„Kicsit megfürdök a múltban”

Életkorát meghazudtolóan energikus színész, akit a kihívások és a feladatok súlya tart fiatalon. Gazdag filmes pályafutása elismeréseként vehetett át életműdíjat a 22. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. 1979-ben Gyarmathy Lívia szavazott először bizalmat az akkor még főiskolás, pályakezdő Gáspár Sándornak a Minden szerdán című filmjében, ahol többek között Jiří Menzellel játszhatott. Több mint hetven filmben és televíziós játékban mutatta meg tehetségét, hol drámai, hol groteszk, hol humoros szerepekben. Gyakran formált meg hétköznapi hősöket, „kíméletlen” szakmai pontossággal, intenzív jelenléttel. Első nagy sikerét Grunwalsky Ferenc krimiszerű drámája, a Kicsi, de nagyon erős főszerepében aratta. Drámai szerepet játszott Elek Judit a tiszaeszlári vérvádat feldolgozó Tutajosok című filmjében. A rendszerváltást követő évek szatirikus korrajzai sorra főszerepekkel kínálták meg: a Csók, Anyu, a Roncsfilm és a Csapd le csacsi! is fontos állomás volt pályáján. Osztatlan népszerűséget hozott számára az Üvegtigris-trilógia gyűjtögetője, Róka megformálása.

Filmes munkássága „megkoronázásaként” tekint a CineFest életműdíjára?

Nehéz belülről rálátni magamra, egyáltalán felfogni azt, hogy életmű. Oké, hogy kerek évszámot töltöttem be az idén, hetvenéves lettem. Maximum annyit foglalkozom vele, hogy kicsit visszanézek, kicsit megfürdök a múltban, mert az hízelgő dolog. A jelennel foglalkozom, máris azt nézem, holnap mi vár rám. Félreértés ne essék, nagyon örülök az életműdíjnak, ráadásul, ha belegondolok, hogy kik kapták meg előttem – Jiří Menzel, Koltai Róbert, Kardos Sándor, Gyarmathy Lívia –, szinte mindegyikükhöz kötődik személyes, bizalmi vagy munkakapcsolatom. Claudia Cardinale is a névsorhoz tartozik, bár hozzá se szakmai, se bizalmi kötődésem nem volt – ifjúkoromban szerelmes voltam belé.

Gáspár Sándor a CineFest életműdíjával (fotó: Mocsári László - 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)

Filmjei közül Elek Judit Tutajosok című alkotása futotta be a legnagyobb nemzetközi karriert: Cannes-tól Izraelig számos helyen bemutatták.

A Tutajosok azon filmek közül való, amelyekért kritikusok díját, fesztiváldíjakat nyertem. Az egyik legjelentősebb drámai szerepemet játszhattam Elek Juditnál, Herskó Dávid tutajos sáfárt. Grunwalsky Ferencnél is szinte csak drámai szerepeim voltak, hol megöltem magam, hol megöltek. Mondtam is Ferinek, hogy be kéne már fejezni ezt a „meghalok a filmekben” sorozatot.

Mi alapján dönt arról, hogy elvállal-e egy filmszerepet?

Esete válogatja. Előfordul, hogy tetszik a téma, és forgatás közben szeretem meg a szereplőket, az alkotógárdát. Általában a rendező és a kollégák személye dönti el, hogy mit vállalok el: a legfontosabb szempont az alkotógárda, a forgatókönyv kevésbé, mert az általunk, színészek által lesz olyan, amilyen.

A filmezés bizalmi kérdés. Még a legsikeresebb rendező is négy-öt évente jut új nagyjátékfilmhez. És amíg a témát megtalálja, kidolgozza, megjelenik a szeme előtt a főszereplő személye – persze ez közben változhat. Bizalmi döntés a rendező részéről, hogy ki lesz az arc, akivel dolgozik, és nemcsak a forgatás alatt, hanem a vágóasztalon is. A film utóélete során is az élete részévé válik a választott színész, hiszen végigkíséri a rendező pályáját.

Ön nem volt egy rendezőnek sem „állandó” arca, alteregója, mint mondjuk Szabó Istvánnak Bálint András…

Nem tudom. A legbizalmasabb viszonyban Grunwalsky Ferenccel álltam, olyannyira, hogy a lányának én vagyok a keresztapja. Mivel a legtöbb filmet vele forgattam, gondolhatom, hogy mégiscsak én voltam az ő arca.

A bizalomnak kölcsönösnek kellett lennie a rendezőként pályakezdő színésztársaival, Rudolf Péterrel és Koltai Róberttel is.

Amikor Robival a Csocsót forgattuk, ő már bizonyított a Sose halunkmeg című filmjével. Rudolf Péterrel együtt játszottunk a Vígszínházban, nagyon összebarátkoztunk. Nem kellett külön megteremteni a bizalmat, hiszen mire a rendezőm lett, az már adott volt. Teltek-múltak az évek, amikor felhívott azzal, hogy az Üvegtigrishez castingol. Végül kialakult a „nagy hatos”:  Csuja Imre, Horváth Lajos Ottó, Reviczky Gábor, Rudolf Péter, Szarvas József és jómagam.

Már az elején sejtették, hogy ekkora durranás lesz az útszéli csencselők, lúzerek kalandjaiból?

Ezt nem lehet előre tudni. Emlékszem, hogy a film bemutatója nem keltett különösebb szenzációt. A videókazetták jelentették az igazi felfedezést. A fiammal éppen kerékpártúrán kerültük meg a Balatont, és feltűnt, hogy bármerre megyünk, a kerékpárosok, az autósok, a gyalogosok utánam kiabálnak, idéznek a filmből. „Őrület van az országban” – mondtam Petinek, amikor felhívtam. „Mert a kazetták most kerültek ki” – világosított fel.

Találékony, ötletgazdag színészként bizonyára vannak elképzelései egy-egy karakter jellegzetes vonásairól. Mennyire engedhette meg magának az improvizációt például az Üvegtigrisnél?

Pontosan kidolgozott karaktereket alakítottunk, amelyekből a közös játék során konfliktusok születhettek. Az improvizációk is már a kész karakterből következhettek. Az Üvegtigris második részének a végén a tó közepén állunk egy tutajon. A Gesztesi Károly játszotta nagyvállalkozó felvásárolta a területet, ő kiabál nekünk a partról: „Nektek végetek!” Egyszer csak éreztem, hogy megbillen a tutaj. Álltam a bal sarkán, mindenki tanácstalan volt, szótlan. „Nekünk ez az otthon” – volt a válaszunk a forgatókönyv szerinti utolsó mondattal. Süllyedtünk, már derékig ért a víz, amikor megszólaltam: „Miért enyém a fürdőszoba?” Ez így is maradt a filmben.

Volt olyan, hogy egy film láttán „ezt a szerepet szívesen eljátszottam volna” érzés fogta el?

Nem, nincs hiányérzetem ezen a téren. Az viszont sokszor előfordult, hogy felhívott egy filmrendező, találkoztunk, elküldte a forgatókönyvet, aztán soha többet nem jelentkezett. A Katona József Színházban hallottam, hogy kollégám-barátom elkezd forgatni az illetővel. Ilyesmiből soha nem csináltam problémát, sőt boldog voltam, mert nagyszerű lett a film, a kollégám is nagyszerűt alakított benne.

Korosabb színészekben ritkán gondolkodnak a filmrendezők. Kisebb-nagyobb felkérések megtalálják manapság?

Utoljára egy szülőházaspárt játszottunk Györgyi Annával a Lepattanó című sportvígjátékban, drága Pepe, Scherer Péter alakította a főszerepet. Előtte Sándor Pállal forgattam a Vándorszínészeket, annak is már tíz éve. Tudomásul kell venni, hogy filmen értelemszerűen a korosztályom hátrább került. Azzal nehezebben tudok megbarátkozni, hogy a digitális technika elterjedésével megváltozott a filmezés, és vele együtt a filmszínészet szerepe is. Régen erény volt, hogy milyen a színész koncentrációképességének színvonala, mert spórolni kellett a nyersanyaggal. Ezzel szemben manapság folyamatos a forgatás, tizenkét órán keresztül vesz minket a kamera. Nem gond, ha hibázunk.

Gáspár Sándor a CineFest nyitónapján (fotó: Mocsári László - 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)

2013 óta tagja a Székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának, amelyet hosszú éveken át Szikora János vezetett. Hogyan fogadta, amikor 2025 augusztusában Dolhai Attila vette át az igazgatói posztot?

Sokáig vívódtam, hogy maradjak-e a társulatnál, ugyanis több budapesti színháztól kaptam ajánlatot. Végül pont az elmúlt tizenvalahány év miatt döntöttem a maradás mellett, amikor minőségi klasszikus magyar és világirodalmi, valamint kortárs magyar és külföldi darabokat játszhattunk magas szinten. Úgy éreztem, ennek nem lehet végleges lezárása az igazgatóváltás. Mint ahogyan az sem, hogy innentől kezdve elinduljon egy főleg zenés darabokat, bohózatokat játszó korszak, hanem igenis van itt még dolgom. Hiszem, hogy igazi, jó népszínházat csinálhatunk. Ezért gondoltam azt, hogy nem kell újrakezdenem, hanem a lehetőségeken belül továbbvihetjük, amire tizenhárom évvel ezelőtt szövetkeztünk. Gyönyörű lezárása volt ennek a korszaknak a Nibelung-lakópark előadásunk. 

Az idei évad mennyire igazolja vissza a reményeit az igényes folytonosságra?

Az első új igazgatói évadot még Szikora János állította össze, eljátszhattam Az ügynök halála címszerepét, bemutattuk a Bányavirágot, A revizort. Az új vezetés meggyőződhetett a prózai vállalkozások érvényességéről, továbbgondolásáról. A rendezőgárdát is ez alapján választották meg. Bagó Bertalan rendezi a Solness építőmestert, akivel sok közös munkám volt az elmúlt években. A Miniszter félrelépet Mohácsi János viszi színpadra, Szőcs Artúr pedig a Bolha a fülbe Feydeau-vígjátékot. Műfaji végleteket élhetek meg ezekben az előadásokban, ami színészként csemege, ráadásul olyan rendezőkkel, akikkel bárhol az országban szívesen dolgoznék.

Nyitókép: Gáspár Sándor (fotó: Mocsári László - 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)

Lásd még:

Mi marad meg a végén? – Háy János Elem című novellájának színpadi adaptációja az eSzínház Fesztivál ’26 műsorán

„Én sem hagytam, hogy beleszóljanak az életembe” – Interjú Gálffi Lászlóval