Az ügynökségi működésnek nincs receptje

Vera Blum Svájc, Magyarország és különböző külföldi koncerthelyszínek között ingázva éli napjait. Alig múlt harminc, de már jelentős komolyzenei tapasztalatokkal bír. Szülővárosában, Zürichben magyar nagymamája vezette be a zene és a magyar nyelv világába, ami meghatározó volt pályakezdésében. A Veracity Artists zenei ügynökséget három évvel ezelőtt alapította meg. Azóta, az általa képviselt művészekkel karöltve, olyan üzleti modell kialakításán fáradozik, amely – a learning by doing (a gyakorlatban beletanulni) jegyében – folyamatosan alakul, finomodik, mindkét fél javát szolgálva.

Kanyargós, ezer élménnyel teli út áll ön mögött, amely gyermekkorában vette kezdetét.

A zene szeretetét a családomnak köszönhetem. Zürichben születtem, ott nőttem fel, és csak tinédzser koromban kezdtem érteni, hogy ki kicsoda körülöttem. A főszerepet a nagymamám játszotta, akitől megtanultam magyarul, és aki ötéves koromtól operába, koncertre vitt. Neki köszönhetem a zene iránti fogékonyságomat és a zenei ízlésemet, akárcsak azt, hogy zongorám lett. Szakmája szerint vegyész volt, mégis kiválóan ismerte a komolyzenét és a komolyzenei élet színe-javát, mivel férje, a nagypapám, Blum Tamás karmester és műfordító volt.

Fuvoláztam és zongoráztam, és bár felvettek a Zürichi Művészeti Akadémia fuvola szakára, nem vonzott igazán a zenei pálya. Egy évre Budapestre jöttem, hogy nagybátyámtól, Bächer Ivántól magyarul írni-olvasni tanuljak, de ő sajnos hamarosan meghalt. Elkezdtem a Krétakörnek dolgozni, Gulyás Márton asszisztense voltam. Megtetszett a színház kaotikus világa, ráéreztem, hogy ez kell nekem, plusz a komolyzene, vagyis az opera.

Ezt követően neves karmesterek asszisztense volt, dolgozott a bécsi és a grazi operában, zenei ügynökségnél azonban nem.

Valóban, kiváló karmesterek – Rubén Dubrovsky, Fischer Ádám, Fischer Iván és Roland Kluttig – személyi asszisztenseként rengeteg tapasztalatot szereztem. Kora reggeltől késő estig ott voltam a próbákon és az előadásokon, láttam, hogyan dolgoznak a zenészek, a sztár énekesek és a nagy karmesterek, előadás után pedig együtt kocsmáztam a zenészekkel. A bécsi operában feliratozó voltam – én léptettem tovább a szöveggel szinkronban megjelenő feliratot –, és dolgoztam egy évet az osztrák tévé kulturális csatornájánál is. A munka mellett zenetudományt tanultam a Bécsi Egyetemen, a művészetmenedzsment mesterszakot pedig Zürichben végeztem el.

Fotó: Szakács Domonkos

Ezek voltak az inasévei, amelyek vége felé – ahogy azt korábban nyilatkozta – megérlelődött önben, hogy váltania kellene.

Úgy éreztem, hogy művészeti téren elég sokat tudok, eljött az önállósodás ideje. Az ügynökség vezetéséhez azonban égető szükségem volt arra is, hogy értsem az üzleti folyamatokat. Annak érdekében, hogy tisztábban lássak, sok ügynökségi szakemberrel és művésszel beszélgettem, ennek alapján igyekeztem kiszűrni az alapvető problémákat, a hátráltató körülményeket. Belátom, kemény fába vágtam a fejszémet.

Ha jól értem, új modellt próbál felépíteni, elszakadva az általános ügynökségi gyakorlattól. Hol tart e téren?

Bizonyos dolgok jól működnek, míg mások kevésbé. A fő célom az, hogy transzparens legyen az ügynökség tevékenysége, vagyis a zenész mindig tudja, hogy én min dolgozom. Ennek érdekében igyekszem minden általam képviselt zenésszel elsősorban e-mailben kommunikálni. Fontos, hogy lássák a rájuk vonatkozó levelezést, illetve szeretném, ha megszoknák az írásbeli kapcsolattartást, mert én így tudok összefogottan dolgozni. Nem tudom bármikor felvenni a telefont vagy a különböző chat-oldalakról összeszedegetni az üzenetek lényegét.

Sok ügynökség fix százalékos jutalékkal dolgozik. Én ettől eltérő, differenciált javadalmazási rendszert vezettem be: ez eleinte nulla-tíz-húsz százalék volt, most hajlok az öt-tíz-tizenöt alkalmazására. Az alacsonyabb érték akkor illeti meg az ügynökségemet, ha a zenész hozza a koncertet – hiszen a levelezés, a honlap fenntartása, a szerződésírás, egyebek is idő és pénz –, a magasabb százalék pedig akkor, ha több segítségre van szüksége, vagy ha az ügynökség szervezi a koncertet.

Tudom, hogy művészileg mit szeretnék képviselni, most az anyagiakat kell ehhez megteremteni. Egyes ügynökségek megtiltják, hogy a művészük olyan – mondjuk vidéki – fellépést vállaljon, ahol kevés a gázsi. Én nem akarok ilyen tilalmat bevezetni, holott Oslóban vagy Svájcban nyolcszor annyi lenne a bevétel. Szerintem az ügynökségnek nem a művészet szűkítése a feladata. Ha nincs nagy sztár a művészek között, akkor kreatívnak kell lenni. Én nem csak kész sztárokat akarok képviselni, hanem olyan művészeket, akikben hiszek, és szeretném, hogy sztárokká váljanak. Ezért keresem az alternatív pénzforrásokat. Ilyen a tanítás és a coaching.

Balogh Máté András, az Art is Business elnöke, Vera Blum és Strommer Andrea, az ArtAnd Strommer Consulting alapítója az Art is Business 2026 áprilisában kiadott, Svájc kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámát bemutató eseményén az Apollo Galleryben (fotó: Török Dániel)

Az ügynökség működésének nincs receptje. Van olyan kollégám, aki húsz év után kezdi megérteni, hogy mik a feladatai. Ez a fajta útkeresés rám is igaz, a piaci változások mindig új kihívásokat hoznak magukkal. A fő cél, hogy a művészem sztár legyen, hosszú folyamat. Ezért kezdtem el a zenészeket arra tanítani, hogy a zenén kívül mi mindenre kell gondolniuk. Meg kell érteniük, hogy a boldogulásuk attól is függ, hogy hogyan állnak hozzá, mennyiben tudják segíteni az ügynökség munkáját. Ez közös munka, össze kell csiszolódnunk.

Hajlandóak erre a zenészek?

Nagyok a különbségek. Van, aki ezt már harminc éve csinálja, maga egyeztet a koncertszervezőkkel, és van, aki azt sem tudja, miért jó, ha valakinek van saját honlapja. Akinek van PR- és közösségimédia-csapata, hírlevele, fanklubja, szóval, maga intézi a PR-t és a marketinget, az természetesen előrébb tart, mint a másik, akit ez nem érdekel és nem is tanulta. Magyarországon még most is azt mondják a tanárok: „Neked hegedülnöd kell, nem marketinget tanulnod.” De az internet világában ez már nem állja meg a helyét. Jól hegedülni önmagában kevés.

Manapság alapvető, hogy nyüzsögni kell, az embernek fel kell hívnia a figyelmet magára.

Bizony, nyüzsögni kell. Jelenleg kilenc művészem van, akik elvárják tőlem, hogy helyettük is nyüzsögjek. Aki maga is nyüzsög, annak nyilván több koncert jön össze, aki nem, annak kevesebb. Egy nagy ügynökség fel sem vesz olyan művészt, akinek nincs tökéletes honlapja, PR- és közösségimédia-csapata, adatbázisa a fellépéseiről, fanklubja és minimum ezres e-mail listája. Ha népes a követőtábor, akkor valószínűleg helyből elkel a fél terem.

Akinek mindez nincs meg, annak én építem fel, egyedül. Szeretnék felvenni embereket, de egyelőre nem tehetem, holott csak annak a lelevelezése hetekbe telik, hogy kit hívjunk meg. A művész azt várja el tőlem, hogy szerezzek neki minél több koncertet. Ehhez pedig az kell, hogy a koncertszervező eljöjjön a korábbiakra.

A lendület változatlanul megvan önben?

Hát, néha kétségbe esve arra gondolok, hogy visszamegyek az opera területére, mert ott értem, hogy hogyan működnek a dolgok. De az igazat megvallva, élvezem azt, ahogy menet közben formálódik a tevékenység. A lap címe – Art is Business – nagyon idevág. A művészet önmagában kevés, azt el is kell adni. Hogy miként, azt magam is tanulom, és igyekszem megértetni a művészekkel is: hiába van finom joghurtom, ha nincs ott a boltban. Vagy ha igen, akkor sok más közül kell kitűnnie. Azért, hogy legyen koncert, kölcsönösen tenni kell. Ez teljesen más gondolkodásmódot igényel. A folyamaton együtt megyünk keresztül, együtt tanulunk – learning by doing.

A saját modellje működőképes?

Az, ha nagyobb számokról van szó. Van néhány olyan művészem, akit nem érdekelnek a százalékos különbségek, mindig ugyanannyi az én részem. Még kellene néhány ilyen, így maradna pénz arra, hogy megszervezzem az imázsfilmjét annak, akinek semmije nincs. Öt külföldi művészem van, róluk van film – ők ezt maguk megtanulták, finanszírozták, vannak mecénásaik, szponzoraik –, most a magyar művészeknek csinálunk két és fél–három perces bemutatkozó filmeket.

Kik tartoznak most az ügynökséghez?

Négy magyar művész: az In Medias Brass rézfúvós kvintett, Farkas Róbert karmester, Pálfalvi Tamás trombitás és Lisztes Jenő cimbalmos. A külföldiek körét egy orosz és egy izraeli zongorista, egy svájci zeneszerző, egy német orgonista és egy német–japán hegedűs alkotja. A cimbalom iránt egyébként nagy az érdeklődés, egymás után jönnek a felkérések. Sokszor a koncertszervező zongoristáról hallani sem akar – Dunát lehet velük rekeszteni –, de ha azt mondom, hogy cimbalom vagy orgona, akkor felcsillan a szeme.

Hogy találta meg a helyét Svájcban az ügynökségek között?

Nagyon jól érzem ott magam, mert kevesen vagyunk. Svájc német nyelvterületére ugyanis német, a franciára francia, az olaszra olasz ügynökségek hozzák a fellépőket. Mindhárom nyelvet beszélem, sokat utazom az országon belül, hogy szélesedjen a kapcsolati hálóm. Azt szeretném, hogy a Veracity Artists zenei ügynökség neve – a veracity szó jelentése angolul: őszinteség, hitelesség – egyet jelentsen a megbízhatósággal, az igényes művészi színvonallal. Szerencsére sok pozitív visszajelzést kapok, látják a lelkesedésemet, azt, hogy jó zenét akarok piacra vinni.

A cikk először a 2026 áprilisában kiadott, Svájc kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Nyitókép: Vera Blum (fotó: Szakács Domonkos)

Lásd még:

Aki Budapestről szervez fesztivált a Genfi-tó partján – Interjú Havas Ágnessel, a Léman Bouquet Festival igazgatójával

 „A mindennapok részévé tenni a művészetet” – Interjú Strommer Andreával

A kultúra közügy, jóllét, nem luxus – A kultúra támogatása Svájcban

Egy ország, ahol a múzeumlátogatás receptre írható – Kulturális turisztika Svájcban