Utazások az elme nyúlüregeibe

Kissé ziláltan, sietve érkezett a beszélgetésünkre. Gergye Krisztián Debrecenből, a Csokonai Színházból jött, ahol épp felújította a Dés–Grecsó–Geszti-féle A Pál utcai fiúk koreográfiáját, majd ugyanazzal a lendülettel ment is tovább az Átriumba, az Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek (még a címe is borzongató) próbájára. Utóbbi darabban ő a „mindenes”: rendező, koreográfus, díszletfelelős és három szerepet is játszik). Egyik lába itt, a másik ott, a két feladat között pedig egy kis időre megállt – vagy inkább beült – egy stúdióba, ahol a beszélgetést rögzítettük.                

Kérhetek egy hangpróbát a felvételhez?

Egy, kettő, három, négy, öt, hat!

A legtöbb ember háromnál megáll. 

De jó, hogy nem táncos módra számoltam: egy, két, há’, és! Amúgy nem szeretek számolni.

Akkor hogyan szokott beszámolni a próbákon?

Hát, úgy, hogy a zongorakísérők üvöltve szoktak rajta röhögni: megvárom az embereket, körbenézek, hogy mindenki figyel-e, és akkor azt mondom: egy, két, há’! Ezzel persze semmilyen ritmust nem adok meg, mivel általában engem a zene visz. Néha le kell számolni mozdulatokat, de nem igazán szeretem, másként figyelek a zeneiségre.

Vagyis impulzív alkotó?

Igen, elsősorban ösztönből dolgozom. Nem is szeretem, ha koreográfus-asszisztenst csinálnak belőlem. Amikor pontosan meg kell mondani, hogy hányadik számolásra kell közösen belépni, az igazából már nem érdekel. Akkor már a következő lépésen vagy helyzeten gondolkodom. Nem tudom pusztán matematikára redukálni a koreográfiát, sokkal inkább emocionálisan közelítem meg.

Fotó: Dömölky Dániel

Viszont a táncosok, akikkel együtt dolgozik, nyilván kapaszkodót igényelnek.

Főleg a színészeknek kellenek a kapaszkodók, de természetesen a táncosoknak is. Általában felismerem, hogy a csapatból ki az, aki jól számol, és ő segít, hogy én közben haladhassak. Erre találták ki a koreográfus-asszisztenst, bár erre egyre kevesebb színház hajlandó – vagy képes – költeni. A szereplők általában rá tudnak kapcsolódni arra az emocionális flow-ra, amelyet megpróbálok generálni.

Debrecenből jött, ahol felújították A Pál utcai fiúkat. Bele szokott nyúlni ilyenkor a kész koreográfiába?

Ezúttal sajnos nem lehetett, de mindig szívesen megtenném. Ilyenkor látom a hibákat vagy a csapdákat. A mostani háromhetes felújítási időszakban nagyon jól fel lehetett ismerni, hogy a forma valójában nem is elsődleges. A megkoreografált helyzet inkább lehetőségeket ad az előadóknak.

Egy felújítás az érzelmek, az érzelmi viszonyok és az indíttatások felfrissítéséről szól. Arról, hogy az előadók elég játékosak, pimaszak legyenek, hogy megmutassák a karakterüket a koreográfiában. A táncok nem bonyolultak, de ha érzelmileg nincsenek feltöltve, akkor nagyon üressé válnak. Sőt azt gondolom, nincs is szükség bonyolultabb koreográfiára, mert akkor teljesítési kényszer alakul ki. A művésznek nem lesz ideje arra, hogy a személyiségét, az energiáját és a szabadságát felmutassa.

Jelenet a Csokonai Nemzeti Színház Pál utcai fiúk-előadásából (fotó: Máthé András)

Ez azt jelenti, hogy nem is követeli meg a pontosságot, az eredeti koreográfia korrekt követését?

Dehogynem. Ha bizonyos jelenetekben együtt kell lenni, akkor együtt kell lenni, de ilyenkor is fontos a különbözőségek megmutatása.  Az teljesen rendben van, hogy egy adott zenére egyszerre és azonos ritmusban kell mozogni. De hogy ugyanolyan legyen egy mozdulat vagy, hogy ugyanazt az emocionális tartalmat hordozza, az már kimondottan zavar. Azt tartom fontosnak, hogy húsz karakter különbözőképpen mozduljon ugyanabban a pillanatban.

A profi táncosoktól is ugyanezt követeli meg? Hiszen most egy úgynevezett alkalmazott koreográfiáról beszélünk.

Igen. Ez az „alkalmazott koreográfia” egy fura dolog, nem tudom, máshol is használják-e ezt a kifejezést. Bob Fosse-ról például nem mondanánk, hogy alkalmazott koreográfus lett volna.

Fel szoktam tenni a kérdést: mi is a tánc? Tulajdonképpen mozgások sorozta, de én gyakran a mozdulatlanságot is táncnak tudom nevezni. Számomra a tánc a testben való jelenlét, ami leginkább foglalkoztat az ennek a jelenlétnek a sűrűsége. Néha együtt kell lenni, néha ismételni kell magunkat, ez természetes. De emberi jelenlét nélkül nem érdekel, hogy mindez mennyire tökéletes. Az üres technikázás és gimnasztika lenyűgöző tud lenni, de ha nincs feltöltve személyiséggel és személyességgel, akkor számomra üres.

Ha egy kicsit tovább faggatnám erről, akkor eljutnánk oda, hogy a klasszikus balett soha nem is volt az ön világa.

Nem volt az én világom, bár talán vágyhattam volna rá. Gyerekkoromban nem volt lehetőség, hogy afelé tereljenek. A klasszikus balettre is érvényesek a gondolataim és természetesen léteznek olyan előadók, akiknél találkozik a technika és a személyiség.

Ahogy az operánál is, ha ötvöződik a színészi játék, a professzionális énektudás és minden más, a művészet csúcsteljesítménye születhet meg. Ám ha üres, akkor csak formagyakorlat. Nincsenek előképzettségeim, iskoláim, ezért nagyon sokat dolgozom azon, hogy a hibát is előnyként használjam. A technikai hiányosságokat is fel merem vállalni a színpadon.

Az improvizációt tartom a legmagasabb szintű művészetnek. Ha egy produkcióban aznap este úgy alakul, hogy elestem, akkor el kellett esnem, kész. De ha felvállalom, hogy azon az estén nem történhetett másként, akkor azt érzem, hogy az aznapi történés maximumát nyújtottam. A művészetben az esendőség és a személyesség megmutatása számomra létszükséglet, ezzel tudom a nézőket megragadni. Ha pedig a néző én vagyok, akkor is mindig az önfeltárás és önátadás érint meg testestül-lelkestül.

Fotó: Bielik István

Azért fura, amit most mond, mert gyerekkorában nagyon befelé forduló volt. Most pedig a színpadon még a hibáit és az esendőséget is kitárja.

Az, hogy az ember szorongó, befelé forduló alkat, csodálatos úthoz vezethet: a lehetőséghez, hogy a színpadon viszont minden hibáját és esendőségét felvállalva megmutathasson önmagából valamit. Nagyon érdekes kontrasztnak vagy ellentmondásnak tűnő exhibíció ez, de mégsem az. A szorongás vagy az introvertáltság egyfajta önreflektivitás is. Ha ezt felmutatjuk a darabban – vagy engedjük megtörténni az ilyen helyzeteket – akkor a színpad megvéd. A rivalda nem pletykálja el, ha az ember kiadja a személyes tragédiáit. Az előadó a saját személyességén túl valami univerzálisat tud felmutatni.

Alkotóként is szorongós alkat?

Igen, és nagyon izgulós. Mostanában már azért izgulok, hogy ami a színpadon történik, annak legyen tétje, ne csak súlya, hanem értelme is. Ami történik, az visszahat az életemre, a lényemre és valami újabb, mélyebb rétegben segít megérteni a saját lényemet.

Beszélgetésünk egyik apropója, hogy augusztusban betöltötte az ötvenedik évét. Ugyanakkor talán még korai egy teljes életutat felvázolni úgy, hogy közben valójában még mindig egy fiatalemberrel beszélgetek. Mit jelent önnek ez az ötven év? Nyomasztja?

Egyáltalán nem. Soha nem volt problémám az életkorommal. Az ötven talán azért érdekes, mert általában úgy gondoljuk, hogy ez az élet fele. Életinterjúkat általában hetven-nyolcvanéves emberekkel szoktak készíteni, most már közelebb vagyok ehhez az életkorhoz én is.

Egyáltalán nem nyomaszt, inkább felszabadít, ennyi idősen már merhetem azt gondolni, amit gondolok, nem kell a nagyokhoz viszonyulnom. Ebben az életkorban az ember már fel tudja vállalni saját magát.

Melyik darabjában érzete először ezt? Hogy most már bátran meg meri azt, ami önből jön?

Nem tudom. Most éppen azon gondolkodom, hogy egészen eddig mindig szét akartam szálazni a különböző műfajokat. Elég sok műfajban dolgozom: koreográfusként, kortárs táncművészként, képzőművészként. Most jöttem rá, hogy ez a szétszálazás butaság. Néha például az alkalmazott koreográfiáimat is leválasztom magamról, mondván, hogy azt másvalakinek készítem és az ő művészetét szolgálja.

Rohonyi Barnabással az Alíz – Engedd szépen, hogy megegyelek című darabban (fotó: Éder Vera)

Ilyenkor átbillent egy kapcsolót a fejében?

Arra jöttem rá, hogy egy másik entitáshoz kapcsolódom, de ugyanúgy a saját művészetemet adom hozzá. Néha nem is értem, miért választom le magamról, sőt bizonyos szempontból magáról az előadásról is. Olyan, mintha adnék valakinek egy ajándékot, ami csak az övé. Pedig ez a közös ajándékunk – a produkciónak. Valójában nem kell állandóan azt kommunikálnom a világ számára, hogy ki is Gergye Krisztián: a kortárs táncos, a képzőművész, a rendező? Most, ötvenéves fejjel jöttem rá, hogy ez a kapszulázás, a különböző képek, márkák vagy az emberről elképzelhető brandek elválasztása semmit nem ér. Lehet, hogy egyikben sem vagyok a csúcsteljesítmények képviselője, de mindegyik az én műfajom. Amit csinálok, az minden formában önazonos. Ezek egymásra hatnak, egymástól nem szétválaszthatók.

Szóval melyik is volt az a koreográfiája, amelyben először érezte, hogy most már bátran meg meri valósítani az elképzeléseit?

Amikor összeérnek, találkoznak és új élményt teremtenek a különböző művészeti ágak. Például a tavalyi Barcsay-projektem ilyen élmény volt. [„Azt a feketét ki kellett festeni” Barcsay Jenő életmű performansz – P. N. K.]. Ott megengedtem magamnak, hogy stációról stációra haladjon a történet, és előadóművészként, koreográfusként, rendezőként és képzőművészként is jelen legyek. Ez például nagyon fontos volt számomra.

Említeném még a rendezőként és koreográfusként a Jurányiban 2023-ban bemutatott Milfet is.  A főszerepet alakító Pető Katával nagyon speciális közösséget alkotunk. Ott éreztem, illetve érzem azt, hogy nincsenek elvárások, teljesen szabadon lehet dolgozni, a lehetőségeket maximálisan ki tudom aknázni.

Nagyon örülök, hogy ennek az alkotói együttműködésnek következő állomása is lesz, az Aliz, engedd szépen, hogy megegyelek című előadás, amelyet szeptember 8-án mutattunk be az Átriumban. A Katával való kettősünkhöz Rohonyi Barnabás és Hernádi Judit is kapcsolódik.

Gergye Krisztián az „Azt a feketét ki kellett festeni” – egy életmű anatómiája című összművészeti performansz előadásában (fotó: Deim Balázs)

Beszéljünk egy kicsit erről az előadásról! Már a címe, az Aliz, engedd szépen, hogy megegyelek is elég horrorisztikus. Milyen parafrázisa lesz ez az Alice Csodaországban című klasszikus, nonszensz meseregénynek?

Egy rémmese a szeretetről – ez az alcíme. Hogy hogyan csúszik mellé alapvetően a szeretet. Nyilván egy lányról szól, Alizról, aki Csodaországban és Mirrorlandben, különböző nyúlüregeken keresztül jutva szürreális utazást tesz. 

Vagyis egy felnőtté válás története?

Igen. Kata ötlete alapján a Kovács ikrek – Kovács Viktor és Kovács Dominik – írtak egy Alice Csodaországban-parafrázist. Az első rétege egy anya-lánya viszony: hogyan jelennek meg az anya serdülőkori traumái a lányán, mennyire figyelünk egymásra a családon belül, miképp ismerjük félre a gyereket, mennyiben tekintjük önálló entitásnak Alizt, és tudunk-e partnerei lenni akkor, amikor a pubertáskori fizikai és lelki változások érik.

Nagyon ritkán beszélünk a lányok szexuális fejlődéséről, a nőiség kiburjánzásáról. Ez egy iszonyatosan erős tabu. Ezt is érinti az előadás. Van benne egy elég erőteljes és borzasztóan nehéz abúzus-szál is. Ez nyilvánvaló fizikai kivetülése annak, hogy magányos egy gyerek, és megpróbál kapcsolódni emberekhez, szörnyekhez és alakokhoz. Keresi a biztonságot, a bizalmat. Egy mesevilágban mindenféle lénnyel próbál bizalmi helyzetet teremteni, de újra és újra csalódnia kell. Számomra az Alice Csodaországban nem egyszerű gyerekmese. Nagyon népszerű, de mindig hátborzongató hatással volt rám. Alkotótársaimmal azt gondoltuk, hogy a történetet át lehetne emelni egy kilencvenes évekbeli, posztszocialista közegbe, egy olyan élethelyzetbe, amelyben még ott van a rendszerváltás előtti világ is.

Lewis Carroll, az Alice Csodaországban szerzőjének személye érdekes kontextust ad a darabunkhoz: többször megvádolták azzal, hogy nem megfelelő kapcsolatot ápol kislányokkal. Ezt senki nem tudja bizonyítani, és én sem gondolom ténynek. Ugyanakkor érdekes, hogy valaki ír egy ilyen mélységű történetet, amelyben megjelenik a gyermeki ártatlanság és az, hogy mi mindennel kell egy serdülőnek megküzdenie. Jó esetben körülveszi a család védelme, rossz esetben viszont nem kapja meg azt a figyelmet, amelyben a védekezési reflexei kialakulhatnának egy abúzív szituációban. Elég fontos témákat boncolgat az előadás. Zenés és nagyon humoros mű – a humor is egyfajta megoldási stratégia az ilyen helyzetekre. Nagyon fontos volt számunkra, hogy olyan Alizról beszéljünk, aki nemcsak túléli ezeket a helyzeteket, hanem van esélye egy normális, termékeny életre még egy ilyen borzasztó zaklató történet után is. Fontos tanulság, hogy a családi viszonyok, a szeretet és a valós figyelem létszükséglet ahhoz, hogy normális életet éljünk.

Ebben a darabban az apa szerepét játssza?

Az apa, a hernyó és a macska szerepét alakítom. Minden alak egyfajta furcsa metamorfózison megy keresztül.

Lehet, hogy a három szereplő tulajdonképpen ugyanaz, csak különböző alakokban?

Igen, mindegyik egyfajta apafigura: az apa figyelmetlensége, nem jelenléte vagy furcsán közölt szeretete jelenik meg bennük.

Pozitív szereplő?

Részben. A figyelmetlensége, a saját sértettsége és a menekülési vágyai miatt nem tud teljes mértékben pozitív lenni. A kalapos figuráját tiszteltük meg a nárcisztikus lény felmutatásával.

Az előadásban semmi nem fordítható le egyszerű fekete-fehér helyzetekre. Nagyon erősen felmutatjuk a különböző karakterek emberi oldalait. Történnek szörnyűségek, de nagyon szép dolgok is. A szereplők sokféle, mély tragédiát élnek meg. Mi nem ezeket akarjuk csócsálni. Nagyon unom például, ha egy színházban csak felmutatják az áldozatokat, de nincs feloldás, nincs kivezetés ebből a helyzetből. Nálunk viszont fontos volt, hogy az előadás egyben traumafeldolgozás is legyen.

Pető Katával és Hernádi Judittal az Aliz – Engedd szépen, hogy megegyelek című előadásban (fotó: Éder Vera)

Nemrég Kulcsár Noémivel beszélgettem, ő a Sátántangót vitte színpadra. Kérdeztem tőle, hogy ugye nem 72 órán keresztül tart majd az előadás, illetve milyen állapotban jövünk majd ki róla. Öntől is ezt kérdezem: mennyire lesz nyomasztó

Szerintem a végén egy felszabadító helyzet alakul ki. Egyrészt ott a humor, másrészt a zene. Az alapmű is szórakoztató, de a mélységeit is meg kell fognunk, hogy ne csak a felszínt kapargassuk. Egy igazi utazás az ember lelkébe a „nyúlüregébe”, hogy aztán onnan vissza találjunk az otthonunkba, saját magunkba. Vagy legalább saját magunkat otthonnak tudjuk nevezni.

--------

Az Alíz – Engedd szépen, hogy megegyelek című darabot legközelebb a 2026. október 2-án, 19:00-kor játsszák a budapesti Átriumban. További információ és jegyvásárlás ITT.

Nyitókép: Gergye Krisztián (fotó: Bielik István)

Lásd még:

Hetven perc Sátántangó: mozgásban Krasznahorkai örökérvényű világa – Beszélgetés Kulcsár Noémi táncművésszel

„A mozdulatlanságot is táncnak élem meg” – Interjú Gergye Krisztián táncművésszel

Gergye Krisztián kapja az Art is Business Fidelio-különdíját – „Az alternatív kultúrát működtető embereknek köszönhetjük Magyarország kulturális sokszínűségét, általuk van még szabad gondolkodás, általuk van még levegő.”

A létezés útjelzői – Beszélgetés Gergye Krisztiánnal, az Art is Business Fidelio-különdíjasával

„Mi közöm a businesshez?!” – Gergye Krisztián története a Bátorságok Könyvében