatjuk a színházépületet, addig a másik csoport egy előadást néz meg.

Spotify-csatornát is indítunk, ahol a táncművészek, a munkatársak elmesélik a történetüket, kezdődjön az akár negyvenöt, akár egy évvel ezelőtt. De talán a legnagyobb eseménye az évfordulónak, hogy negyvenöt év után a saját bérletünket is elindítjuk.

Ez mit jelent?

Ez idáig mindig a színház bérletei között szerepeltünk. Januártól debütál a Markó–Gombár bérlet, amellyel Markó Iván mellett feleségére, Gombár Judit díszlet- és jelmeztervezőre is emlékezünk, nem véletlenül, hiszen az egész világ tisztelte és becsülte őket. Talán fogalmazhatok úgy, hogy egy kicsit apánk és az anyánk voltak ők. Az ifjú, frissen végzett táncosokat pedig 1979-ben „gyerekeknek” hívták a városban. Mindenki érezte akkoriban, hogy különleges dolognak a tanúja, és ez az attitűd máig megmaradt. A győriek szeretik a városukat, ezért is gondoltuk, hogy az ünnepi programok kapcsolódjanak a lokálpatriotizmushoz, az arculatváltás és a kommunikáció pedig legyenek országos és nemzetközi akciók.

Jelenet a Skarlát betűből (fotó: Csapó Balázs)

A jelszava már pályakezdőként ez volt: tradíció és innováció. Viszik tovább Markó Iván örökségét, tánckultúráját, és szeretnék magasabb szintre emelni, valamint a modern kor eszközeivel népszerűsíteni.

Ezen dolgozunk napról napra. Tradíció és innováció – így kimondva ugyan paradoxonnak tűnik, de mégis: azon értékek mentén gondoljuk újra a művészetünket, amelyek letisztultak az elmúlt negyvenöt évben, és az örökkévalóság csillagai lettek. Kedvenc olasz közmondásom szerint: ahhoz, hogy minden maradjon a régiben, változni kell. Számomra ez szinte életfilozófia.

Eddig a jövő évről beszéltünk, de 2024 is tele volt eseményekkel. Brüsszelben a soros elnökség megnyitóján képviselték a magyar balettművészetet.

A Győri Balett azon szerencsés társulatok közé tartozik, amelynek rendszeresen van nemzetközi jelenléte, pedig 2020 óta nagyot változott a világ. Akkora együttest, mint a miénk, nagyon költséges utaztatni. Jóleső érzés, hogy ennek ellenére is sokszor hívnak. Idén már másodszor voltunk Dél-Amerikában, Bogotában, a Teatro Mayorban. Az Anna Karenina négy előadásban ment, állva tapsoltak. Ahogy említette, voltunk Brüsszelben, nagyon jó, hogy a táncművészet képviseltette magát, nemrég pedig Törökországból jöttünk haza: a török–magyar évad kapcsán az ankarai operában léptünk fel. És lesz két premierünk, a Tranzit és az Éva és Ádám. Két nemzetközi alkotó, Jordan James Bridge és Kim Jung-a igazán izgalmas kortárs estet hoztak létre két magyar koreográfus, Szöllősi Krisztina és Darai Tamás közreműködésével.

Beszéljünk a Tranzitról! Két részből áll, az egyik a Falling into Jupiter, amelyet az angol koreográfus, a másik a Tükör, amelyet a koreai szakember állít színpadra, és amely előadást nemsokára a Nemzeti Táncszínházban láthatunk.

Mind a kettő egyfajta utazásról szól: az egyik a világűrbe és a science fiction-be visz, az evilági létünkből egy szürreális világba lép ki, ahol mégis csak az embert keresik. A Tükör belső utazásra invitál: mit lát az ember, amikor a tükörbe néz? Vajon önmagát? Vagy azt, amit gondol magáról? Tehát ez is utazás, csak a személyiségünk belső területeire. Mindkettő elemelkedett, szimfonikus balett, de azt gondolom, hogyha bele tudnak illeszkedni a Markó Iván-i örökségbe, akkor együtt fogunk utazni a közönséggel.

A Nemzeti Táncszínházzal már régi a kapcsolat.

Büszkesége a szakmának, hogy van saját táncszínházunk, Ertl Péter igazgató támogatja az együttest, van is stratégiai együttműködésünk, az Éva és Ádám velük koprodukcióban jön létre, a Budapesti Táncfesztiválon mutatjuk majd be. A Tranzitot pedig a november 9-i győri bemutató után Budapesten láthatja majd a közönség, a hónap végén.

Feltűnően sok irodalmi alapanyagból készült művet visz színpadra. Érdekel, hogyan jön létre, miként változik az irodalmi szöveg tánccá?

Csepi Alexandra alkotótársam révén. Ő az eredeti hivatása szerint dramaturg. Mindkettőnknek fontos, hogy az embert állítsam a balettjeim középpontjába, azon belül pedig mindig az esendő embert, aki a társadalommal vagy önmagával harcol. Az ilyen hősökkel a közönség is jobban azonosul, mi pedig romboljuk a „nem értek a baletthoz” kezdetű sztereotípiákat.

Jelenet a GisL-ből (fotó: Ambrus László)

Hogyan választ irodalmat?

Furcsa „látomások”, véletlenül elkapott képek, víziók alapján. Nem tudatosan, hanem érzelmi döntések nyomán kezdek összerakni történeteket. Ekkor jön Alexandra, aki társítja az irodalmi részt, aztán közösen hozzuk létre a darabot.

Mennyi idő alatt lesz egy megérzésből színpadi mű?

Az alapokat alig egy-két nap alatt rakjuk össze, hiszen ez tölti ki minden gondolatunkat. Kis szünetet tartunk, aztán Szandra a képi világon kezd dolgozni, én az érzelmi társításokon, és nekilátok zenéket válogatni. Ez már hosszabb folyamat. Amikor megvan a zene, akkor annak alapján még egyszer végigmegyünk a képek összerakásán. Jöhetnek a jelmez, a díszlet, a szcenika szakemberei. A darab létrehozása során egyfajta mámorban lebegek, csak az adott művel tudok foglalkozni.

Jelenet a Skarlát betűből (fotó: Csapó Balázs)

Már a fényképére pillantva is érezni az önből áradó energiát. Táncol még?

Tizennyolc éve nem. Nagyon szerettem táncolni, de az agyam és a testem nem volt összhangban. Az agyam többet akart, mint amire a testem képes volt. Valószínűleg ezért is „menekültem át” az alkotói létbe, és ebből lett egyfajta vezetői lét. Ha meg tudom győzni a társulatot a közös gondolkodásról, és abból létre tudunk hozni valamit, akkor megteremthetjük a modern kor Győri Balettjét.

Pályája nyílegyenes. Művészeti szakközépiskolába járt, a táncművészeti egyetemen végzett, 1997-ben került a Győri Balettbe.

Lehet, hogy én vagyok az utolsó mohikán, aki még Markó Ivánnal és Kiss Jánossal (aki alapító tagja és Markó Iván után igazgatója volt a társulatnak) is együtt dolgozhattam. Tényleg nyílegyenesen mentem végig a pályán: ide kerültem Győrbe kartáncosnak, aztán magántáncos lettem, szólista, próbavezető-asszisztens, próbavezető, alkalmazott koreográfus, koreográfus, művészeti vezető és igazgató. Nem tudom, van-e valaki rajtam kívül, aki ezeken a létrafokokon mind végigment, aki a pálya minden szegmensét kipróbálta.

A gyerekelőadások külön fejezetet jelentenek. Megelevenednek Marék Veronika legendás meséi, a Kockásfülű nyúl, a Kippkopp-történetek, és Gryllus Vilmos Maszkabálja is. Így nevelődik ki az új közönség.

Az a tapasztalatunk, hogy a harmincasok valamiért nem járnak annyit a színházunkba. Hogy ezen változtassunk, nem kísérleti darabokat adunk elő, hanem a legkisebbeket szólítjuk meg.

És velük majd jönnek a harmincasok.

Pontosan. És ez nagyon bejött. A jegyvásárlók átlagéletkora négy év alatt huszonhat évvel csökkent, ami rekord. A gyerekprogramunk pedig dübörög, van, hogy napi hat előadást kell tartanunk. Imádják a gyerekek és a művészeink is. A mi szakmánk nem családbarát, ezen szerettem volna változtatni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az elmúlt tíz évben tizenkét kisbaba született a társulatban, és az összes kismama visszajött táncolni. Hacsak lehet, úgy alakítjuk a munkát, a programot, hogy szerepet vállalhassanak, és ne okozzon törést ez a kőkemény hivatás az érintettek életében. Sejtem, mit élnek át, min mennek keresztül, ugyanis időközben nekem is született egy gyönyörű kislányom.

Nyitókép: Velekei László (fotó: Kurucz Árpád)

Lásd még:

„A minőség összeköt bennünket” – Interjú Kiss Jánossal, a Győri Balett alapító tagjával

Tudni kell a saját lábunkra is állni – Interjú Velekei Lászlóval, a Győri Balett igazgatójával

A józanság végpontja az igazgató – Interjú Ertl Péterrel

„A három testőr története táncszínpadra termett” – Vincze Balázzsal, a Pécsi Balett művészeti vezetőjével beszélgettünk