by Sándor Zsuzsa 2021. máj 09.

„Számomra az írás mély belső utazás”

Dr. Németh György Gábor a gyógyító irodalomról

Pszichiáter, analitikusan orientált pszichoterapeuta. Eddig egy szépirodalmi kötete jelent meg Ophelia virágai címmel. Főszereplője egy kettős életet élő pszichiáternő, aki saját feldolgozatlan traumáival is küzd. Dr. Németh György Gábor arról is beszél, kik is a mai kor Opheliái.

Pszichiáter és egykötetes író. Az irodalom egyszeri kaland volt az életében?

Gyerekkorom óta kötődöm az irodalomhoz, ötödikes lehettem, amikor elkezdtem írni. Ezek inkább rövid, sötétebb tónusú mesék voltak. Kezdettől fogva belső késztetésem volt arra, hogy kifejezési formát adjak annak, ami bennem zajlik, és erre az írás tűnt a legalkalmasabbnak. Mindazt, ami felgyűlt belül, az írásban vezettem le. Ez tehermentesített és segített abban, hogy megőrizzem a lelki egyensúlyomat.

Úgy tűnik, nem lehetett könnyű gyerekkora…

Édesapám és édesanyám is küszködtek magukkal és egymással is, és ez nehézségeket teremtett a családunkban. Apukám háziorvos, anyukám ápolónő volt, 2008-ban meghalt. Budapesten születtem, negyvenöt éves vagyok, és az írás a gyerekévek után is velem maradt. Általában mindig akkor jelent meg újra, amikor valamilyen korszakváltás történt, vagy keményebb időszak jött az életemben. Mint például kamaszkoromban vagy később, amikor befejeztem az orvosegyetemet. Mindig is élt bennem a vágy, hogy egyszer megjelentessem az írásaimat, de sokáig egy-két barátomon kívül csak a nagyapámnak mutattam meg a dolgaimat. Ő is orvos volt, belgyógyász, pszichiátriai ambíciókkal, szakmai könyvet is publikált, úgyhogy segíteni tudott abban, miként érdemes a szövegeket korrigálni.

Ha az írás érdekelte, miért választott orvosi pályát?

Bölcsészkarra szerettem volna menni, de édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy orvos legyek. úgy képzelte, majd átveszem tőle a házorvosi praxisát. Sokáig küszködtünk egymással, végül mégis belementem abba, hogy az orvosi egyetemre jelentkezzem. És nem bántam meg, mivel érdekelt a biológia és az embertan is. A tanulmányaim során sok terület vonzott, például a belgyógyászat és a gyermekgyógyászat, csak egy valami nem akartam lenni: pszichiáter. Mivel volt már egy pszichiáter a családunkban, úgy gondoltam, nem kell belőle több. Hatodik évfolyamban kerültem gyakorlatra a Pszichiátriai Klinikára, és az ottani gyógyító munka nagyon megérintett. Úgy éreztem, ez az, ami igazán nekem való. De azután valahogy elhagytam ezt a szálat is, és mire befejeztem az egyetemet, kiégettnek éreztem magamat.

Még el se kezdte a pályát és máris kiégett?

Nagyon lelkesen vágtam bele a tanulásba, szuper idealisztikus elképzelésem volt arról, milyen fantasztikus dolog orvosnak lenni. Az első években az alapozó tárgyakat vettük, és élvezettel olvastam a vastag, latin kifejezésekkel teli orvosi könyveket is, volt valami varázslatos jellegük. Majd jöttek a klinikai tárgyak, idősebb orvosokat is megismertünk, akik gyakran elmondták, hogy nem érdemes orvosnak lenni, mert nincs a szakmának kellő respektje. Ez a légkör eléggé elvette a kedvemet, és miután 2001-ben lediplomáztam, az is megfordult a fejemben, hogy ne vágjak-e bele teljesen másba. Mindig is szerettem volna zongorázni, úgyhogy elkezdtem zongoraleckéket venni, de szerencsére volt annyi józanság bennem, hogy végül mégis az orvoslást válasszam. Egy fővárosi tüdőgyógyászati osztályon helyezkedtem el, ahol kutathattam volna is, ám hamar kiderült, hogy ez nem az én világom. Ezt követően rezidensként kerültem újra a Pszichiátria Klinikára, és ez megpecsételte a sorsomat. Most már biztos voltam abban, hogy csakis ez lehet az én utam.

Mi vonzotta ennyire a pszichiátriában?

Főként a pszichoanalitikus szemlélet, és hogy milyen izgalmas leülni beszélgetni a páciensekkel, kibogozni a titkaikat, feltárni, mi minden rejtőzhet a tünetek mögött. A klinika pszichoterápiás részlegén betekinthettem az egyéni és csoportos terápiákba is. Leginkább az álmok, a fantáziák és a kollektív tudattalan szimbólumai érdekeltek, ezért a jungi pszichológiai irányzathoz közeledtem. Eleinte dolgoztam akut osztályon is a Lipóton, Rihmer Zoltán főorvos mellett. Ő kiválóan ért a bipoláris zavarokhoz és a gyógyszeres terápiához. Nála tanultam meg a hangulatzavarok differenciáldiagnosztikáját. Majdnem az intézmény bezárásáig a Lipóton maradtam, majd hat évig egy terápiás közösségben, a Thalassa Házban dolgoztam. 2015 óta magánpraxisban vagyok.

És hogy jött a képbe a könyvírás?

Az Ophelia virágait akkor írtam, mikor a Lipóton voltam, valahogy kiszakadt belőlem az egész, néhány hónap alatt elkészültem vele. Bár valóban csak egy kötetem jelent meg, azóta már belefogtam új munkákba is: többek között egy nagyregénybe, és lényegében befejeztem egy másik könyvet is, de ezeket még nem jelentettem meg. Úgy látszik, ahogy múlik az idő, egyre kényszeresebben csiszolgatom a mondataimat, és amíg nem érzem, hogy kész, addig inkább a fiókomban őrzöm a kéziratokat. Flaubert-ről olvastam egyszer, hogy állítólag sok időt szánt a könyvei megírására. A birtokán volt egy fasor, amit „üvöltő fasornak” hívott, és ott sétálva hangosan olvasta fel a művét, hogy megtalálja a mondatokba illő legjobb szavakat. Otthon én is úgy írok, hogy ha nem is kiabálva, de felolvasom magamnak a szöveget. Számomra az írás mély, belső utazás. Az Ophelia virágainál is mélyen bekerültem a cselekménybe, szinte körülvettek a figuráim. Átéltem azt a jelenséget is, amit Jung szinkronicitásnak nevezett: amikor a belső pszichés és a külső, fizikai események egybe esnek, noha nincs köztük kauzális kapcsolat. Például ha meghal valaki, és megáll az óra vagy elreped az üveg. Nincsenek ok-okozati viszonyban, mégis azt érezzük, hogy valami módon összefüggnek.

Tapasztalt hasonló jelenségeket a könyve kapcsán?

Az Ophelia virágai 2006-ban készült el, és 2008. december 4-én jelent meg. Éppen azon a napon tűnt el egy francia diáklány Budapesten, és őt is Opheliának hívták. A Lánchídon tűnt el, vagy legalábbis ott látták utoljára, ahol a könyvem zárójelenete is játszódik. A regényem eseményei február közepén történnek, és ugyancsak február közepén került elő az eltűnt lány holtteste is a Dunából.

Ez elég kísértetiesen hangzik. Föltételezem, nem ez az egyetlen furcsa sztorija…

Amikor a könyvemet írtam, még eléggé materialista módon gondolkodtam, de később megváltozott a szemléletem: nyitottabbá váltam a spirituális dolgok iránt, és az analitikusom ösztönzésére jógázni kezdtem. A későbbi írásaimnál is megéltem, hogy a leírt cselekmények olykor megvalósulnak. Amikor a kiadatlan nagyregényemen dolgoztam, szintén előfordult hasonló jelenség. A könyv egyik üldözéses jelenete a Szentendrei-szigetnél játszódik, két fiú üldöz egy lányt, aki még épp eléri a váci kompot. De nincs nála pénz, nem tudja a jegyet kifizetni. Ekkor felhajt a kompra egy piros sportkocsi, és a sofőr kifizeti a lány helyett a jegyet. Amikor ezeket írtam, elmentem a valóságos helyszínre fotózni, felszálltam a váci kompra, és egyszer csak felhajtott oda egy ugyanolyan piros sportautó, mint amit elképzeltem…

Miként tudja értelmezni mindezt?

Jung nevéhez fűződik a kollektív tudattalan fogalma, amelyet talán egy végtelen energetikai térként is elképzelhetünk. Lehet egyetemes tudatnak vagy kvantummezőnek is hívni, a lényeg, hogy ebben a tartományban a valóságos tér és idő megszűnik, és mindaz, ami már megtörtént, és ami történni fog, egyszerre van jelen, Amikor jól megy az írás, egyfajta módosult tudatállapotba kerülök, szinte filmszerűen látok magam előtt mindent, és úgy érzem, mintha ebben a belső világban képes lennék átlépni egy másik dimenzióba. Ugyanakkor ez mély regresszív állapot is. Ezzel szemben a terápiás munkámban egy tisztább, saját tartalmaimmal kevésbé leterhelt és nyitottabb mentális állapotra van szükség, hogy rá tudjak hangolódni a páciensre. Nemcsak arra kell figyelnem, amit az illető elmond, hanem arra is, hogy milyen érzelmi és testi reakciókat vált ki belőlem, mivel analitikusként kiemelt hangsúlyt helyezek a viszontáttételi munkára.

Az írás visszahat a pszichoterápiás munkájára is?

Mindenképpen. Az írással szélesebb belső tapasztalásokhoz jutok, és ez segíti a terápiákban az egymásra hangolódás és az átélés folyamatát.

Könyvének főszereplője egy pszichiáternő. Alkotás közben sem bír elszakadni a szakmájától?

A későbbi írásaimban már nincs pszichiáter szereplő, de amikor az Ophelia virágait írtam, sok időt töltöttem a Lipóton, és erősen hatott rám az ottani közeg. Párhuzamosan kiképző analízisbe is jártam, és ebben gyakran előjött Hamlet karaktere, de Ophelia tragédiája még inkább megérintett. Mély empátiát éreztem a sorsa iránt, ahogyan a körülötte lévő férfiak irányították, és eszközként használták őt. A lány traumatikus veszteségek sorát élte át, ami végül a pszichózisához, majd az öngyilkosságához vezetett.

Könyvét olvasva az volt az érzésem, a rendelőjéből is jól ismeri a mai kor Opheliáit.

Többnyire nők keresnek fel a problémáikkal, és számos történetben megjelennek a durva bántalmazások. Sokan megszenvedték a körülöttük lévő férfiak fizikai, lelki terrorját. A könyvemben szereplő pszichiáternő is valahol Ophelia sorsát éli: édesanyja elhanyagolta őt gyerekkorában, ezért édesapjával került szoros kapcsolatba, felnézett az orvos apjára, imádta őt. Csakhogy az apja visszaélt a helyzetével, és intim viszonyt kezdeményezett vele. Később azonban a lány leleplezte a kapcsolatukat, és az apa öngyilkosságot követett el.

A lány pszichiáterként hasonló sorsú Opheliakat gyógyít. Kettős éltet él: nappal orvos munkáját végzi, éjjel férfiakat szed fel. Egyaránt hajtja őt, hogy bosszút álljon a férfiakon, kihasználja és megalázza őket, és közben súlyosan bünteti önmagát is. Gyűlöli az apját, de egyben bűntudatot is érez az öngyilkossága miatt. A pszichiáternő a hatalmi játszmáit két terepen is kiéli, egyrészt a betegeivel szembeni rideg, konfrontatív viselkedésében, valamint a promiszkuis ámokfutásaiban is.

Van számára feloldozás?

A történet végén nyitva marad a kérdés, de azt gondolom, innen is fel lehet állni, mindig van lehetőség változtatni az életünkön.

Gyakran mondják, hogy az írás önterápia. Fontos szerepét látja a lelki gyógyításban is?

Abszolút, az írás segítségével a belső, sokszor szorongató élmények kívülre kerülnek, így külső perspektívából is ráláthatunk, dolgozhatunk velük, megformálhatjuk az élményt. Ez sokat segíthet a feldolgozásban. A pácienseimet is szoktam kérni, hogy írják le az álmaikat, fantáziáikat. Rendkívül hasznosnak tartom a művészetterápiás módszerek közül az irodalomterápiát is, ahol különböző irodalmi szövegek kapcsán indul meg a beszélgetés a csoportban, és katartikus hatásokat válthat ki egy vers, egy novella is. A jungi pszichológia archetípusokra épül, ahogyan a szépirodalom is az emberi élet néhány alaptörténetét dolgozza fel, például a születést, a halált, a szerelmet, a szülő–gyerek kapcsolatot. Az életben és az irodalomban nincs végtelen számú téma. Inkább a véges témák végtelen variációival kísérletezünk.

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.

Lásd még:

A mindenkiben rejlő belső zene

A régi görögök az orvoslást is művészetnek tartották

Füttyművészből foniáter

Fiúk, éljetek!